Lázár Bence András: Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,

narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Goron Sándor: Káin

rajtad
a kiűzetés
pecsétje

de vajon
van-e
vérted?
ha önmagad
Káinja vagy

Goron Sándor: a tékozló fiú

milyen nehéz
visszatérni
a távozás könnyed
léptei után
s megtörni
az otthoni csöndet
egyetlen
halk szóval

milyen más
lett azóta
minden
a fák a kertben
a szobák melege
s a megbocsájtás is
enmagunk igazi
ereje

Nyina Macjas: Fizetség

Mekkora súlya van a fénynek?
A természet
Ebből nem csinál titkot:
Legalább akkora,
Mint egy meggy-virág szirmának.

És mennyibe kerül a fény?
A világosság
Évszázadok óta egyetlen fizetséget ismer:
Az emberi életet

Dabi István fordítása

Snorri Hjartarson: Itt az ősz

Az éjjel megjött az ősz.

Bíbor ködként úszott a víz felett.

Csókjába beleborzongott a tenger.

Ahol partot ért

rozsdavörösbe lobbant a hegyoldal

s az út szélén

megőszült a fű

a zúzmarától.

Rakovszky Zsuzsa: Dal

Nem adtad semmi áron
ma már ingyen se kell
idő fogytán az éhség
magát fogyasztja el

A polcokon ha mézre
ha hűlt helyére lel
ha így ha úgy az éhség
magát emészti fel

Időnk majd evvel-avval
mi haszna megterít
telhetett volna jobban
ha rosszul is telik

Hiányával betelten
tegyem most már hova
kellett hiába kellett
most már ugyan soha

Sík Sándor: Te vagy a jó

Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
Már újra megintcsak megszégyenítettél.
Századszor is újra Te vagy a jó,
Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
Játszottam megint a kifent késsel,
S amikor az ujjam majd megvágtam,
Jóságod kézen legyintett lágyan.

De még le se zörrent a földre a penge,
Már mosolygott is szemed a szemembe,
Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
Gyerek kezébe kés nem való!

Csak arra volt jó vihar és villám,
Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
Hogy éberséggel látni tanuljak,
Meglátni messziről felemelt ujjad.

Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
Szívembe maradjon vésve e látvány,
Bár el ne mosódnék onnan soha,
Ne lennék többé se vak, se puha.

Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
Csak annyit engedj kérni szerényen,
Hogy amit most némán súgok eléd,
Álljam becsülettel, legalább felét!

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Weöres Sándor: Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.

Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.

Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Pilinszky János: Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.

Teríteni és leszedni az asztalt.

Ahogy az áldozat föllépked

és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között

betűz a nap, és ugyanaz a nap,

mintha senkit se vittek volna fel,

ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni

és dobogó. Lépcső közé szorult világ.

Senki és semmi. Hétvégi remény.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Filip Tamás: Sötétben éli

Keress helyettem valakit.
Találj meg engem más helyett.
A szerep engem alakít,
ha taps szól, nem hajtok fejet.

Én az vagyok, ki nem lakik,
úton van, mint egy üzenet,
nem mondhatja, megszoktam itt.
Ha érkezik, tovább mehet.

Nem első és nem századik,
nem kérdés, és nem felelet.
Tud várni ítéletnapig,
és azon is túl, ha lehet.

Akit az élet megvakít,
sötétben éli álmait.

Csoóri Sándor: Gólya

Remeg a kékség s napfénnyel keveredik.

Falum fölött a nyár

vibráló arany-álom.

Fehér templomunk: lomha,

féllábon álló gólya,

magasba néz, hogy égi tóra szálljon.

Oláh András: tükröd vagyok

mint albumban a képek
belém ragasztva élsz
s ha szétgurulnak szememből az álmok
téged vizsgállak: az alig halványuló szarkalábakat
s tovább a csalások völgyét
ilyenkor jó lenne telefecsegni a csöndet
de mellőlünk nem tágít a múlt:
kergén magaménak hittelek
ám a szemed mozdulatlan és üres
mint amikor hosszú áramszünet után
a hajnal egy madárhangban fölébred

Ágh István: Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb.
Ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe.
Ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak.
Ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak.
Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

Németh Bálint: Jelentés előtti csönd

Szégyelld magad, szúrt le unottan az óvó néni,
nem emlékszem, mit követtem el, talán akkor
vesztem össze Gáborral, talán akkor vágtam pofon,
akkor vágtam pofon életemben először valakit.
Talán már nyárelő volt, talán még kiscsoport.
Szégyelld magad, mondta nyugodt rutinnal,
ahogyan cölöpöt ver a földbe az ember,
szégyelld magad, és én azt válaszoltam,
nem tudom, hogyan kell.

Erre persze kibillent, mi az, hogy nem tudom,
hát mit képzelek én magamról (egész keveset
képzeltem még akkor, azt hiszem), mit képzelek.
A dühe végül is nem lepett meg, pedig hát
nem hazudtam, fogalmam sem volt, hogyan kell
szégyellnem magam, azt azonban sejtettem,
ismernem illene a szót, a felszólítás által elvárt
magatartást, talán még elképzeléseim is voltak
arról, hogy illik tartani a fejem (kissé lesütve,
ferdén?), a gerincem (egyenesen, mint egy karó?),
ha éppen szégyellem magam.

Kínomban csak toporogtam, tördeltem a kezem;
nem voltam ugyan ártatlan már akkor,
de azt se tudtam még, milyen lesz tényleg bűnbe esni,
és csak sokkal később jöhettem rá, hogy amit megéltem,
az maga volt a szégyen, a tiszta, vakító és valódi szégyen.
Az óvó néni előtt álltam, kissé ferdén tűzött a nap.
Csöndben voltam, akár jelentés előtt a szavak.

Bereményi Géza: Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsőítő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Szergej Jeszenyin: Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom – aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa fordítása

Charles Haddon Spurgeon gondolatai

 „Nagy szeretet és sok bölcsesség kell ahhoz, hogy az embereket úgy fogadjuk, ahogy vannak, és nem úgy, ahogy lenniük kellene.”  

„A jóbarát egy olyan ember, aki ismer téged, mégis szeret!”

 „A boldogság nem az eseményektől függ, hanem az eseményekhez való viszonyulásunktól.” 

„A hitetlenség a nehézségekre, a hit pedig az Úrra néz!”

„A levegő, amely láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen, jelzi számunkra a láthatatlan világ fontosságát.”

Oláh András: földcsuszamlás

1. arcunkat

túl sok kacat gyűlt össze bennünk
arcunkat szétrágta a múlt:
tovább lapoztalak hát hogy egy kölcsön-
életben
egyszer majd tükröd lehessek

2. fönn volt a nap

valahogy megnőtt bennem a rosszhiszeműség
mióta csaló életemmel egyenrangú lettél
s bár már fönn volt a nap
te a rideg éjszakában rekedtél

3. rátenyereltél

rátenyereltél álmaimra
közénk ült az átkos bizonytalanság
földre tepert a megszokás
s rozsdás fű nőtte be a hangodat

4. tartozom neked

odáig mégsem juthatunk hogy összetépjelek
gyáva lélekkel viszlek hát tovább:
a halálig tartozom neked
s belőlem többé kimosni sem lehet

Oláh András: félelemmel

az ősz tekintetéből kihalt az öröm
kívül rekedtünk mindegyik körön

lettünk eldobott kő vagy levetett kabát
markoljuk a rácsot hogyha valaki bánt

félelemmel telnek a lélek terei
éjszakáinkat a csönd áthangszereli

menedéket kutatunk – picinyke odút –
hová a silányságnak nem vezet fel út

árnyék maradunk – voltunk bármilyen
ügyes:
egy másik kéz nélkül mindegyik kéz üres

Oláh András: kiszáradtak az álmok

1. a dac

felkönyökölt bennünk a dac
lopva figyeltem magunkat: ijesztő volt
ahogy elkezdtünk mindent megmagyarázni
s hogy már kiszáradtak az álmok belőled is…

2. elszöktél

bőröndbe raktad a tegnapokat
mindenünket ami volt
s megkerested a legrövidebb kerülőutat

3. ha nem leszel

némán szürcsöltelek
de tudtam: eljön majd a pillanat
mikor nem nyílik ki többé a reggel
s csak keresgéljük kétségbeesetten
a tegnapi ízeket

4. túl korán

túl korán jött ez a tél
megteltünk haraggal zsúfolásig
köszörülted a torkodat mint egy bíró
mikor az ítéletet olvassa fel
– rosszízű voltál és félreértett
kifogytam belőled végleg
s már nincs mit számon kérni tőled

5. elfogytak a szavak

az elválás helyén seb maradt
kikoptak belőlünk a szavak
– kimenekített lélegzeted vagyok:
szeretnék nagyobb csöndben élni
és letagadni az álmokat

Bella István: Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,

amit torkomra ráfon

e nyári ítélethozás

sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.

A nagy forróság földönt.

Az ég, a kéklő oltalom,

itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,

de így is egyre látom:

tétova lepke, szerelem,

izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,

kövek parazsán lépdel.

Közelről asszonyarca van.

Mint te, olyan egészen.

Bella István: Estkáva

Istenem,
milyen kutat bíztál reám,
s micsoda vödröt
– magamat, téged –
hogy megmerülvén az
árnyhinaras sötétben,
éj-békák, homály-sziszegések közül
fényt húzok fel:
csobogó, tiszta fényt.

De mért nem ügyelsz rám, uram,
hogy magam után ne zuhanjak.

Elekes Dóra: Human Relations

Pártfogoltjaid:
feledékenyek.
Ellenfeleitek:
n e m !

Elekes Dóra: In Memoriam

Szeretett, míg csak
tanultam tőle. Utóbb
irigyelt s gyűlölt.

Illyés Gyula: Távol vagy

Távol vagy, akkor vagy velem,
     akár a Sors, a csillag.
Mindenség tagja vagy már, egy helyen
állsz, és repülve oldod titkainkat.

Múlté, jövőé, s ha akad
   még: Istené vagy újra,
ha két karomból elbocsátalak.
Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.

Halálra, semmiségre. Ez
   lesz hát, ha elbocsátom
e földet is, melyet te képviselsz.
Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.

Angelina Grimke Weld: A kezed

Szeretem a kezed,
nagy és erős és szelíd a kezed,
csuklód bozontos,
s a munkától foltos lett
s beszakadt a körmöd.

És mégis, amikor megérintesz,
kicsire növök … és csönd …
… és boldogság …

Csak oly kicsiny lehetnék,
hogy belekuporodhatnék a tenyeredbe,
a bal tenyeredbe,
egészen belesimulva
s egészen beléd -
… még ha nem is veszed észre.

Komlós Aladár fordítása

Takács Zsuzsa: Vakfolt

                       Borbély Szilárd halálára

Vakfolt, amelyen át a piramis csúcsát
kémleljük, néz-e Isten minket,
lemondást tükröz tekintete vagy biztat.
Rettegek, tudod, mi minden fordul meg
fejemben ellened, Istenem.

Időszerű vagy még? Hol olvadó
jégtáblán menekülő fóka, aki vezeklésül
az éltető vízbe fullad, hol egér,
akivel macska játszik, kérdezem,
szeretsz-e túl majd mindenen.

Nekem mindent szabad már, vagy
mégsem? S ha gyilkosként öledbe
hajtanám fejem? Most hunyd be
a szemed, ne láss, ahogyan nem látlak
se tág, se zárt szemmel én sem.

Nemes Nagy Ágnes: Mint aki

Mint aki messze hírt hozott
és aztán végleg elfeledte,
s a szemcsés fényből egy marok
benne maradt, batyuba kötve –

így vándorol a feledékeny,
a teste gyűrött köpenyében.

