Jó most és itt. Ahogy
a fénytelen magától fellobog.
Hogy lélegzem mostantól mindhalálig.
Mert senkié és semmié vagyok.
Könnyelmű szélbe burkolózva állig
a zárt ajtókon végre átmegyek,
és ujjamat a falakon,
a tárgyak élén végigvezetem.
Egyetlen karcolás sem ismeretlen
egy görbülés, egy csorbulás –
ismerem mind, ha sose láttam;
mint minden várost, házat és szobát.
El kell hát hagynom őket,
s most hirtelen mind odaállnak,
mintha kezük még intene.
De ablakunk bezárul.
Aztán már könnyebb, anyagtalanabb,
a bőrömbe lassan átszivárgó nap
magához ránt, eléget, elereszt.
És ez a béke az enyém.
Mintha kaviccsal tenyeremben
vízparton kéne ülnöm.
Ezentúl így hát ott vagyok.
És nem hiszek tulajdon két szememnek,
csak ha a vizet és a követ –
mivel a táj, tudom már rég, üres.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése