„A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8,20)
Általában is igaz: van karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, reménytelenebb, mint a más napokon jelentkező. Hiszen aki karácsonykor szomorú, az kétszeresen az, mert mások olyan boldogok, békések, örvendezők. Akit karácsony estéjén szorít sarokba magányossága, akit most kínoz a friss gyász fájdalma, aki most szenved kórházi ágyán, aki most irigykedik mások otthonának békességére, azt kétszeresen gyötri a kín, kétszeresen sújtja a gyász és fájdalom, és kétszeresen marja a keserű irigység. Szívszorító statisztikai adatok tanúsítják, hogy karácsony estéjén sokan akarnak megválni keserű, magányos és megkínzott életüktől; olyanok is, akik egyébként egész jól kibírják, de a karácsonyi magány és szomorúság kettős terhe őket is összeroppantja…
Az idézett bibliai mondatban — akár így is mondhatjuk — Jézus karácsonyi szomorúságáról van szó. Jézus hontalan, nincs fejét hol lehajtania. Olyanná lett, mint közülünk a legkiszolgáltatottabb. Csecsemőként a világ forgatagában! Talán itt lenne az ideje, hogy annak a betlehemi éjszakának ne csak az idilli, pásztor-romantikás hangulatával tudjunk, akarjunk ünnepelni, hanem meglássuk végre karácsony szomorúságát is. Mert karácsony áldozat volt. Jézusnak, az Isten Fiának az áldozata értünk. Hogyan is tanít Pál apostol? — „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel…” (Fil 2,6.7). Ő, aki otthon volt a mennyben, emberré, kiszolgáltatott, szenvedő emberré, otthontalanná lett a földön. Ő, aki Isten jobbján (azaz isteni fenségében) uralkodott, az asszonytest kapuján át a világba lépett, hogy testvérünkké és Megváltónkká legyen. Azért jött, hogy fájdalmainkat hordozza, félelmeinket félje, könnyeinket sírja, halálunkat halja, és azokat legyőzve — győzelméből részt adjon nekünk, testvéreinek is.
És ezért benne és általa mégis van gyógyulás a karácsonyi szomorúságból! Mert akik életükben, gondolkodásukban, szívükben otthont adnak a hontalan Jézusnak, azok maguk sem lesznek többé otthontalanok, keserűek, szomorúak.
Miközben lázasan, költségesen és — a válság szorítását némileg enyhülni érezve — erőnket meghaladó módon tervezzük karácsonyunkat, megbódulva a lehetőségek piacától, nem marad-e ő mégis társtalan és magányos közöttünk? Nem jár-e a betlehemi Gyermek ma is hajléktalanul közöttünk az élet zajos országútján, s nem csenget-e hiába ajtóinkon? Nem azért berzenkedünk-e most is, ezeket az „ünneprontó” karácsonyi gondolatokat olvasva, mert vádol a lelkiismeretünk, és nyugtalanok vagyunk, mert éppen most küldtük tovább egy házzal? Menjen csak, ne terheljen mások gondjával, a világ bajával! Elég nagy gond nekünk a magunk karácsonyának megszervezése és kifizetése is?! Jézus ma is hontalan — ez karácsony szomorúsága.
Ha néhányan mégis felteszik a kérdést: hogyan is adhatnának hajlékot a hontalan Jézusnak, akkor csak azt válaszolhatom nekik: úgy, ahogy ő jött. Áldozattal, másokra figyeléssel, kevesebb önzéssel, befogadó szeretettel. Azt mondta egyszer, hogy őt szeretni csak úgy lehet, hogy törődünk a legkisebbekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal. Amit ő nekünk hozott, azt osztjuk meg másokkal. Így leszünk Isten békességének eszközei. S nemcsak az ünnepnapokon, hanem azok után is.
Boldog karácsonyt! — mondjuk sokszor az ünnep közeledtén, és azt kívánunk magunknak, szeretteinknek is. De arra gondolunk-e, hogy vajon Istennek milyen karácsonya van? S teszünk-e valamit azért, hogy most az új évezred első évtizedének végén Istennek is boldog karácsonya legyen?!
❊
S végül, szívesen adom át azoknak a testvéreimnek, akik még nem ismerik, a neves német evangélikus lelkész, Wilhelm Löhe egy gyönyörűséges szép esti imáját, amelynek kezdő szavaiban, de lelkiszellemi hátterében is felismerhető az emmausi tanítványok Jézusmarasztaló kérése. Így hangzik az imádság: „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik, és a nap aláhanyatlott! Maradj velünk és egész egyházaddal! Maradj velünk a nap alkonyán, az élet alkonyán, a világ alkonyán! Maradj velünk kegyelmeddel és jóságoddal, szent igéddel és szentségeddel, vigasztalásoddal és áldásoddal! Maradj velünk, ha ránk borul a szenvedés és a nyomorúság éjszakája, a kételkedés és a kísértés éjszakája, a kínos halál éjszakája! Maradj velünk és minden híveddel most és örökké!”
Ezzel a csendes, meditatív könyörgéssel mi is meghívhatjuk hajlékunkba, életünkbe, közösségeinkbe a feltámadott Urat, aki betlehemi Gyermekként érkezett meg egykor övéi közé. És ha alkonyi félhomályban, életünk nyugtalanító szürkületi óráin, talán éppen a mi karácsonyi szomorúságunk fájdalmas perceiben meg-megszületik szívünkben ez a mélyből fakadó, Krisztust hívó imádság, bizonyosak lehetünk abban, hogy ő kész a történetet ma is, közöttünk is, ugyanúgy folytatni, mint egykor Emmausban tette: „Bement hát, hogy velük maradjon.”