Zalán Tibor: Nézzük egymást

              Bahget Iskander képét nézve Sára lányomra gondolok

Hát megjöttél
Nézel – nézlek Én vagyok az anyád
Megjöttél hát
Nézlek – nézel Azt mondom kisfiam
Egyszer majd megszólalsz te is
és azt mondod anyám
Hát megérkeztem én is hozzád
Mert hosszúak voltak a napok
és nehezek és édesek mint nyáron
a görögdinnye és súlyosan
görögtek el a napok és te bennem
és a hasam is végül mint egy
görögdinnye akkora volt pedig nem
pedig te lebegtél ott lágyan belül
én szépségem szólíthatatlan madaram
És szorosabb volt a kötelékünk a
köldökzsinórnál mi összekötött minket
és tudhatod erősebb marad kötelékünk
minden kötélnél Majd rájössz erre majd
egyszer ezt is megtudod Nézlek és
töprengek hogy mondjam el neked
mennyire vártalak s a félelmemet
amíg ott bent lebegsz – bennem – csak
addig vagy biztosan az enyém
és itt kinn már meg kell majd
osztanom téged másokkal is
Hát megosztalak és lassan édessé
érik bennem minden félelem

Látod
még alig születtél meg de már
készülök majd ne kérdezzem meg
hova mész csak nézzek szomorúan
utánad amikor először
kell egyedül elmenned valahova
Majd ne kérdezzem
kivel találkozol amikor
először kell szeretned mást úgy
ahogy az anyádat nem szeretheted
Látod
még járni sem tudsz
de már attól rettegek hogy elmész
hogy egyszer sokáig távol leszel
Látod
még beszélni sem tudsz de
már attól félek valamit majd
elhallgatsz előlem s én nem segíthetek
Látod
még semmi sem vagy nélkülem
de már a távolságok magányába
veszni féltelek s hogy megperzselődsz
a túl közeli éles lángok között
De ne félj nem leszek önző veled
Minden úgy lesz ahogy lennie kell
Majd Ha majd mindennek úgy kell lennie

De addig ringatlak
de addig még sokat nézlek
de addig még sokat nézel
de addig még nézzük nézzük egymást
én aki úgy vártalak s te aki végre megérkezett

Zalán Tibor: [túl sokat bántalak már túl sokat megütöm benned magamat nézd...]

túl sokat bántalak már túl sokat megütöm
benned magamat nézd milyen véres vagyok nézd
fölrepedt számon a szétmázolt mosolyt. a padlón
fekszem a vörösnadrágos bíró fölém hajolva rám számolja
a bajuszos halált. nehéz most mint víz alatti
embernek a nevetés. minden
mióta kialudtak bennem a transzparensek homályos
rettegés a város. félelem kovászával sütik az ország
kenyerét. félek féltem magunkat azért bántalak. talán. megalázlak
hogy ne én haljak bele e mind fárasztóbbá dermedő
vigyázzba. pedig ijesztően egyszerű: neked erősebbnek kell lenned
remegő mellű ruhátlan lányok vonulnak a horizonton ők
még ismerik a hajnalban elvermelt sikoltásokat. ők még
megvárnak a túlsó parton s rábízzák rosszkedvemre ifjúságukat. ők
még körteszagot hoznak a vörösborok éjszakáiba. ők akik
nem léteznek és létezésük sem létezett soha: szárnyukon
a szerelem távolodó ezüst-címere ragyog
: túl sokat megütöd bennem magadat
nézem szádon a széjjelvert mosolyt szemed alatt a küzdelem
sötét karikáit a fölrepedt szemhéjú verseket. az arénát
körülálló cinikus győzteseket nézem. hajadban az ébredező
szenvedő holdat

Pethes Mária: Júdás

             Péli Tamás festményéhez

Megkeseredett a nyálam
előre kitervelt gyilkosságot
csókoltam a szádra
Testvéremnek hívtál
mellettem aludtál
pedig tudtad hogy
ványadt lábammal
ezért követlek
hogy egy várost mentsek meg tőled
Nem árultalak el
Sosem hittem benned
De már bánom a kiválasztó csókot
Téged kereszt várt
Feltámadás
Én gyanús üzletekben
kockára vetetettem életet halált

Carl Sandburg: A hóhér otthona

Min jártatja eszét a hóhér,
Mikor a munkából hazamegy éjszaka?
És amikor leül feleségével és gyermekeivel
A csésze kávéhoz és a „ham and eggs"-es tálhoz,
Megkérdezik-e, munkával telt-e a nap,
És minden rendben ment-e, vagy talán
Más tárgyról beszélgetnek,
Az időről, „base ball"-ról, politikáról
És a lapok gúnyrajzairól,
Vagy a moziról? Nézik-e a kezét,
Amikor kávéhoz nyúl,
Vagy a sonka-tojáshoz? Ha a kicsinyek
Így szólnak: „Apu, lovazzunk, itt egy kötél..."
Tréfásan válaszol-e:
Kötelet ma eleget láttam.
Vagy örömében kigyullad az arca,
Mint ünnepi máglya, és így szól:
Jó és remek világ ez,
Ahol élünk. És ha a sápadt arcú hold
Betekint az ablakon,
Ahol egy kislány alszik,
És a hold baba-fülecskén s baba-tincsen
Sugárzik... a hóhér... vajon mit érezhet
A hóhér? Könnyű lehet a szíve.
A hóhér szívének minden könnyű,
Azt hiszem.

Keszthelyi Zoltán fordítása

Zalán Tibor: [most írom a leglágyabb versemet amikor már nem szerethetsz szerelemmel...]

most írom a leglágyabb versemet amikor
már nem szerethetsz szerelemmel amikor
karnyújtásnyira lélegzetedtől
állok a végtelen hóesésben
fekete kalapban lerongyolt lelkű madárijesztő
márvány szivárványt gondolok sovány ágyunk fölé
ízeket a szánkba egymás múlhatatlan szagát. megérkeznek
majd a hóemberek is
szén-szemükkel benéznek ránk a második emeleti ablakon
fűzfás ablakunkon át benéz az erdő: s a temető is talán
: szívünk fölött vigyázzban állnak már -
a reménytelen
nagy szabad avant-garde versek
karnyújtásnyira lélegzetedtől
már letagadnám az agyamban lüktető szitakötőket
s lépnék ebben a mézes lírázó hóesésben feléd
fájdalmas fejjel pálinkától duzzadt szemhéjakkal
eljönnek majd el a hóasszonyok is
visznek fehér tájba megnémult szerelembe tőled
nem vigyáztál rám jól hagytad körülvegyenek
maszkos bitangok - ! árnyékuk lopd ki álmomból isten ! -
úgy vagy hogy nem vagy már úgy leszel mintha nem
lettél volna soha. lépek feléd embermagasságú
hóesésben bár karnyújtásnyira lélegzetedtől lehet meghalok

Zalán Tibor: [esténként ha dübörögve megérkezik hozzám a csend barna trikóba öltöztetem...]

esténként ha dübörögve megérkezik hozzám a csend
barna trikóba öltöztetem hallgatásodat. valahol
elhagytalak egyszer amikor még nem is voltál. ott
ahol még nem lehettél. kopott kis pályaudvaron maradtál
: lehet - fejed felett fényes huzalok énekeltek
jó volna érteni tárgyakul
várnám értenéd miért csak nézlek miért hogy meg sem szólalok
miért mint édes gyermek szájában ámuló cukor : idegeimben
elolvadsz nyomtalan
már barna trikóba öltöztetem minden elérhetetlen éjszakád
szobámon átmennek a délutánok a fogkrémmel kihányt
reggelek az alkonyok mikor a szőnyeget elönti felmoshatatlanul
valami vér. szobámon átmegy mi életemben mozdulatlan : szobámon
átmegy elérhetetlen életed

Zalán Tibor: Érintés

Közel engedte
magához
de föltárulkozása elmaradt
Ismeretlen lihegés
kerengett sokáig a falak
között
és vágyódás, amit
azóta sem érthet

Giuseppe Ungaretti: Reggel

Kigyújtja fényeit

Bennem a végtelen.

Végh György fordítása

Giuseppe Ungaretti: A hajnal születése

 Lenge palástban és fénykoszorúban,
gyorsan menekülve, a kebléről,
míg hívogatóan mosolyog,
letép a leány-éj egy sápadt-
parazsú virágot, s messzire dobja.

Ez most az a perc, mely az első derengést
elválasztja az utolsó remegéstől.

