Szemedből ősi bölcsesség sugárzott.
Vasakaratú napjaid, éveid
belekapáltad a föld termékenységébe,
és szépséged is a nyárba szökkent át
minden növényben gazdagon
hajlongva, érlelődve feslett ki két
kezed munkája. Te a mindig tettre
kész, én pedig az álmodozó. Néztem
szél tépte hajad, megfakult mosolyod.
Dombhátak és bozótosok kerted alatt
toporzékoltak az előkúszó szélben.
Este a szobádat belepő szürkületben
imára mozdult szád, s magányodban
gubbasztottál leeresztett szárnnyal,
mint egy madár.
Konokul küzdöttél az életedért,
igazságodért, és egészen összetörtél
az elszenvedett sérelmek súlya alatt.
Minden azt bizonyítja, hogy léteztél,
és én elvesztettelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése