szélcsend alatt, tűzkristály ég alatt,
a pusztulás zöldeskék lángja lettem,
s a csendmadár mögülem elmaradt.
Hiába védtem, kétségbeesetten
taszítva el becéző szavadat,
hiába védtem - Mit is? Jaj, ki tudja?
Jutottam villámmarta keskeny útra.
Sodródom, mint a fűzfalevél az árban,
s a parton lesnek esti farkasok,
szaggattatásban lettél kínra társam,
sohase nézünk ugyanegy napot.
Rőt angyalt látok, akit félve vártam
minden izmom köt, mégis indulok.
Jaj, ki taníthat meg engem dalolni?
Légy átkozott! Nélküled nem bírom ki.
Kénlángok futnak tagjaimba széjjel,
Izzó üvegmassza gondolatom,
Amit hittem vagy tudtam, száll a széllel:
szemed - a csontvelőmig áthatón -
Krétai nap fényével lázas éjjel,
Ó jaj, többé már nem tagadhatom.
A mindenség kapuja ajkad íve,
Eressz be rajta. Szomjazom sok éve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése