Gellén-Miklós Gábor.: Éles penge

Apa,
a te lábnyomodban járok.
Reggelente a te borotváddal borotválkozom.
Azzal ejtek sebet az életemen.

Fáj.

Hová vezet a vérnek útja?

Ahol az ég a földdel összeér:
éles penge.
Onnan figyelsz engem.

Visszanézel rám a tükörből.

Fenyegető foncsor.
Sose pislog.

Töredezett szellemkép.

Fecske Csaba: Remény

Villámsújtotta

fa megnyomorodtál, de

rügyeid bíznak.

Szabolcsi Zsóka: Várok

Csendben várok...
átvillan rajtam néhány cikázó gondolat,
felsejlik néhány arc, mind a te arcod...
harcod folyik tovább idővel, térrel,
túlerővel...
legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság...
hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg
a szűkre szabott lehetőségeket...
állok, s felkúszik a lélek mélyéből
egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá
szeretne magasodni bércek csúcsán
hűs fenyvesek biztonságos árnyán,
hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött,
s rátaláljon arra,
akiért megszületett...

Csepcsányi Éva: Úton

mindentől távolodsz:
az eufória után –– bezárt iskola vagy.
Megkondulnak a testek, téged hívnak:

Mit is akartál?

Kezdetben ölelni, majd imádni –
Vár lehetnél, katedrális. erdő, Grimm-mesés: vízesés
kővel, páfránnyal, sellővel.

Mégis hegynek törsz: amint aszkéta, szerelmes
férfi írt –– a kegyetlen úton előre!

Az Élet vize kimosta
 belőled a képeket, mint:
Közös karácsonyfa-díszítés.
Lefogni haldokló férj szemét.
Saját kötetből mesélni unokáknak.
A fehér ruhát, menyasszonytáncot.

Máshol és máshogyan lesz az a tánc.
Még egy lélek megérint, de
ez a gyöngyház fal lemállik, és
maradsz egyedül az ––
Egyedüli Istennel.

Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!

Szabó Lőrinc fordítása

Antal Attila: Jó utazni most

Jó utazni most az őszben, siklani vitorlázva a
belső ködökön át. Hallom apám komótos lépteit
a csörgő avarból, a frissen szegett kenyér
hersegését a hűlő kemence mellől. Az erdőszélen
őzek tesztelik a patak hályogos jegét.
A kocsmából Pille bácsi régi lemeze szól: így
és így cselezte ki a halált a Don-kanyarban.
Ló párolog a kovácsműhely előtt, a patkolás
égett-pata-szaga beteríti a tanyát. Én tornácunkon
várakozom, mintha ősidők óta, a nem
is tudom, mire. Lesem ámuló gyerekszemmel,
ahogy a vaskos ég az ünnepek előcsarnokává
meszeli át körülöttem a világot.

Mezey Katalin: Ártalmatlan

Ártalmatlan elvágyódás éltet.

Fényét csupán sejtem, mint a vak:

bederengi azt a sötétséget,

ahol az érzékek alszanak.

Dsida Jenő: Jegenyék

Figyelted-e

szélben a fákat?

A két jegenyét

nézd csak a kert

közepén, ama két

nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol

torka, süvölt

az ősz szele,

borzong a föld

s a két sudár fa

bólogat és leng.

Jobbra az egyik,

jobbra a másik,

balra az egyik,

balra a másik;

egyforma ütemre

ringanak ők.

A légben, a szélben,

fent, odafent

egyszerre tagadnak

s intnek igent

és - jaj, sose tudnak

összeborulni...

Parancs János: Sóhaj a Halálhoz

Ha irgalmat ismersz,

gyorsan végezz velem, Uram! 

Somlyó Zoltán: Még nem...

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...

Nyeste Márta: Köszönöm, Uram

A két kezemet köszönöm, Uram,
melyeket imára kulcsolhatok.
A két szememet köszönöm, Uram,
mellyekkel teremtett világodban láthatok.
A két lábamat köszönöm, Uram,
melyek a Te szent hajlékodba elvisznek.

Sebestény-Jáger Orsolya: Találkozás

Lépted csöndesebb a zümmögő nyaraknál,
távolibb már, mint az esti szél,
s hol ág csúcsa égbeggyel összeér,
a színek mind-mind térdre hulljanak:

Legyen fehér és legyen roskatag,
sugárnyaláb már minden árnyalat,
áradjon fölöttünk, mint a nyár,
megtaláltattál – mert megtaláltalak.

Fodor Ákos: Szinopszis

Egyik sem vagyok.

Sem üllő, se kalapács:

- Talán: a csengés.

Kiss Benedek: Engesztelő

Az elapadhatatlan édes dallam
szám sarkában – te vagy. A hajdani
szilvalekváríz, ami ínyemnek mennyei
manna – te vagy. Boromnak szeszfoka,
amitől megrészegednem oly jó – te vagy.
Éjszakámban a hold pirulája, hogy
kibírható legyen az álmom – te vagy.
Hajnalom pintyőkéje, aki hangjával
ájulatom pókhálóit tépdesi –
te vagy. Termő szamócabokrom, málnabokrom
kietlen sívó homokban – te vagy. Nevem
aláírásjoggal felruházott egyetlen viselője –
te vagy. Ki szóra bírja egyaránt
a lélek legmélyebb üregeiben
cseleit szövő fondor magányt és a
mindenséget – te vagy…

Hát mit akarsz még?!

Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek,

most hajnali három óra.

Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek

és béke e hajnali ég.

Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett

és lehull, aki arravaló.

Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá

s a harang a szívükbe sikolt.

Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.

És a nők se szereztek nekem semmi jót.

Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,

ma sápadt és zord halovány alakom:

istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,

csak e hajnali ég, csak e kék...

Istenem, szeretsz-e,

istenem, vezetsz-e,

istenem, megversz-e még?

Pákolitz István: Adógaras

           Adjátok meg, ami a császáré,
           a császárnak, és ami Istené, Istennek.
           Máté 22. 20-21.

Fölmutatván a császár képmásával
ékített adógarast,
beleborzongtak a gondolatba,
micsoda kelepce:
most aztán szaván fogják a híres ámítót.

Ha kérdésükre
- kell-e adót fizetni a császárnak -
azt válaszolja: nem kell,
kikiáltják fölforgató lázítónak
és bevádolják a prefektúrán.

Ha azt feleli,
kell adót fizetni a császárnak,
népárulóvá aljasítják legott,
hívei pedig faképnél hagyják.

Beleborzongtak a gondolatba,
micsoda kelepce:
most aztán szaván fogják a híres ámítót.

Ő viszont átlátott
gyalázatos hamisságukon
és a legelfogadhatóbban válaszolt,
ajánlva a kölcsönös engedménnyel fémjelzett
tisztességes megegyezést.

Káli László: Hiányzol...

Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában. 

A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni az Napkeltét. 

Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét, 

ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd. 

A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös 

Napkorong felemelkedik lassan a Vén Földről a végtelen égbe, 

aztán arany palástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére. 

És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben, 

és kezed érintését, és szemed sugarát… Mindhiába a távolság, 

mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled. 

És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis… Nagyon hiányzol.

Gary Moore: Still Got the Blues

Garai Gábor: Mint kisgyermek

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Petőfi Sándor: Szeretlek, kedvesem

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Szeretem azt a kis

Könnyű termetedet,

Fekete hajadat,

Fehér homlokodat,

Sötét szemeidet,

Piros orcáidat,

Azt az édes ajkat,

Azt a lágy kis kezet,

Melynek érintése

Magában élvezet,

Szeretem lelkednek

Magas röpülését,

Szeretem szivednek

Tengerszem-mélységét,

Szeretlek, ha örülsz

És ha búbánat bánt,

Szeretem mosolyod

S könnyeid egyaránt,

Szeretem erényid

Tiszta sugárzását,

Szeretem hibáid

Napfogyatkozását,

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Amint embernek csak

Szeretnie lehet.

Kivűled rám nézve

Nincs élet, nincs világ,

Te szövődöl minden

Gondolatomon át,

Te vagy érzeményem

Mind alva, mind ébren,

Te hangzol szivemnek

Minden verésében,

Lemondanék minden

Dicsőségrül érted

S megszereznék érted

Minden dicsőséget,

Nekem nincsen vágyam,

Nincsen akaratom,

Mert amit te akarsz,

Én is azt akarom,

Nincs az az áldozat,

Mely kicsiny ne lenne

Éretted, hogyha te

Örömet lelsz benne,

S nincs csekélység, ami

Gyötrelmesen nem sért,

Hogyha te fájlalod

Annak veszteségét,

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Mint ember még soha,

Sohasem szeretett!

Oly nagyon szeretlek,

Hogy majd belehalok,

Egy személyben minden,

De mindened vagyok

Aki csak szerethet,

Aki csak él érted:

Férjed, fiad, atyád,

Szeretőd, testvéred,

És egy személyben te

Vagy mindenem nekem:

Lyányom, anyám, húgom,

Szeretőm, hitvesem!

Szeretlek szivemmel,

Szeretlek lelkemmel,

Szeretlek ábrándos

Őrült szerelemmel!...

És ha mindezért jár

Díj avvagy dicséret,

Nem engem illet az,

Egyedül csak téged,

A dicséretet és

Díjat te érdemled...

Mert tőled tanultam

Én e nagy szerelmet!

Debrecen, 1848. november

Káli László: Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,

hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét

telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,

utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.

Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe

öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,

mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.

Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér

csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.

Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,

hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan

éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Somlyó Zoltán: Miért

Már nem bir el a talpalatnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…

Ilyés Krisztina : önzés

szállj fel a csillagokra

és mondd onnan nézve is

én vagyok a legfényesebb

Jász Attila: (fejben, írás)

Fejben egyenesítgetem ki a tengeri füveket a folyó
torkolatánál. Lemerülök, simogatom, próbálkozom,
de hullámzik a víz, ringat, ezért megvágja az ujjam.

Piros vízben lebegek tovább, homályos minden, vissza
fogok aludni, érzem. A halpiacon ébredek hajnalban,
kagylót válogatok az egyik standon, és énekelek nekik,

hogy visszacsukódjanak szépen, ne nyíljanak ki. Fejben
a teraszon ülök mindig, kávét szürcsölgetek, vagy fokhagymás,
petrezselymes sült tintahalat eszem. Lábamon

szúnyogcsípések emléke bizsereg. Fejben egy kopasz
barack magházába fekszem be, amit nem vettem meg
a piacon. Megeszem a gyümölcs húsát, feltöröm a magot.

Nem alszik benne senki. Fejben gyíkként napozom inkább
a tűző napon, ha megunom, fölfutok a falon, és vissza.
Beleolvadok a környezetembe. Fejben dől el minden.

Somlyó Zoltán: Várlak

A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.

Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…

Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…

Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…

És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
…A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

Somlyó Zoltán: Csönd

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…

Fazekas József: Ki fejti föl?

Elmúlt a nyugalom
fogytán
a csöndes titkos esték
kialvatlan az élet
a rohanásban
és száműzött a fennség
pedig a fák beszélnek
bajukat elhajladozzák
a még ördöge
lohol velünk
s doppingunk
a kaján arcú tovább

nincs idő társra
gyerekre házra
kötőszavakkal
diskurálunk
az érte miatta neki
mákonyával
oldoz föl
lelki alkonyunk

mert minden napunk
csak egyszeri
és mind más
föl sem cserélhető
titkát
ez őrült robogásnak
ki fejti föl
ha már késő?

Jász Attila: (napló, írás)

Nem írok naplót egy ideje. Verset se, ha lehet. Nem
csinálok semmit, élek tehát. Ha lehet. Furcsa vagyok,
tudom. Igyekszem még a lényegre figyelni, ha lehet.

Semmi sem reménytelen. Egy hosszú út utáni éjszakai
terasz. Éretlen szőlőfürtök. Út menti lopott
füge. Zajos utca, pihenés nélküli délelőtt. Két kávé.

Régóta gyanítom, hogy fa vagyok. Erős kéreggel,
de az évgyűrűk között a szerelem nedve kering. Minél
öregebb, annál délcegebb, büszkébb tartással.

Ha lehet, veled maradok. Hántsd le fakérgem, és
ölelj át. Szorosan. Abban a ruhában, kérlek, amiben
megismertelek. Épp időben még. Egy fényképről.

Sötétkék bögréből iszom a tengert. Kávénak hívom.
Mire megjössz, elkészülök. Ahogy a szemközti földnyelv
kopár domborzata. Kövek és fák és sziklák és.

A kabócák a píneákat szeretik, ahogy én is. Vagy
inkább törpe kócsagként maradok a sekély, iszapos,
sós vízben. Keresek valamit. Mint mindig. Ha lehet.

Radnóti Miklós

" Fázol? várj, betakarlak az éggel"

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilinszky

Pilinszkyt nem lapozhatom öblös fotelban,
mint Krúdyt vagy Kosztolányit.
Verseit kemény széken, kőpadlón olvasom,
vagy gyertyafényben kint, a diófák alatti padon.

Múltja lövészárkot rejtő, sötét évtized,
hol még csodaként kortyolták a tűnődő vizet,
és szűkszavú kincs volt gyomornak a kenyér.

Szava a szívig ér, akár a gyökér,
s míg lassan, időtlen morzsolom,
él tovább, mint szőlőinda lugas rácsokon.

Pataki István: helyek

nézem az asztalt
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged

Pataki István: fénykép

nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba

akkor miért nem ő lett az apukám

tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni

Tamás Tímea: A vakond utolsó verse

elvesztem akár ez az ősz
befejeztem ennyi volt
az én egyenesem kör
magába forduló világ
igazi vakond vagyok
talán az utolsó egyetlen
ki nem parancsra
terv szerint megfontoltan ás

ezen a télen elalszom
hangom majd a szférákban zenél
(ha marad)
hangyabolyok magasodnak fölöttem
s a hangyák vígan hordják a gallyakat
gyűjtenek tisztogatnak
bár nem tudják hogy mivégre
csak érzik hogy a körforgásnak
soha de soha nem lesz vége

én mást érzek
csapaton kívüli vagyok
egyedül fekszem bélelt odúmban
s néha Mozartot hallgatok
s látom Brünhilde lángsírját is
ott fenn a fellegek felett
s a föld alatti méla pórusokban
érzem a zárt finom rezgéseket

kör ez is mint az én világom
magába zárt és nesztelen
a tudós emberpalánták
semmit sem kezdhetnek velem
létem titkos s akár a kör
hol eleje ott vége van
Agyő mondhatnám bárkinek
s szépen újrakezdhetném magam

Fecske Csaba: Hattyú

Büszkén, már-már gőgösen

 úszik csöndesen,

 mint szélcsendben egy lassú

vitorlás, a Malom-tó vizén a hattyú

 Szép karcsú, királyi nyak,

 hószín tollazat –

 Fejét magasra vetve

mártózik a víz-csiklandozó szelekbe.

 Talán Észak illata

 hívja, a haza

 jéghideg, nagy vizei,

zúgó fenyvesek, nyírfák üzennek neki.

