Majd megtudod te is, mi az, a néma éjben
hallgatni, hogyan zúg a szél
az őszi fák között s álmatlanul figyelni,
amint elhal és visszatér.
Majd megtudod te is, mi az, csak a halálra
gondolni egész hajnalig,
amikor nincs egy hang, nincs egy vidáman égő
színfolt, amely elandalít.
Majd megtudod te is, mi az, agg uzsorásként
számolni tűnő perceket,
mik fogyva fogynak és a multban égő lángon
melengetni emlékeket.
Majd megtudod te is, mi az, ifjú királyból
öreg koldússá zülleni,
akit még vágya űz s bolyong a zord világban,
mert helyét többé nem leli.
Majd megtudod te is, mi az, a szerelemből
kihullva sírni tűnt tavasz
szép lányai után, akiknek mosolyát és
sírját benőtte már a gaz.
Majd megtudod te is, mi az, a durva földben
porladni örökléten át
és rothadó szived vágyával egyre lesni
a nemszólaló harsonát.