Ólomszínű örvény nyílik meg az ég széleinél.

Smaragd ujjak
furcsa mozdulatokkal
szövik a gyolcsot.

S az arany árnyak hallgatag állnak:
öntudatlan, szerény sóhaj valamennyi.
Átalakulnak a fénysávok rohanó folyamokká.

Végh György fordítása

Igmándi Szűcs István: Zúzmarába szőve

Lágy zúzmarába szőve 

most mély a táj, 

melyben fagyott 

göcsörtök 

őrzik a múltat 

s a tanyák körül 

görbére aszott kerítések ácsorognak 

ittfelejtett harsonásai 

a tőrbecsalt gondolatoknak 

magányos tollpihe, mit ha 

szél zavar - megremeg: 

osonó fácán tudja már, 

hogy mi itt a rend - 

s hogy miért riad a vad 

ott a hókupacok megett.

Wallace Stevens: : A ház csendes volt, a világ nyugodt

A ház csendes volt, a világ nyugodt.
Az olvasó átlényegült a könyvvé,

S a nyári éj a könyv tudatos lényét idézte.
A ház csendes volt, a világ nyugodt.

Szavak szóltak, mintha nem volna könyv, épp
Csak az olvasó bújná a lapokat, mert

Ezt akarná, a Tudós akarna lenni,
Akinek a könyv: valóság, akinek

A nyári éj egy tökéletes eszme.
A ház csendes volt, más nem lehetett. Ez

A csend a jelentés része volt, az elme
Része: a hibátlan közelítés a könyvhöz.

S a világ nyugodt volt. S az igazság egy
Ilyen nyugodt világban, mely nem jelent mást,

Maga a nyugalom, a nyár s az éj,
A könyv fölé hajló, kései olvasó.

Tandori Dezső fordítása

Móra Ferenc: Sétálni megy Panka

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,

Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.

Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -

Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!

Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,

Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a legyezője, te lapu levele!

Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!

Búzavirág-szeme mosolyog reátok:

Nevessetek vissza rá, búzavirágok!

Kakukkfű az útját jó szagoddal hintsd be,

Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!

Ha a dülőúton szegényke kifáradt,

Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!

Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,

Szelíd széki fűvek, csillagfejetekkel!

S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,

Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

Móra Ferenc: Panka imádkozik

Édes jó istenem, elejbed térdelek:
Édes jó anyukám, tudod-e, hogy beteg?

Megfogyott arcáról lehervadt a rózsa,
Jókedvének elszállt tarka pillangója.

Erőtlen két keze liliom levele,
Ha verni akar is, csak simogat vele.

Tegnap a szép kötőm egy kis kávé érte,
A csipkéjét pedig... Mégse pörölt érte.

Bárcsak pörölne már, bárcsak csacsogna már,
Mint bukdácsoló kis fiára a madár!

Szegény anyukámon ki segit, ha nem te?
Gyógyitsd meg, gyógyitsd meg, aranyos istenke!

Juttass arcára a rózsák pirosából,
Fénytelen szemébe napod sugarából!

Gipsznyuszimat akkor teneked adom én -
Egyik lábára már úgyis sánta szegény.

Legyetek mindnyájan … együtt érzők… (1Péter 3:8)

Olykor nem könnyű együtt érezni valakivel. Talán azért, mert az adott helyzetben mi is érzünk valamit, bennünk is dolgoznak az érzések, és előfordul, hogy egészen mást érzünk, mint a másik. Fontos cél lehet ilyenkor is megpróbálni együtt érezni a másikkal. Miképpen a következő írás szerzője megfogalmazza:

A tükör összetört, és darabokban hevert a földön. Ezt a kisfiam tette. Néha a dolgok olyannyira tönkremennek, hogy nem tudjuk őket helyrehozni. Ettől az esettől elállt a lélegzetem. A kisfiam feldúltan, frusztráltan berohant a fürdőszobába, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

 Az ajtó akkorát csapódott, hogy a falon lógó, óriási tükör leesett, és a padlón ezer darabra tört szét. Nem szóltam egy szót sem. Felmértem a károkat, vettem egy mély levegőt. Átgondoltam, mit kell tennem: ki kell tennem a kutyát, hogy ne vágja szét a mancsát. A macskát ugyanígy a pincébe kell levinnem.