Az év nagy részében Jézus tetteiről és tanításáról elmélkedünk, így próbáljuk követni példáját, megfogadni tanácsait, engedelmeskedni parancsainak. Úgy tekintünk rá, mintha kortársunk, embertársunk volna. Valójában pedig életének két végpontja, a születése és a halála az igazán fontos, a világunkat felforgató esemény. Ha egy újszülött egészségesen a világra jön, normális esetben együtt örül az egész család. Ez az Újszülött azonban az egész emberi család örömére születik: benne a Teremtő a Fiával ajándékozza meg az embert. Őáltala és Őbenne az Atya az egész emberiséget, egyénenként és egészében gyermekévé fogadja, és ezzel a gondoskodó szeretettel öleli magához. Az angyalokkal és a pásztorokkal együtt ezért örülhet az egész emberiség Jézus születésének.
Az emberek öröménél is hatalmasabb Isten öröme. Örül, hogy Fia emberré lett, és megtapasztalja az embersorsot, a születéstől a halálig. Örül, hogy Fiában kivétel nélkül minden ember a gyermekévé lett, azok is, akik jóakaratúan befogadják, de azok is, akik rossz akarattal elutasítják. Boldogsága ezért lett fájdalmassá, hiszen az egész emberiséget átfogó szeretetének Fia szenvedése és halála az ára. Fiában átfogja az egész emberiséget, nemcsak az igazakat, hanem a bűnösöket is. Jézus nemcsak az emberiség örömére születik, hanem a mennyei Atya örömére is. Benne Isten egyetemes és fájdalmas jósága mindenkit magához ölel örök szeretetébe.
Forrás: vigilia.hu
Ami történik körülöttünk, még a hiányokon és korlátokon keresztül is megmutatja valódi szükségleteinket – azt, amire teremtettünk. Testben élünk, szükségünk van a testi jelenlétre. Most távolságot kell tartani, valaki mégis kell, hogy bekösse az infúziót, enni-inni adjon, kinyissa az ablakot, szóljon egy jó szót, imádkozzon értünk. Távolságot kell tartani saját aggodalmainktól, de szomjazunk is a reményre. Szükségünk van egymásra. Szükségünk van Istenre.
Halottak napjával kezdődött a november. Advent első vasárnapjával ér véget. A gyász elvezet a várakozáshoz. Arra, akiért sóvárog a szívünk. Aki értünk sóvárog. Féltő szeretete fog körbe betegágyastul, védőruhástul, gyászunkban, félelmünkben.
Nem így szoktunk közeledni hozzá, megszoktuk, hogy felöltözzük a jóságot, a szépséget, a hitet. De most vágyott önmagunk helyett valódi önmagunkat adhatjuk neki: fáradtan, nyúzottan, elcsigázva.
Ahogy elérkezik az advent, a várakozás elkülönített – szent – ideje, idő az elkülönített tér mellé, sok minden lefoszlik majd rólunk. Elveszítjük díszeinket, illúzióinkat és álmainkat, és ha a kegyelem kísér, koldusként érkezünk meg a betlehemi jászolhoz. De így tudunk csak letérdelni, és élhetjük át az el- és befogadást, a szívünket pedig megnyitni a kisded előtt. Erre van szükségünk.
Rá van szükségünk. Rá, aki megszületett, hogy értünk haljon meg ereje teljében. Krisztus fuldokolva halt meg a kereszten, sebezhetőségben vitte végbe megváltásunkat. Az ő halála nem volt értelmetlen – minden szenvedés ebbe foglaltatik bele.
„…akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”
Most kell átélnünk, mert most átélhetjük: Isten szeret minket, és előttünk jár életben, halálban, feltámadásban. Mit jelent szeretni? Ki is az az Isten, akivel néha igazian, néha vallásos maszkban kapcsolódunk? Kapcsolatban lehetünk Istennel most is. Megvallhatjuk magunkat, a bűnbánatunkat, a hitünket. Azt, amik valójában vagyunk, ha éppen félünk, akkor azt. A valóság beismerése az első lépés Isten felé, akinek a közelségében észrevétlen változunk.
Itt és most leszámolhatunk hazugságokkal, tetteinket szavainkhoz hangolhatjuk, szavainkat valódi érzéseinkhez. Nem kell valami újat produkálnunk, csak együttműködhetünk Isten Szentlelkével, hogy végre levegőhöz jusson és láthatóvá váljon az új ember. A naptár előtt állva már nem csak a gyász juthat eszünkbe, hanem ezt is láthatjuk a szóban: november. Vigasztalásunk örömre fordul.
Vajon el lehet-e raktározni a hitet jobb napokra? Nem tudom, de az biztos, hogy a ma megélt hit formál minket. Más emberek leszünk napról napra, közeledünk az Istenhez. Így már másként éljük meg a próbatételt is, ha az elkövetkezik, ráadásul nem leszünk benne egyedül. Isten közel jön hozzánk. Kiárasztja ránk a kegyelmét ott és akkor. Erre nincs ráhatásunk előre, az életünket azonban ma átadhatjuk Istennek. A kezébe engedhetjük magunkat.
Az Istennel való kapcsolat mindig is az életet munkálta. Egészségtől és betegségtől függetlenül. Nem tudjuk, meddig tart ez a kiszolgáltatottság. Nem tudjuk, meddig tart az élet. De az Élet örök és megtart bennünket.
Elmenekülhetnénk ebből a helyzetből, de ne tegyük. A hit kérdését csak testben válaszolhatjuk meg, ahogy feltámadásunk kérdését Krisztus is testben válaszolta meg.
Hiszem a test feltámadását. Ha nem hiszem, nincs értelme a kereszténységnek.
Az élet ura számon tartja a szenvedőt. Az, aki feltámaszt, a halálnál is nagyobb úr.
Forrás: parokia.hu