 Vár-e szárnysuhogásra,

 érkező társra,

 várja-e ott a tavon,

hogy a magasban felbukkanjon egy rokon,

 vagy önmagába zárta

 örök magánya,

 s ösztöneiben a múlt,

mint régi könyv, olvashatatlanná fakult?

 Társtalanul, csöndesen

 úszik a vízen.

 Hószín toll, királyi nyak –

Koldusként, lehulló kenyérdarabra csap.

Fecske Csaba: Kócsag

Körülötte lágy hullámok fodrozódnak,
kecsesen ring tova, mint egy könnyű csónak,
szélbe mártva fekete csőrét a kócsag,
hótollán szikrákat vet a lebukó Nap.

Meg-meglebben a szélben hosszú kontytolla,
nyaka mintha karcsú váza füle volna.
Békahússal jóllakott már, partra lábol
nem messze bokron ringó otthonától.

Fekete lábán az ujjak citromsárgák,
szárnya kéklő nyári égen húz barázdát,
halványul a Nap, készül az alkonyatra,
a folyó csacsogva vet habot a partra.

Elcsitul a liget, nyújtózik az árnyék,
vajon hány szép napot tartogat a nyár még,
hány fészekalja tojás kel ki még őszig?
A parti cserjések fészkek titkát őrzik.

Fecske Csaba: Bagoly

 Éjjel mikor a sötét erdőkre már

 a hasas Holdnak fénye foly,

és alszik a lomb s a lombban a madár,

 álmából ébred a bagoly.

Tollát borzolja s vadászni indul,

 csonka ágról rebbenve fel,

megriad pocok egér és kisnyúl,

 érzik most gyorsan rejtőzni kell.

Mint sötét árnyék suhan messzire,

 valahol nyöszörögve rí

a róka elkóborolt kicsinye,

 az oktondi gyönge rókafi.

Lassan a vízpart fölött vitorláz

 az éj hűs legébe mártva

szárnyait, zsákmányt érez a vadász,

 a vízen gyanútlan szárcsa,

lecsap rá, s az holtan terül el.

 A nádas titkokat susog,

elnyújtva bús bölömbika énekel,

 szikráznak fenn a csillagok.

Anga Mária: A Te lélegzeted…

Veled voltam. Tisztán és
visszavonhatatlanul kristályosodik
az ott maradásom, még akkor is, ha
azóta lehettem reggel, délután, vagy
az évszakok között hánykolódó didergés.

De a Te lélegzeted tart bennem erőt,
és az ölelésed emeli égig előttem a nyárfát.

Mert minden forrás akkor
tört fel égből, földből,
amikor ott voltam veled.

Somos Béla: Szégyelltük meztelenségünk

Ha áruvédjegy lesz az arcod
a testemet kölcsönadhatom
sorsot vethetsz rá, jelzálog lesz
mindig tudhatod, hol lakom

ahol a part szakad, a löszfalaknál
szeretem nézni a Dunát
fölszabadít és körbezár majd
akár egy rímpár, amit talált

valaki, és elveszítette
mielőtt övé lett igazán
ott tanult talán a kert végében
egy gyermekarcú ifjú pár

ő volt, te voltál, én lehettem
volna örökös kedvesed
de eljátszottuk szavainkat
mielőtt ránk esteledett

szégyelltük meztelenségünk
nem tudtuk, milyen gyönyörű
két test, külön-külön, és együtt
milyen selymes a kerti fű

szétfutottunk, két első ember
kikre az angyal rákiált
épp akkor kezdett nyiladozni
az ágyásban a másvilág

szeretnél újra megszületni?
lehet, hogy épp így kezdenéd,
de hol volna a régi kert és
hová homályosult az ég?

ha áruvédjegy lesz az arcod
a testemet kölcsönadhatom
nem tudom, mire használható még
de általad megtudhatom

Benő Attila: (kéz)

A kéz, amely úgy simogat,
mint nyári est a lombokat.
A kéz, mely fellobbantja a belső fényeket,
és újra előhozza a rég letűnt éveket.
A kéz, amely a félhomályban is ragyog,
és közel, ha utcán az erőm elhagyott.
A kéz: vigasztalót játszhat,
ha megcsalt a sok látszat.
A kéz, a kéz, a te kezed,
mely magamhoz visszavezet.

Jékely Zoltán: Lézengés vasárnap délután

Városmajor, agyonütött vasárnap,
alkony, ezerkilencszázharmincöt;
piros felhőhajóraj kóricálgat
az őszbehajló gesztenyés fölött.

Másfél hónap és vége van a nyárnak,
langyos folyóként úszik el a nyár;
poshadt medrében életem csak száll, csak
száll, mint tóban a bolygó békanyál.

Lézengek a fasorban, gyanús árnyék,
vasárnapos embertársak között;
egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz
s azt kérdi: hozzánk mi közöd?

Néha lehull egy cigarettavég,
kutya visít, egy labda elgurul;
egyik padon őszöreg nénikék
ülnek s hallgatnak, mint a nyúl.

Kis kincsüket taszítják dúdorászva
s gügyögnek hozzá fiatal anyák;
szájat keres egy baka szomjú szája,
s kapirgálja szeretője nyakát.

Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve,
emlékein csoszog egy öregúr;
megáll s így szól magához: ide ülj le,
s kis nyögéssel a pad végére hull.

Ölik az időt – ki-ki maga módján –
kortársaim, emberek és kutyák,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.

S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap,
ezerkilencszázharmincöt,
a vén kalóz idő hetykén vadászgat
felhőflottáján a fejem fölött;

egy macskaugrás s vége van a nyárnak,
mint partról a dagály, eltűnt a nyár –
A fa tövén feltámadásra várhat
az eltiport, öreg szarvasbogár.

Mai Ige: Ne akarj mindenkinek megfelelni!

„Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent?” (Galata 1:10)

Van két olyan csapda, amibe hajlamosak vagyunk beleesni:

1.  Túl nagyra tartjuk magunkat. Harry Truman akkor lett amerikai elnök, amikor Franklin Roosevelt meghalt. Ekkor Sam Rayburn, a képviselőház elnöke félrevonta, és ezt mondta neki: „Mostantól kezdve sok ember lesz körülötted, és mind azt fogják majd mondani, hogy micsoda nagyszerű ember vagy. De Harry, te is tudod és én is tudom, hogy nem vagy az.” Truman megfogadta ezt a tanácsot, és igazán nagyszerű elnök lett belőle. Ahhoz, hogy sikert érj el az Istentől kapott megbízatásodban, két dologra van szükséged: Istenre hagyatkozásra és Istenbe vetett bizalomra (ld. 1János 3:21–22). Amíg ez a kettő a helyén van, sikeres leszel.

2.  Túl kevésre tartjuk magunkat. Sokaknak az az életcélja, hogy megváltoztassák mások róluk alkotott véleményét, hogy bebizonyítsák nekik, hogy értékesek. Amíg egyetértesz azoknak a véleményével, akik kritizálnak, addig börtönbe zárva tartod saját magadat. Ha bírálóid véleményét a magadévá teszed, akkor a lelkedben egy börtönt építesz, melynek egyetlen foglya te magad vagy. Az a helyzet, hogy bármennyire is igyekszel jó benyomást kelteni magadról az emberekben, mindig lesznek olyanok, akiknél ezzel nem érsz el semmit. El kell fogadnod, hogy Isten szemszögéből ez egyáltalán nem számít! Ahhoz, hogy sikert érj el, úgy kell együtt dolgoznod másokkal, hogy közben nem engeded, hogy az ő hangulatuk és véleményük befolyásoljon. Ezért írja Pál: „Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

Sebestény-Jáger Orsolya: A darvak

…és elszálltak fölöttünk a darvak is,

messzi titkokat tudó szemekkel,

szálltak szabadon a szürke égen át,

egy szélfútta decemberi reggel.

S míg szárnyaltak suhogva a horizonton át,

mint akik csalhatatlan érzik: lehet,

vitte az égbolt szárnyaik vonalát,

én sóvárogva vágytam iránytűjüket. 

Sebestény-Jáger Orsolya: A bóra

(Férjemnek)

Ott szeretnék lenni újra Veled
azon a szélfútta, fehér balkonon,
hol titok maradt a távoli túlpart
e fényektől átjárt

Csupa csönd volt az álombeli nyár,
kavicsok íve a tenger felett,
gyermeklényünk beleborzongott:
lélegzetünk is Te engeded.

A negyedik napon feltámadt a szél.
Néztük, amint partra vetette
millió hullámát, s míg párájuk szállt,
– tudtuk, nincs szavunk ilyen színekre.

*

Térben, időben továbbfolyt az élet.
Az emlék szunnyad, moccanni sem mer,
de csöndes estéken, ha behunyom a szemem,
látom magamban, ahogy hömpölyög a tenger.

Mi így mondjuk: „messze”, s mondjuk: „távol”
- de valahol egy érintetlen sziget
lakói nyelvén ez szebb és igazabb:
„ahol még anyád sem látja könnyeidet.

Finta Éva: Ülnék melletted…

Ülnék melletted én, a jámbor
örök anyagból, tán titánból
nemes fémek ötvözetéből
legapróbb részecskéből: fényből…
Múlandóságból, hervadásból
illatok elkevert dalából
zsongásból, zsibongó erekkel
virágzó, rózsálló tüzekkel…
Ülnék melletted én, a bátor
szoborba öntve hallgatásból
vagy szökőkutak csobogása
módján szavakkal dudorászva…
Csak itt ne kéne várnom estig
és holnapig, s minden napestig
magamba visszaszelídülve
a múló múlással vegyülve
míg átveri az üvegablak
áttetsző anyagát a tegnap
a lebukó, az alkony napja
s számat nem kulcsolja lakatra.

Anga Mária: Az ember…

Mert az ember egy időn túl
forrása lehet már minden folyónak,
és mederből kilépve lehet tenger árja,
lélegzetétől lesz hevült a nyári szél is,
az éjszakai sírást elfelejti,
lázadásaiban meglátja önmagát,
és ellenségei bűneit is megbocsájtja.
Egy időn túl az ember
a fiatalság menedékét szívében hordja,
Napot álmodik és hajnalt, a vadludak
ilyenkor beköltöznek szobájába.

M. Fehérvári Judit: Őszi szonáta

még fényeket szikráz

de vénül a táj

szalmát báláz

a szél s az elejtett

szálakat égbe röpíti

lenn az avarban

piruló bogyók

csókolgatják a csöndet

s az ősz tubusából

buggyanó színek

keverednek az

ősi palettán

ám gyülekeznek a felhők

és az esőtől rozsdás

lombokat megcsípi a dér

esténként már

foga serken a fagynak

készül a tél de a dermedt

ágak kérge alatt lapuló

rügyekbe csomagolva

szunnyad a Zöld

a remény

M. Fehérvári Judit: Végállomás

Hiányoznak az őszinte hegyek,
a sehova sem rohanó séták,
mikor a járás gyönyöre a lényeg,
mikor nem vágyom arra,
hogy várjanak valahol,
előttünk utak, mellettünk fák suhannak,
és nincs tervünk magáról az útról.
Egy terv nélküli élet hiányzik,
amit csak Veled élhetek,
s mikor éppen süllyednem kellene,
azért is szárnyra kapok,
s albatroszként röppenek
az égbolt ereszéig,
ahol a felhők szélei ragyognak,
s egy régebbi repülés emlékeként,
de Melletted azt is tudom,
viasztól súlyosan sohasem hullanak
Ikáriába a tollak, s én nem Ikarosz vagyok,
de Te mégis valódi hős vagy, Daidalosz,
ki gyermekeként óv, s vigyáz rám,
akárhogyan is borul felettünk össze
a néha ragyogó, máskor meg haragos
ÉGBOLT.

Sebestény-Jáger Orsolya: Vándor évek

Bocsásd meg vándor éveim.

Sok volt. Messzire vitt.

Jó lenne lábadhoz kuporodva

hinni: ott vagyok megint,

hol gyermek énem lobbant

huszonegy évemmel,

a lappangó sötétet űzted el

egy régvolt áprilisi reggel.

Messzire kellett tévednem,

hogy értsem: e vándorlás mit jelent,

és sokáig kellett sírnom,

mikor megértettem hűségedet.

Sebestény-Jáger Orsolya: Őszi imádság

Engedd látnom a vadgesztenyefákat:

lombjaik között elszunnyad a bánat.

Engedd tudnom: ott ahol én lakom,

 letérdel a csönd az elárvult gallyakon.

Míg haza baktatok az árnyas fák alatt

a kitárult világ már mögöttem marad

és köröttem puhán nyújtózik a reggel,

engedd meglátnom gyermekszemekkel

a szépet, mely útra kel, s kitölti a teret.

- a hársfák tudják, hogy így rendeltetett -

míg meglátjuk újra pazar színein át

a teremtett rend tiszta alázatát.

Bob Gass: Szabadulj meg a lelki terhektől!

„Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, 

mert az tökéletesen összefog mindent.” 

(Kolossé 3:14)

Ha neheztelést hordozol magadban, vagy folyton felemlegetsz múltbeli hibákat – akár másét, akár a magadét –, akkor tudod, hogy milyen érzés lelki terheket cipelni. Nehéz életben tartani egy olyan kapcsolatot, ahol egyik fél sem dolgozta fel a múltban történteket. A lelki teher, mint a mások hibáztatása, nem enged továbblépni. Például, ha valaki a múltban megbántott, és ezt te nem tudtad elengedni, akkor minden alkalommal, amikor a társad valami hasonlót tesz, valószínűleg indokolatlanul heves indulat tör ki belőled, mintha ő az a személy lenne, aki korábban megbántott. Amikor ez történik, ez társadnak rosszul esik, nem is érti, miért reagálsz túl egy apróságot, ami a felszínen jelentéktelennek tűnik. Ahogy ki szoktad takarítani az otthonodat, hogy megszabadulj a szeméttől, ugyanúgy tisztán és rendben kell tartanod elmédet, érzelmeidet, lelked házát is. Az imádság, olvasás, lelki tanácsadás, naplóvezetés, elmélkedés és lelkigyakorlat jó módszerek annak megelőzésére, hogy múltbeli problémák beszivárogjanak a jelenlegi kapcsolataidba. Ha pedig időnként mégis előjönnek, akkor legjobb ezt megbeszélni azokkal, akikkel kapcsolatban vagy. Csak törekedj arra, hogy kedvesen és őszintén tedd ezt. A régi mondás, miszerint: „szeretni azt jelenti, hogy soha nem kell bocsánatot kérni” – nagy tévedés! Inkább a Szentírás útmutatására hallgass a lelki terhek kezelésére vonatkozóan: „a nap ne menjen le haragotokkal” (Efezus 4:26). A Biblia azt mondja: „… öltsetek magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kolossé 3:12–14).

Forrás: maiige.hu

Kálnoky László: Ami ránk vár

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.
Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,
az idő roncsot mint formál belőled,
s rózsáskertedből kénköves gyehennát.
Mert törvény van, s uralkodik fölötted;
beteljesül, amire sorsod ítél,
hogy ember-voltod végigéljed, ám
mélyebb lényegéhez ne közelítsél.
Leszel üde ifjúból reszkető agg,
fölösleges lény, kit mindenki megvet,
ki ezer gyöngeséggel undorít,
és ujjain számlálja napjait meg.
Lassú égésed örökké emészt;
beolvaszt a természet szörnyű gyomra;
üzemét hűvös agy működteti,
mely végül az ítéletet kimondja,
hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,
hogy anyag voltál, s légy megint anyag.

