Herjeczki Géza: Ma

ha Isten

csak egy nappal is előre vezetne

ha csak a holnapi akaratát is megmutatná

jaj lenne a mának

mai feladataink jaj

megposhadnának

Mezey Katalin: (Uram, aki…)

Uram, aki
villámokat leszúrva kétfelől
cövekeled ki az utamat,
csodálom,
hogy tudsz
így figyelni rám?
Hogy tudod szíveden
viselni gondomat,
mikor más milliárddal is
hasonlóan kell törődnöd?
Önámítás vagy véletlen,
ahogy
megint s megint
kezedre ismerek,
midőn, mint játékot
az oktalan gyereknek,
csöndben visszaadod
eldobott hitemet.

Iancu Laura: Találkozások

              Mezey Katalinnak

Nem lehetetlen, hogy egy este
eltévedt emberrel találkozzam.
(Annyi az üldözött, és
oly láthatatlan az irgalom.)
Balról kilátó, jobbról torony,
s felgyújtott létrák halmai.
Járt erre más is. Látni
a meglopott est végi Krisztuson:
fél lábbal tart, fél karral emelget,
lehetetlen, hogy zsákutcára mutasson.

Utóhang
Madarat hallani.
A feltüzesedett holdon Dávid hárfázik.
(Nagyobb a fájdalma annak,
aki másokért sóhajtozik.)
Bekopog, csőrével jó reggelt kíván,
aztán odarepül a gerendához,
a töviskoronás fejről elhordja a pókhálós leveleket.
Emlékszem, egyszer téged is láttalak,
maradék erődet vitted a kereszthez.
Szólj, Uram, mondtad, mit akarsz, hogy cselekedjek?

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

Csended betakar.
Gyönyörűség halk dala
pendül az éjben.

*

Hűs őszi reggel...
Felhőbe takart álmot
altat a lélek.

Mezey Katalin: Boldog

         Jókai  Anna születésnapjára

akinek nem rongyos a lelke,
de  fényes, mint a nehéz selyem,
aki  hiszi is, amit mondott,
akit  nem zsarol a félelem,

boldog,  akit nem az önérdek
kormányoz  hanem önként szolgál
adósait  nem tartja számon,
görbe  utakon titkon sem jár.

Boldog,  akinek láthatatlan
púpként  a múlt nem ül a hátán,
nem  üzletel gazemberekkel,
árnyékán  nem táncol a sátán.

Akinek  a szemén kifénylik,
hogy süt benne az Isten napja,
akinek lelke nehéz selymét
magasságos  szél lobogtatja.

Szabolcsi Erzsébet: Lennél-e...?

Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Tóth Árpád: Szeretsz?

Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most, megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévűl, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem
S hogy mit daccal és gőggel zártam kívűlem,
Most újra betör hozzám és a nyakamba ugrik
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

Szeretsz?
No ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan a vállamra nyakad,
Igy, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek
S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.

Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám,
Lealázó, kinlódó «lám-lám» csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?
Be olcsón vett meg
Egy kis szűz nyafogása...
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenűl könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!

Kinyitod a szemed és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszerű és édes az élet!
- Ó tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? -
S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...

Zágorec-Csuka Judit: Jézusnak

A kunyhóból 

fel lehet érni 

az égbe, de  

sem arannyal, 

sem ezüsttel, 

nem leszel 

méltó  

a felemelkedésre.

Reményik Sándor: A szőnyeg visszája

                Brandt Józsinak

Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:

,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha - legszebb perceinkben -
A színéből is - - valamit."

Cseri Kálmán

Cseri Kálmán: "Ha az Úr akarja..."

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

Lucian Blaga: Hideg ajkak

Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról
fénykönny gyűl tündökölve:
jánosbogár.

A felhősávos hegytetőn
megnő a hold.
Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,
s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget
a szíved számára mosolyt.
Jéggé fagyott szőlő a szád.

Csak a hold finom karéja lehet
olyan nagyon-nagyon hideg
– ha csókolhatná valaki –
mint ajakad.

Közel vagy. Itt.

Hallom az éjben pillád rebbenéseit.

Áprily Lajos fordítása

Tamás Tímea: Evangélium előtt

élni kellene
vagy meghalni
egyremegy
mondják sokan
de a félelem
ott fészkel már
az ereszen
jő és megy
mint a fecske
senki sincs
aki kilesse
titkait
házát
hazáját
az igazit
élni kellene
de az élet
és a halál
édestestvérek
akár a jó közhelyek
a buták
s az édes-bús
melódiák

fészke vagyok félelemnek
búnak, bajnak s az életnek
sirámnak, romantikának
ágya vagyok a halálnak
csillagszórója a vágynak
szemfedője a reménynek
társa a tegnapi fénynek

hull az eső, sose fogy el
süllyed a föld Noé alatt
s a názáreti evezője
szeli halkan a habokat
hogy megtudja mért s mi végett
kell a kereszten meghalni
mért nem lehet kínok nélkül
a világot megváltani

tudja most, hisz sejtette már
hallotta az anyaméhben
a betlehemi kórusban
jászol menti bégetésben
hogy az Isten és a Sátán
(a víziszörny Leviatán)
rég osztoztak már mindenen
az első s végső vacsorán
valahol a ködben vannak
látni vélik a halászok
mikor bevonják a hálót
s némák a hullámcsapások
s csupán (messze ott a ködben)
Jézus evezője hallik
s a világ még megváltatlan
álomittasan aluszik

fogyatkoznak napok, telek
fogyatkozunk.
álmaink gyűjteménye
rég a köcsög alján
aprópénz
rézpénz
fonnyad a bőrünk
feszül, ereszkedik
feszül
mint a fájdalom
lelkünk bevonata
bocsánatot kérünk a
szavaktól
szégyelljük őket
a bölcsesség
csak hallgatás
így tanították
megtanultuk
félünk
ennyi

Kassák Lajos: Négy sorok

Te vagy az, aki után lámpással futottam,

Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.

Te vagy az, akiért érdemes az élet.

Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

Kassák Lajos: Felajánlott béke

Ha elmész
az a te dolgod.
De nem miattad
sír majd a szél
a tulipánok
nem miattad csukják be
szirmaikat.

Nélküled maradok
és kicsépelem
termésem maradékát.

Ha éhes leszel
szállj ablakom párkányára
tiszta búza lesz ott
s én jó étvágyat kívánok hozzá.

Parancs János: Előszó

Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
ha elmondanám, mire nincs is szavam?
Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
A test reménye, a vágy köszönt.

Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
az önzés, a szégyen összegabalyodva.
A fuldokló lélek a gyászra hajolva
néma és reménytelen.

Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
ideges bőröd, a karod, a lábad,
halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
S akkor nem kell tőled a szó sem;
nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.

Kassák Lajos: A jó hétköznap

 


Egyedül. A januári vak ég alatt állok egyedül.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek.
Miért is félnék, otthon vagyok magamnál, annál az embernél,
akit nagyon jól ismerek, örömei és fájdalmai itt virulnak a szivemben
és nem fázom, mert az ő nyughatatlan vére melegit engem.
Jó tehát igy egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem
s akiről tudom, kivétel nélkül azonos mindennel és mindenkivel a világon.
Ha kiváncsi vagyok, felel a kérdéseimre s ha fáradt vagyok, felcsigázza kiváncsiságom.
Tegnap a kétségbeesés gyötört s ma ismét olyan vagyok, amilyen tegnapelőtt voltam.
Ó, ember, egyedül vagy megint, mondom szeliden s a karjaimban tartom magam ugy,
ahogyan az anya öleli át agyonzaklatott gyermekét. Hideg van és nem fázom,
sötét van és nem félek és hallom, hogy szólit a világ, amellyel
gyökérig egy vagyok ezen a magányos órán.

Kassák Lajos: Csöndes kétségbeesés

Mit üzenjek néked, távoli barátom,
drága jó cimbora, ki mellett ugy herdáltam el életem javát
mint gazdag ember, ha mértéket vesztett italban és nőben
s vénülő fejjel látja csak, milyen boldogtalan volt egész életében.
Merre kiáltsak feléd, hogy válaszolhass gyámoltalan kérdésemre:
szereted-e még a táncot és a lányok szeretik-e még,
ha sulyos tenyereddel ráveregetsz fiatal combjaikra?
Hallgasd csak, itt ülök az ismeretlen ház eresze alatt
és fiatalságunk elszállt álmairól énekelek.
Éjszaka van, a fák porbaejtik sárga lombjukat,
nyoma sincs madárnak, riadtan sirnak az esőverte prücskök
s egy gazdátlan ladik ring a tó közepén.
Hej, hajj! Jó öreg cimborám, mi szépet is üzenhetnék ebben az órában?
Egyedül vagyok, bizony nyomoruságosan egyedül,
keresztbe vetett lábakkal ülök és nézem, ahogy fejem fölött
kihunynak az őszi csillagok.

Kassák Lajos: Valahol harangoznak

Lejöttem a hegyről, ahol két hónapig éltem,
virágos fák között s aztán érő gyümölcsök árnyékában,
mint szorgalmas földmüvelő dolgoztam napestig.
Szavakat róttam egymás mellé, melyek életről és halálról szólnak,
miközben Téged is dicsértelek apró, fekete betüimmel,
melyek ugy jönnek elő a lélek mélyéről, mint a hangyák,
szárnyra kelnek és végtelen tereken át szétviszik
napjaim arany dalait a világba.

Most itt állok a kapuban, egyszál virággal a kezemben,
mögöttem a hegy, melyről bucsu nélkül távoztam,
előttem a város s ha egyszer még elérem, meghajtom magam előtte
mezők tarkaságával a szememben és kedves gyümölcseim izével a nyelvem alatt.

Elég volt a magányosságból és az édes békességből is elég volt.
Messze innen a város, de elindulok felé még ebben az órában
egy felejthetetlen évszak emlékével a szivemben.

Kassák Lajos: Két pont között

Megbeszéltük életünket
távolból szóltál
s a tenger hullámai felmutattak.

Emlékeim az ajtó résein
szűrődnek át
s a tükör gyűlölködik.

Milyen kimeríthetetlen
milyen betölthetetlen ez az idő.
Fejem felett
mintha egy galamb lebegne
vérrózsával a begyén
s te nem láthatsz engem.

A tegnap és a tegnapelőtt oka mindennek
az átlyuggatott házak
a széthányt papírrongyok
a halottak elkerülhetetlen árnyéka
a kutyák
amint patkányokra vadásztak
egy borbélycégér nyikorgása a szélben
egy megsebzett torony
keresztje a sárban.

Mozdulatlan állok ott
ahol éjféltájt elhagytál
ígérettel a szádon.

Miért zártad be az ajtót
amin kiosontál.
Hogyan nyújtsam át ajándékom
szívedet és a szívemet
amint egy párna ráncai közt
alszanak.

Lucian Blaga: Zsoltár

Szeretkezünk: vagyunk. Akkor – kétségtelen.
S az éj órái bár vakok,
nappal ragyog,
Elohim, tiszta fényeden.

Esti aranyfények alatt te látsz csak
minket a ligetekben kóborolva.
Járkálunk a nagyhét jegyében,
eszmében eszme, kéz a kézben.

Úgy jó, ha dicsőíthetünk
a vágyért, Elohim, mit megengedsz nekünk!
Sebe csupán a hallgatásnak
minden szó, amit ejthetünk.

Tandori Dezső fordítása

Garai Gábor: Artisták

Élő csipesz, lóg a trapézen
      a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
      mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
      s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
      tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
      leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
      ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
      s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
      mindketten aláhullanak !…

Ó, ha így tudnánk összefogni
      egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
      folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
      így tartanánk egymást, ilyen
végzetes bizalommal egymás
      fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
      mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
      egész létemmel van közöm!…

Forog, forog a nő a férfi
      foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
      bármi föloldás kellene!

No most!… Földet ér a mutatvány.
      Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
      szobrában állnak idelent.

Zágorec-Csuka Judit: Szelídíts meg

Szelídíts meg szavaiddal,
hogy higgyek szavaidban.

Szelídíts meg tekinteteddel,
hogy szemedbe nézhessek.

Szelídíts meg kezeiddel, hogy még
egyszer megfoghassam a kezedet.

Szelídíts meg mosolyoddal,
hogy mosolyoghassak még rád.

Szelídíts meg magányoddal,
hogy én is megszelídíthesselek.

Kassák Lajos: Szívemnek hízelgő dal

Álomszeretőm
súlytalan test
igéző körvonalai
a semminek.

Úgy hagytál el
hogy bennem maradtál örökre.
Senki nem látja hogy élsz
virágcsokorral a kezedben
s a tavaszi szél hordja szét
nevetésed gyöngyeit.

Ó te sosem volt valóság
fényporígéret
a lepke szárnyán
szép álomszeretőm
ölelj magadhoz
szeress.

Jókai Anna: Ima teliholdkor

Feszül a bőr a Hold dobján
virágot színlel a bojtorján
lüktet a szív, a dobverő pereg
vitustáncban rángnak az emberek
folyók és tengerek
álnokul dagadnak
kevés a foganatja
Uram a szavadnak

mint a hangyaboly
álmában is nyüzsög a város
elszabadul minden
ami józanul káros
Uram lásd be
az őrület ragályos

Telihold éjszakáján
regulázz meg engem
ámokfutóvá ne váljon
ledöngölt szerelmem.

Kassák Lajos: Hűtlenséged terhei

Beléptem a térbe
amint az éjszaka
éhe fenyegetett.
Ismerni akartam
az utat és a célt.

Mindig tovább tovább
ahol a te lábad
nyomait sejtem
hol a te mosolyod
sugara világít.

Szerettelek nagyon
s folyvást kerestelek
de nem találtalak
a zord egek alatt.

Egy forrás fecsegett
nem értettem hogy mit
süket és vak lettem
nélküled.

Novák Éva: Addig

Addig bírja az ember,
amíg azt hiszi, örökké élni fog.
Amikor ráeszmél, hogy mégse,
remélte, de nem kivétel ő se,
megfárad hirtelen, kidől,
hídtartó oszlop a híd alól,
ami a sorsa, erőtlen tovább tartani.
Ezért nincs átjárás soha
vágyott és való világok között.

Ágoston Tamás: Fortyog a gyűlölet

Látod ezt a helyet a térképen?
Itt lakunk.
Ez a Szabadságtelep.
Régen itt temető volt.
A háború után, az ötvenes években, felszámolták.
Felnyitották a sírokat, a csontokat összegyűjtötték.
De az is lehet, hogy csak a sírköveket vitték el.
A csontvázak a földben maradtak.
Tudod, mit jelent ez, fiam?
Azt, hogy a lábunk alatt egy temető van.
Ha ma lenne a feltámadás, a környék tele lenne ismeretlenekkel.
Mindenki sírna a boldogságtól.
De aztán ugyanúgy folyna tovább minden.
Egymásnak esne a sok megboldogult.
Jönnének a beszólások, a kicsinyes viták, az örökös perpatvar.
Maga lenne a pokol.
Esténként erre gondolok, fiam.
Fekszem az ágyban, és arra gondolok,
hogy a házunk alatt fortyog a gyűlölet.

Jókai Anna: A születő üdvözlésére

Megmosdatunk, megmérünk.
Azt hisszük, pontosan tudjuk súlyodat.
S titok, kit szeretünk benned.
Ott: Isten veled
Itt: Isten hozott

Jókai Anna: Halottbúcsúztató

Megmosdatunk, felmérünk.
Azt hisszük, pontosan tudjuk a veszteséget.
S titok, kit szerettél bennünk.
Itt: Isten veled
Ott: Isten hozott

Petőcz András: Zárójelvers op. 42.

((         Éhező-hálás ujjongással: óriás kéz tart a tenyerén, gondolom
            magamban, zuhogó-vészjósló esőben futok, hideg szélben, mégis
            érzem a megnyugtató biztonságot --- nem pusztítanak el hideg
4          tekintetek, alattomos szavak: éhező-hálás ujjongással testedre
            hajolok --- nem pusztítanak a hideg tekintetek, alattomos
            szavak, óriás kéz tart a tenyerén, vigyázza lépéseim, őrzi
            mozdulataim, miközben testedre hajolok, miközben tested fölé
8          magasodom, tisztán kéklő, gyönyörű égbolt alatt --- a felhők
            a folyókban úsznak, a zuhogó patakok az égbolton rohannak ---
            meddig tart majd?, kérdezem, meddig tart majd, hogy meghúzhatom
11         magam ennek az óriás kéznek óvó melegében?; éhező-hálás
            remegéssel-ujjongással
            simulok testedre,
            és nem keresem, ki az, akinek tenyerén
14        megbújva nyugodtan figyelhetem, ha égboltom mégis elsötétedik --- ))

Hárs Ernő: Vadludak

Hangok sírnak át az égen,
Vadlúd árnyak hosszú V-ben.
Sarki tájról délre szállnak,
Búcsút mondva víznek fának.

Bárha jég és hó lep mindent,
Valami mégis fáj a szívnek-
Ezért jajgat úgy a vadlúd,
Mikor ősszel húzni halljuk.

Jókai Anna: Pontosítás

Az angyaloknak nincsen szárnyuk
            – tudnak röpülni
Az ördög nem fekete
            – annál sokkal sötétebb
A menny nem fönt a pokol nem lent
            – nem hely inkább állapot
Jézus nem fotogén és nem fecserészik
            – Ő nem a tévékettő sztárja
Krisztus nem csak meghalt értünk
            – elő is élt nekünk valamit
Isten nem ősz és nem lakozik
            – Ő van, tér s idő felett
Az ember többé nincs gyámság alatt
            – az útért és az irányért maga felel
A halál akár a mag halála nem pusztán rothadás
            – hanem az új hajtás feltétele

Jókai Anna: A Halál Angyala szól

Ember –
    nem váll a vállam, hogy kaszát tartson.
    A fejem nem fej, nincs rajta csuklya.
    Legkevésbé csontból van a testem,
    s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja.

Ember –
    az a kép, az a közzétett: hamis;
    nem valódi, csak karneváli giccs,
    a leleplezésben, kérlek, megsegíts!

                      Én az vagyok, aki elvágom a szálat
                      hogy te az légy, aki szabadon szállhat

Rákos Sándor: Karácsonyi kántáló

meddig tart még ez a nagy tél
a hőmérő befagyott
meddig tart még ez a nagy tél
lejönnek a farkasok
meddig tart még ez a nagy tél
hasít a fagy mint az ék
meddig tart még ez a nagy tél
sarkunkban a sarkvidék
meddig tart még ez a nagy tél
sarkamban a fagyhalál
meddig tart még ez a nagy tél
tavasz ha jön nem talál

Mezey Katalin: Nem félti a fényét

Miért teremtettél rosszat is?
Miért hagytad, hogy rossz is teremjen?

Miért teremtetted a kínt, fájdalmat,
szenvedést, bűnt, erőszakot,
hazugságot, csalást, enyészetet?

Vagy nincs mód létrehozni árnyék nélkül a fényt?
(Fény nélkül az árnyékot?)

Miért teremtettél rosszat is?
Vagy a rossz van? Magától terem?

***

Nyilván, hogy a Nap nem félti a fényét,
de nem tud sütni szembe veled,
és a hátad mögül is ugyanakkor.
Sugara kedvét nem pazarolja,
arra fénylik, amerre kering.
Szitokszóktól akadozó léptekkel
jön el az éjjel. Eltaszít, megcsúfol,
aki alkalmatlan időben,
nyilvánosan becéz, enyeleg,
de ha magad maradsz, elbújik előled,
minden lépését titkolja, takarja,
minden szava mögött más szó leselkedik,
mindig dugdos, rejteget valamit,
úgy néz, mintha rátörted volna az ajtót:
elharapná a nyelvét, semhogy
pergő gondolatait kimondja.
Nyilván, hogy a Nap nem félti a fényét,
de nem tud ugyanegy pillanatban
a szemedbe és a tarkódra is sütni.
Fénye-árnyéka egy,
ugyanannak a színe-fonáka.

Zágorec-Csuka Judit: Pipacsok

Pirosak, mint a vércsepp, 

bevilágítják a zöldellő

réteket, mint a katicabogarak, 

s elhervadnak, ha megérik  

a búza, majd kóróvá  

száradnak a sivatagban,  

tavasztól őszig, piros, 

zöld, sárga, barna, 

fekete álarcok 

mögött megbújva 

megállnak 

a télben.

Bella István: Mormolgató

Reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam,

ki nélkül reggel is este lennék,
fényes délben is est lehetnék,
este is csak estvéledhetnék,

reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam,

ki nélkül reggel is este lennék,
fényes délben is este lehetnék,
este is csak estvéledhetnék,

reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam

Arany-Tóth Katalin: TÁV-IRAT

Fájsz. Nem csitítnak a szavak.
Mozdulatlan, testmeleg
képek mögé rejtelek,
s naponként megáldalak.

Múlt időm gyermekhangja vagy.
Elkobzott lépted a csönd,
vissza nem jön -  elköszönt.
Nyomában hiány dagad.

Gyurkovics Tibor: Dália

A szabadságot láttam benne meg
a fölívelőt a szerelmeset
a sietőt a soha véget érőt
a mindig újat soha el nem későt
a szabadságot láttam benne meg

Mint valami végtelen fényeset
a csillagokból érkező szelet
nem evilágit hanem amit álom
áraszt reánk túl a realitáson
valami végtelenül fényeset

Nem tudom hol talán a homlokán
csillant valami? Vagy a jobb bokán?
Kifordult égett zürmögölve lángolt
a tűz szemében Vagy a homlokán volt?
Nem tudom hol talán a jobb bokán
                                             
Soha nem volt egy percig ugyanaz
se érett démon se leány-kamasz
mindig csak közte mint a szeme-közte
vadmacska fut a rácsok közt örökre
soha nem volt egy percig ugyanaz

Magamba szívtam minden sugarát
mint szabadság kivánja önmagát
kitárult robbant minden percben égett
megváltoztatni az emberiséget
magamba szívtam minden sugarát

Egyszerűen azt kéne mondani:
láttam a lelket Ez is valami
a fény a tűz talán a jobb bokán volt
„köszönöm benned a lelket a lángot”
egyszerűen ezt kéne mondani.

Bogdán László: A szerelem hiánya

1

holnap majd holnap: az örök halasztás bolerója
holnap esetleg holnapután! várj rám s én megjövök
ha közbe nem jön valami ha el nem üt egy autó
miközben éneklő léptekkel igyekszem feléd
a világ romjain át s a forgalom meddőhányásaiban
elképzellek a korántsem imaginárius zuhany alatt
amint kitárva tested a vízsugárnak várod a győzedelmes
éneket a kulcs rekedt forgolódását a zárban
a szerelem hiánya homokszem a fogunk között
hajszál a levesben szorongás torkunkban gombóc
holnap legfeljebb a jövő hónapban megjövök! meglásd
és minden újrakezdődik a tükör túlsó oldalán
egyszer az örök halasztás bolerója is véget ér
csikorog a tű a fekete hanglemezen – a szívem

2

holnap legfeljebb jövő kedden meglásd megjövök
régi sérelmek takarnak régi örömöket az évek nagyítója alatt
látom magam melletted andalogva suttognak a hársfák
tavasz van szerelmünk tavasza amikor még azt hittük
hogy nekünk minden sikerül mindegy mosolyogj!
mindég arról ábrándoztunk emlékszel huzatos kölcsönlakásokban
hogy legyen egy ágy egy szoba egy hely – egészen a miénk
hogy gyönyörködhessek önfeledt mozgásodban ma is elbűvöl
gazellára emlékeztetsz amint ruganyosan indulsz felém
s az ellenfényben megvillannak kíváncsi mellbimbóid
ezek az elvesztett málnaszemek szavak zegzugos átjáróiból
hazugságok útvesztőin át közeledek hogy megint rájuk leljek
s egy másik életünkben meg is érkezem ne add fel! várj rám!

Kapui Ágota: Csendes fohász újév hajnalán

Az óév száll, mint kéményből a füst
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a  Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
és síró ajakkal követelik a jót
egy új, szűk esztendő
ködös hajnalán.
Harang kondul, kutyák csaholnak az utcán,
fehér falak közt suttog a fohász.
Azokért szól, akik itt maradtak,
s remélnek még idén is szép tavaszt,
zengő vetést,
arany kalászba hajló aratást,
gyümölcstől roskadó őszi ágakat,
szerelmükből felsíró gyermeket,
égi oltalmat,
s egy madárfészeknyi helyet
a béke földjén…
Isten tenyerén.

Zágorec-Csuka Judit: A halálon túl

A gyertyák úgyis csonkig égnek,
tövig a fák,
emlékezeted sem élheti túl
magányod, szavaid hiányát.
Isten is számonkéri -
hiábavalóságodat.

Bajtai András: A kislány

Egy kislány jön mellettem mindig, amikor
bevásárolni megyek. Beteg lehet, mert
hámlik a bőre, és apró, fekete kiütések
vannak az arcán. Nem tudom, mi baja,
de elkísér mindig, és én fogom a kezét.
Néha egy cserebogár bújik elő a zsebéből,
néha meg, mint egy madár, csak felrikolt,
és én dobnám is el rögtön a szatyromat.
Sokszor érzem úgy, mintha egyedül én
tartanám őt életben azzal, hogy vásárolni
járok. Mert különben senki sem veszi észre,
nekem viszont elég csak kilépnem a házból,
és azonnal meglátom, még be sem csukódott
mögöttem az ajtó, de ő már ott áll előttem,
hirtelen, mint egy villanyoszlop, és nem
értem, miért van ez, de ránézek, és abban
a pillanatban mintha mindent tudnék róla, csak
azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia.

Petőcz András: Zárójelvers op. 80.

((           Az idővel arányosan megy össze a test. Öreg
             koromban egészen apró leszek. Kicsinke ember,
             aki életet játszik, a konyhában csendesen
4           kaparász, piszmog az étellel, edényekkel.
             Az ijedt szeme! Csak az ijedt szeme árulkodik,
             hogy még akart volna netán valamit, és emiatt
             szorong: az el nem végzett feladat, miként egy
8           zsák, ott van a hátán – nyomja össze. Szorongás
             árad a szeméből, a meg nem valósított élet rémülete:
             hogy ennyi volt, nem több. Egészen apróra megyek
11         össze, nem tudok, soha nem is tudtam megharcolni
             magamért, a testem
             egyre kisebb, és én csak
14         nézek a magasba, az elérhetetlen, égbe növekedett istenek felé.
))

Petőcz András: Zárójelvers op. 52.

((           A magasban: miként a csillagok.
             Miként a gyertyák csillogása, éjjel,
             éjjelen, fények ragyogása, miként,
4           miként, miként --- Gyönyörű szavak,
             ha váratlanul és kedvesen --- A magas,
             a távoli égbolton --- mintha csillagok
             lennének. Láttad a ragyogást?
8           Láttad? Felfénylett valami, ott, ott
             a magasban, valami fényeskedett,
             mint a csillagok augusztusi éjen,
11         lesed a zuhanásuk, és érted, és meg-
             érted a --- Mit is?
             Mit is értek meg, Uram?
14         A ragyogást? A csillagok végtelen ragyogását?   ))

Wisława Szymborska: 1973. május 16.

 Egy a sok nap közül, melyek
már semmit sem mondanak nekem.

Hová mentem aznap,
és mit csináltam - nem tudom.

Ha a közelben bűnt követtek el
- nekem nincs alibim.

Fénylett s kihunyt a nap,
és nem figyeltem.
A Föld megfordult,
s nem írtam a noteszbe.

Könnyebb volna hinnem,
hogy meghaltam egy időre,
mint hogy szünet nélkül
éltem, csak nem emlékszem.

Holott nem szellem voltam,
lélegeztem és ettem,
lépegettem
hallható kopogással,
és ujjnyomaim
ottmaradtak a kilincseken.

Tükröződtem a tükörben.
Valamilyen színű valamit viseltem.
Néhányan láttak is bizonyára.
Lehet, hogy aznap
találtam meg valamit, ami elveszett.
Vagy vesztettem el, mit később megtaláltam.

Érzések és benyomások kavarogtak bennem.
Ma mindez
három pont zárójelek között.

Merre bújkáltam,
hol bujdokoltam -
nem is rossz húzás
így eltűnni a szemem elől.

Feltúrom emlékezetemet -
hátha csattogva felszáll,
ami ágai között
ott szunnyad évek óta.

Nem.
Nyilván túl sokat követelek:
egyetlen másodpercet.

Csordás Gábor fordítása

Őri István: S ha már többé

ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...
csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te...

egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

Jerzy Harasymowicz: Vágy

Úgy mint én
hosszú út után
igyekszem feléd

Úgy lövellve mint sárkány
képzelet-lángokat
vágyakozik a toll
a papír teste után

Dabi István fordítása

Stefan Jurkowski: Mindennek ellenére

amikor meghallom a hangod
az esti csendben az összenyomott lemezek csikorgásában
a lövés dörejében vagy a tej-nyugodt
álmomban a reggeli rét fölött
az mindig meglepetés lesz
mintha egy régen kikapcsolt telefon szólalna meg
amely csengetését mindennek ellenére várjuk

Dabi István fordítása

Jan Spiewak: (A zivatarban észrevettem...)

A zivatarban észrevettem egy lehulló cseppet.
Hosszan szemléltem hulltát.
Kívántam neki:
Hulljon lassan. Ne siessen. Nagyon lassan.
Szívja magába a villámok színét, a szél ízét,
a fény zizegését, minden zöld leheletét.
Legyen madárhoz és medvéhez, ebihalhoz és pillangóhoz,
óceánhoz és érhez hasonlatos.
Legyen fekete, mint a felhő,
mézszínű, nyírfa illatú,
mosolyogjon sóval, ürömmel.
Legyen könnyű és tehetetlen.
Zengő és néma.
Öltsön magára minden ruhát.
A csepp.
A dús eső parányi cseppje.

Dabi István fordítása

Sárhelyi Erika: Őszi kérdés

Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó

Nap sugarában rejtőző meleget?

Hová menjek érte, ha elér majd a hó -

hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden

íze, illata záporokba fullad,

fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,

s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is

rég messze fújta a szeptemberi szél, 

csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -

léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,

a narancsszínben játszó hajnalokat?

Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,

míg majd világom a télből kiszakad?

Csoóri Sándor: Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,
vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.
Szél igazoltatott minden hazátlanul
kószáló falevelet az utcasarkon,
minden rohamsisakos gesztenyét.
És szél igazoltatott engemet is.
Vékony, tavaszi felöltőben
dideregtem a Boráros tér közelében,
mint dércsípte,
pokrócos menekülők a határsávban.
Fegyver nem volt nálam,
zászló se,
kés se,
árulkodó szobor-töredék se,
de a Mária Terézia laktanya előtt
kivégzett forradalmárok
nevét és arcát
ott rejtegettem a bőröm alatt.
Csak rám kellett volna valakinek
ordítani a magasból: állj! ki vagy?
s miféle gyászos röpcédulákkal
járkálsz a romos városban ide-oda?
Talán még egy rám szegezett
mesterlövész-ujj is elég lett volna.
Elég, elég s én rögtön bevallom,
hogy a vértanú-ország
minden körözött halottjára
hasonlítok,
s hiába indulok el
észak felé vagy dél felé:
nincs kiút magamból.
Nincs, nincs semerre,
hisz még a versekben is
maszatos tankok és szétzüllesztett,
rühes rózsakertek állják el utamat.

A szélben mintha celofán-szárnyak
recsegtek volna
s bakancsok alatt szétroppanó
zsilettpengék.

Ki felejtett el akkor
rám kiáltani ott az őszben?
Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám
megjósolt halálomat?

Babits Mihály: Dániel éneke

Mégis megemlékeztél rólam, Isten
és azokat, akik téged kerestek,
akik téged szeretnek, megtaláltad.

Ifjú próféták üstökét ragadva
elhoztad babilóni ketrecemhez
a fügét és a datolyát kezökben.

Hirdesd ezért, világosság, sötétség,
az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz
s bölcs cethalak és minden vízben-úszók!

Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt:
fegyver nélkül megölöm én a sárkányt,
a cifra szörnyet, aki nektek isten.

De az oroszlánt nem bántom, ki engem
nem bánt. Estére visszatérek hozzá
s vad teste bundás melegében alszom.

Hallom majd nagy szivét dobogni; a föld
vele dobog, s az ég is; - én meg alszom
ringatva, mint az Isten csecsemője.

Zágorec-Csuka Judit: Az angyalok zenéje

Ott fent még zengtek a hárfák,
a rend uralkodott, tavaszodott,
rügyeket bontottak a fák,
friss esők öntözték Kánaán földjét,
szivárványra feszült fel az Isten.

Itt lent csak a győzelem és a siker igazol,
a munka nem ad értelmet a napnak,
második lenni szégyen, vereség,
csak a jelen a fontos, nem kell a múlt
és a jövő sem, naponta haldoklunk.

Nem hallom az angyalok zenéjét,
nem hallom az angyalok zenéjét,
nem hallom az angyalok zenéjét!

Zágorec-Csuka Judit: Az utolsó vers

mindenkinek 

Eljön az utolsó pillanatod,

az utolsó lépcsőfok,

az utolsó esélyed,

hogy véget érjen

e reménytelen

utazásod, eljön

a kiszállás,

az üresség,

ahol szétválik

a fent a lenttől,

a színek a formától,

a mosoly a keserűségtől,

a hangosság a csendtől,

a hegyek a vizektől,

a világosság a sötétségtől,

én tőled,

az anya

az anyaméhétől,

a gyermekétől,

mindentől és mindenkitől.

Az utolsó verstől.

Átlépek az ismeretlenségbe.

Zágorec-Csuka Judit: Kölcsönkért vonatjeggyel

Ne mondd, hogy ide születtél,
az ételszagú kiskocsmák
konyhájába, ahol könnyen
vásárolnak szerelmet, nőket,
érzelmeket, barátokat.

Ne nézz körül, ez nem a te helyed,
a te szereped, a te kétnyelvű
kettős identitásod, látszat
foglalkozásod, kigúnyolt hited.

Te mégsem szereted a porcukros datolyát,
hiába tömik tele vele a szádat, lehúz
a csipkés kétarcúság, a szaloncukros
hátbeszéd, kedvesen tálalt jólét.

Nélküled is helyén van minden.
Vonaglasz? Hangodat túlkiabálják.
Menekülsz? Átrepülnek.
Káromkodsz? Meggyóntatnak.
Őszinte vagy? Kigúnyolnak.
Tervezel? Elgáncsolnak.

Batyudat megrakták kővel, jegyedet
kifizették kölcsönkért pénzzel,
borodat felvizezték, kenyeredet
megmérgezték.

Ne maradj, hiszen nem várnak!
Miért hinnél, hiszen nem bíznak!
Ne lázadj, s ne gyógyíts!
Ne feküdj idegen ágyakba!
Ne oldozz, ne foltozz!

Menj el a viharokkal,
ne nézz vissza!

2017

 Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

***

Túrmezei Erzsébet: Újévi kérés

           „Isten erejével a mázsás teher könnyű, 
           mint a szalmaszál – nélküle mázsás 
           súly a szalmaszál is.”
           Luther 

Láttam, Uram!
Egyik béna volt, a másik aszott, sárga…
vagy nem volt lába…
De a Te fényed hullt a betegágyra!
Hitükkel elrejtőztek Nálad,
és úgy hordozták mázsás terhüket,
a Te erőddel, mint a szalmaszálat.

És láttam szalmaszál alatt roskadókat.
Mert mázsás teher
könnyű, mint a kis szalmaszál, Veled.
De nélküled
a szalmaszál is mázsás súly lehet.

Új évbe indulok,
és nem tudom, mi vár rám.
Csak azt tudom: velem vagy, nem hagysz árván.
Csak azt tudom: utam már kijelölted.
Mint bízó gyermek, járhatok előtted.
Te mérsz ki bút, örömöt, munkát, terhet,
s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.

Csak egyet adj: hogy céliránt haladjak,
hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak!
És ha szereteted mázsás teherrel
tenné próbára ezt a gyenge vállat –
segíts úgy vinni mázsás terhemet
a Te erőddel – mint a szalmaszálat!