Kisétáltam a kertbe, és éreztem, ahogy forró könnyek áztatják el lassan az arcomat. Hihetetlen, hogy egyedülálló szülőként mennyire egyedül érzed magad a hasonló helyzetekben. Szomorú, és csalódott voltam. Ez tényleg megtörténik? - kérdeztem magamtól. Igen, ez mind valóság.

Ahogy ott álltam a kertben, sírást hallottam a fürdőszobából. Sajgott a szíve. Nyilván ő sem számított erre. Ijedt volt, aggódott, és szégyellte magát. Azt mondtam magamnak: Szedd össze magad, ennek a kicsi, törékeny léleknek szüksége van most rád. A legjobb oldaladra van szüksége, a legnagyobb együttérzéssel, ami tőled telik.

Menj be a lakásba, szedd össze minden bátorságodat, nyisd ki a fürdőszoba ajtaját, nézz annak az embernek a szemébe, akit a világon legjobban szeretsz. A kisfiam rám néz majd, és azt mondja:

„Anya, én annyira sajnálom, soha többé nem teszek ilyet!”

Öleld át, és éreztesd vele, mennyire fontos számodra, hogy minden rendben lesz. Mondd neki, hogy 'szeretlek, nem lesz semmi baj, túl leszünk rajta'. Menj, és beszélgess vele a haragról, magyarázd el neki, hogy a harag egy nagyon intenzív érzelem, mindenkinek joga van haragudni. Mivel a harag felszítja bennünk a tüzet, akár meg is tisztíthat. Ám le is rombolhat mindent. Nyilván meg fogja érteni.

Mondd neki, hogy jobb módja is van a harag levezetésének, szóval dolgozzunk rajta együtt. Itt vagyok, hogy segítsek neked. Nem vagy egyedül az érzéseiddel, és a könnyeiddel. Itt vagyunk egymásnak, és most szépen feltakarítunk együtt.

Felszedtük együtt a darabokat, együtt felsöpörtünk és felporszívóztunk. Mindezt csendben végeztük el.

Néha a dolgok eltörnek, néha mi törjük el őket. Nem az számít, hogy valami eltörik, hanem hogy hogyan törik el, és miért. Számít egyáltalán, hogyan reagálunk a törésre? Vajon megkapjuk érte a büntetésünket? Vagy esetleg segít nekünk átértékelni a szeretetet, és felkelteni bennünk az együttérzést? Igen! Az utóbbi! Ugyanis az ilyen helyzetekben tanulunk meg igazán szeretni...

(A szerző számomra ismeretlen)

Toma Judit: Mondd, van olyan, hogy bocsánat-raktár?

Mondd, miért van, hogy nekem nem jut,
mikor te az előbb kaptál?
Mondd, van olyan, hogy elfogy a bocsánat?
Mondd, mit kap az, aki csak ennyit kér magának?
És mondd, van a bocsánatnak ára?
Meg tudja fizetni, akinek nem telik ruhára,
cipőre, kenyérre, ételre, italra,
-mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?

És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred?
Örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled?
És mondd, mi van, ha lejár az időd?
Hogy állsz meg majd akkor az emberek előtt?
Vagy ha végtelen a bocsánat joga:
minden bűnöd meg van bocsátva?
Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni?
És aki adja, mindenkinek
egyforma mértékkel méri?

Mondd, miért nehéz megbocsátani?
Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni?
Mondd, a megbocsátást ő hol tanulta?
S mondd, nem felejthette el már
régen azóta?

Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?
S, ha találtam, továbbadhatom neked?
És, ha én valaha elvesztem, ha kaptam,
kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?
Mondd, lehet-e több adagot kérni,
hogyha tőlem kérnek, én is tudjak adni?
Mondd, egy embernek hányszor jár bocsánat?
Mondd, a bocsánattal véget ér a bánat?

Mondd, -és bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek-:
ez tényleg ilyen nehéz, vagy én vagyok gyerek?