Kálnoky László: Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…

Kálnoky László: Lemondás

Ha egyszer nem a megszokott eget
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart,
ahol hajnalban összesöprik
a fényevesztett csillagtörmeléket,
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni,
ha egyszer érezzük, hogy a szavak
kútba hulló kövek,
ideje elindulni lefelé
a magunk választotta alvilágba
vezető csigalépcső
izzó spirálján.

Kálnoky László: Megbánás

Zsákutca béna foglya,
arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban,
gyászlobogóba takaródznál,
megvénülnél idő előtt.

Holtágak csöndje vesz körül,
döglött halak hasán látod viszont
tulajdon sápadtságodat.
Egy személytelen ujj
korommal festi az egekre:
így történt, így marad.

Bertók László: Boldogság-dal

Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,

csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.

Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,

s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.

Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,

és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.

Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,

egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.

A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,

Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Radnóti Miklós: Szerelmes vers Boldogasszony napján

Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.

Már nem húz madarak búbos szerelme,
csak házak tárják lámpás ölüket
a szélnek és hangtalan fákon
ring a szerelem.

Valamikor az asszonyom leszel
és átkozott költők rettentő téli
danákkal valahol a hegyeknek
alján hiába énekelnek.

Szép bánat feszül a homlokom
alatt és fekete tájak tükröznek
sötéten összecsörrenő fogaimon:
ne félj.

Csak a februári egyszerűség
érett most bennem szerelemmé
és teljes vagyok már, mint nyáron
egy zengő égszakadás!

Tamás Tímea: Töredék egy álomvadász naplójából

valaki engem álmodik

s álmában nagyon fáradt

feldagadt szívvel aluszik

nem vár nem békít nem lázad

álma az életem - megalvadt

vérrel teli cserépfazék

kiégett falán furcsa védjegyek

érthetetlen nyelvű kotyvalék

illatok ízek nélküli szavak

mélyükön ezüstcsengettyűs lakat

Tamás Tímea: Pietà

Uram,
amikor körém térdelnek a templomban a szentek,
zsolozsmát susognak, s halkan énekelnek,
s a pénz sötéten csillan a persely fenekén,
akkor érj hozzám úgy, hogy hozzád érjek én,
s ha nem volnál, ha Velencében vagy Fiorenzában
egy torzón csillanó napsugárban vagy egy Pietàban
időznél, Uram, ne feledd, hogy minket
idezártál, s vezekelni bűneinket
nem tudjuk immáron a múló időben,
s bent a székesegyházban vagy kint a temetőben
együtt is nagyon magunkra vagyunk,
elveszünk, ha szólunk, el, ha hallgatunk.
Uram, tudjuk, csúf helye ez az időnek,
de lelke van itt is a kifaragott kőnek,
ezért, Uram, ha ott vagy elrejtőzve a Pietàban,
kegytartók mélyén vagy barátcsuhában,
gyere, nyiss ajtót, s engedj szabadon minket:
segíts elválasztani bőrünktől bűneinket.

Gyurkovics Tibor

" Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,

tiéd a sóm, kanalam,

mezítelen kell idejönnöd,

hogy rádadjam, ami van."

Weöres Sándor: A társ

Keverd a szíved

napsugár közé,

készíts belőle

lángvirágot,

s aki a földön

mellén viseli

és hevét kibírja,

ő a párod.

Dsida Jenő: Hegyi beszéd

Már itt sem érzem a nagy összefüggést,
megszüntem a porszem-milliárd
egyetlen porszeme lenni,
aki forgószelekben forog
s lehull.
Nem érzem a világ-nagyság
iszonyú súlyát vállamon:
a csillag-titkok, csillag-dalok,
fogamzás, keletkezés, halál:
nem érdekelnek.

Megnőtt az életem.
Minden eltörpült.
Szeretek: én vagyok fontos és ő.
Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket.
Fehérek vagyunk,
tiszták és ostobák, mint az ostya.
Lengő szakállú, öreg szikár pap
mutat fel minket a hegytetőn:

Íme, a szentség! Térdrehullni!

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

Várnai Zseni: Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem.

Bovier György: Hála

" Tegnap egy kedves dolog történt velem bevásárlás közben. A gyerekek nagyon nyitottak, ez nem újdonság számomra és ez tegnap is bebizonyosodott. Egy szőke, 3-4 év körüli kislány vásárolt az apukájával és miután meglátta a kerekesszéket a szokásos módon elkezdte kérdezgetni az édesapját, hogy: „Apa, miért ül a székben a bácsi? Fáj a lába? Mi van vele…?” …és ami ezután történt, az meglepetést okozott. Az átlagos reakció ilyenkor a legtöbb szülőtől, hogy csitítja a gyereket, hogy ne mondjon ilyeneket, ne hangoskodjon, stb. Egyszerűen kiöli a gyerekből a kíváncsiságát és gyakorlatilag arra utasítja (még, ha nem is tudatosan), hogy ne legyen nyitott mások felé. Azt érezteti, hogy megkérdezni amire kíváncsiak vagyunk nem helyes. Megszólítani, vagy beszélni egy másik emberrel, esetleg egy olyannal, akinek más az állapota, nem jó dolog.

Pedig DE!
Erre pedig a legjobb példa volt tegnap a jófej apuka, aki nem csitítgatta a kislányát, hanem arra biztatta, hogy jöjjenek oda hozzám és kérdezze meg nyugodtan, hogy mi történt velem. Ekkor a kislány kicsit megijedt, vagy zavarba jött, nem akart odajönni, de az apukája elkezdte egy általuk olvasott mesével (amiben volt egy szereplő, aki nem tud járni) párhuzamba vonni a helyzetet. Én közben vásároltam tovább, gondoltam, ha a kislány nem akar beszélni, ne erőltessük, de kisvártatva utánam jöttek, bemutatkoztunk egymásnak, megkérdezte mi történt velem, mi pedig az édesapjával elmagyaráztuk, megmutattuk, hogy egy gerincsérülés miatt vagyok ebben az állapotban. Beszéltünk neki az autóbalesetről. Arról, hogy vigyáznia kell magára és éreztettük, hogy nem kell félni, ha hasonló emberekkel találkozik. Majd kedvesen elbúcsúztunk. Az édesapa megköszönte, hogy így foglalkoztam a helyzettel. Én pedig itt szeretném megköszönni neki, hogy a lehető legjobb emberként és apaként viselkedett tegnap! Azt hiszem, ha mindenki hasonlóan gondolkodna, akkor az egy jobb világot teremtene hosszú távon."

Forrás: Bovier György Facebook oldala

Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Kányádi Sándor: Dilidal

fegyelmezett egy ember
vagyok én kérem illem-
tudó sőt még annál is
illemtudóbb
tudom mit lehet s mit nem
én kérem tiszteletben tartom
és bizonyos oknál fogva
még kifelé jövet is mindig
kopogtatok az ajtón

Sebestény-Jáger Orsolya: Elmúlás

Hársfák karjai között költözött

közénk az ősz.

Egy fényes reggelen a fényeken

túlról érkezett,

s mi néztük ámulón túl mulandón

végzetünk,

míg szívünk zegzugos szobáiból

hangtalan suhant tova

végtelen időnk véges augusztusa.

Sebestény-Jáger Orsolya: A vízen

(Mt 14,22-33)

Uram, a tajtékok óriások,
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat,
a hullámok az égig érnek.

Uram, a csónak ködbe vész.
Arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.

Ám Rád emelem tekintetem,
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz...
csak így nem süllyedhetek el.

Rácz Sándor

Szomorúan figyelem

Hogyan vonszolják

Magukkal a halott perceket

A fáradt órák

Sajgó Szabolcs: Nem tudni kinek

Engedj imádkozni nem tudván kiért és miért
mert legjobban úgyis Te tudod mire van szükségünk
hogy kinek kell ma meggyógyulnia
kibe kell beleüssön a halál
pontosabban a mennykő
kitől kell elvenni a hivatalt hogy észhez térjen
az út a maga útját nem ismeri
a virág semmit nem tud önmagáról
nem panaszkodik a fülemüle hogy éjszaka nem alszik
még a lúd sem csodálkozik hogy oldalt van a szeme
az öreg majom meg ki nem találja miért nem őszül
a hó szent mert nem tudni kinek esik
szent ami akaratunk ellenére folyton érkezik

Mezey Katalin: Aranyat önt az ősz

 Elmúlásod úgy nehezül rám,
 hogy szóhoz sem hagy jutni.
 Szeret, aki érdek nélkül szeret.
 Szereteted tudtam-e viszonozni?

 Kezed nyoma, amerre csak megyek.
 Körmendi Lajos a táj jó szelleme.
 Szabad-e annak, aki ilyen fontos,
 szabad-e, hogy elmenjen? S elmegy-e?

 Várom az időt, hogy kevésbé fájjon.
 Pusztulásod ne legyen vereséged.
 Mit kellett volna tennünk? Hogy lehet
 jóvá tenni egy ilyen veszteséget?

 Elmulasztottunk. Mulasztunk ma is.
 Önzők vagyunk és kiszolgáltatottak.
 Lajos, bocsásd meg! Aranyat önt az ősz,
 s mi fürdünk benne. Jövendő halottak.

Rácz Sándor: Ha akarod

Az utolsó vers
Bennem marad
És eljátszom, hogy halott vagyok
De nyitott szemeimből
Kiolvashatod a sorokat
Ha akarod

Ha akarod
Utolsó táncunk egy könnycseppemben
Végigcsurog arcomon, lehullik, ha hagyod
És csak állsz, a szíved meg se rebben
És nézed szótlanul, hogyan sír a halott

Váci Mihály: Százhuszat verő szív

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon -
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!

Kiss Benedek

" Kedvesem, úgy szerettelek,

mint kakasszót a reggelek,

boldog vagyok – szerettelek."