Kiss Benedek: Te ország!

Te ország: 

országom, 

te kis haza – 

tízmilliónkból 

melyikünknek lesz igaza? 

Mert itt mindenki szaval, 

mindenki mindenhez ért, 

de milyen egy-utat válasszunk 

a holnapért? 

Milyen Péter-filléreket kell összeadnunk, 

hogy ha lehet 

– mert kell – 

mégis megmaradjunk? 

Csak ha ki-ki az izmát, 

tudását, 

emberségét a közösbe adja, 

lendülhetünk ismét 

magasba. 

Tudom: az önérdek 

s az övé, a boldogabb másé! 

A napi kenyér gondja, a 

„neki miért van és szabad” 

s a kétely, 

az örök Szent Tamásé. 

Ha akarjuk, 

az Úr mindenek ellenére velünk! 

S velünk a Nagy Természet, 

amivel galádmód rendelkezünk, 

s bízhatunk: 

nem jutunk pusztulásra, 

közösen épülhet fel 

Szent István új országa! 

Te ország: 

országom, 

te kis haza – 

tízmilliónkból 

melyikünknek van igaza?

Murányi Zita: hógolyó

a fehér védőpalást alatt elidegenedett a táj 

bokáig süppedtem a téli káprázatban 

a mindent megelőző fénnyel kelt birokra 

a hó ragyogása egy letört gally is angyalszárnyra 

emlékeztetett már nem kell várnom semmire 

itt minden perc egy majdnem beteljesülés 

hógolyót gyúrtam mintha isten kezében 

zárult volna össze a világkeletkezés.

Trausch Liza: Nem... nem

"A szeretet... nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt." 

1Korinthus 13,5b  

Gondolj arra, akit a világon a legjobban szeretsz. Nem szoktál vele szemben haragra gerjedni? Nem úgy van, hogy olyan hirtelen kemény szavakat tudsz mondani? Talán kegyetlen szavakat, ami fáj. Nincsenek-e indulatkitöréseid? Akkor ami benned van, az nem szeretet. "A szeretet nem rója fel a gonoszt." Az egyik fajta ember úgy haragszik, hogy hirtelen kitör, aztán elmúlik. Lehet, az a fajta vagy, aki nem mutat semmit, de nem tud megbocsátani. Felróvod! Tudjuk, mit jelent ez, hogy sok van a rováson. Valahol a szívünkben mindent felróvunk. Évtizedekre visszaemlékszünk. Tudod, mit imádkozol a Miatyánkban? Átkot magadra. Úgy bocsásson meg nekem Isten, ahogy én is az ellenem vétkezőknek. Mi lenne, ha Isten is azt mondaná: megbocsátok, de nem felejtek? Hány ember van, aki semmit nem mond, de belül morog, kedvetlen, megkeseredett. Úgy járkál, mint egy sértett királynő. Vegyék észre, velem nem lehet így bánni. A szeretet nem csak megbocsát, hanem el is felejt. Az nem szeretet, amikor úgy jársz otthon, hogy engesztelhetetlen vagy. A szeretet nem tesz ilyet. A szeretet megbocsát, mégpedig úgy, hogy "nem rója fel a gonoszt, nem gerjed haragra". Nem emlegeti, nem tör ki, szeret. Amikor beteszed a bögréket, mindig úgy teszed, hogy a szép oldalát fordítod kívül. Miért nem teszed ezt az emberekkel? Miért mindig a csorba oldalát fordítod kívül? Nézd a szép oldalát - van neki az is. Ne úgy állítsd magad elé, hogy azt lásd benne, ami rossz. A szeretet azt nézi, ami szép, ami jó, ami szeretnivaló. Azt látja meg újra és újra, és azért hálás Istennek.     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

A nap gondolata

Ne aggódj a holnapért, még nem létezik!   

Jász Attila: Télikert

                        Bertók László halálára 

Este előtt általában alkonyodik, 

egy gyenge kislámpa fényénél olvasunk, 

de nem muszáj, csak ha nagyon fáj 

valami, nem illeszkedik 

az elképzeléseinkhez 

a valóság, 

mész tovább, kérdésre kérdéssel válaszolsz 

még mindig, éjszakai világítótornyok 

villannak fel, 

jeleznek, 

folytonos kételkedések után fordulhatsz 

csak be a remény zsákutcájába, ahol végre 

önmagad lehetsz, feltűnik előtted 

egykori életed helyszíne, 

a télikert, ott várlak, verseidből odaképzelt körtefa, 

elálldogálunk csak némán, két magányos, 

műanyag kerti szék, 

aztán te hazamész, nem jössz már többet, 

esténként azért még várlak, végül pedig 

mint a kerti szék elöregedett karfájára, 

ráfagy ágkezeimre lassan 

az emlékezet hava 

hajnalra.

Ratkó József: István imája

Jó reggelt, Isten! - Inkább jó napot! 

Világ födelét fölnyitottad immár, 

s fényed özönlik, nyitnak csodáid is – 

szellő bókol, madár ujjongva szólal, 

minden teremtett lélek, lelkes állat, 

a millió fű mind s külön-külön, 

az érzéketlen kő is megragyog. 

Édességét, jó ízeit a létnek 

hatalmas karral terjeszted közöttünk. 

Dicséret érte! – Emberről nyugodt vagy? 

Törődsz velünk. – Három halál ma is. 

Kettő rajtam – s a harmadik tiéd. 

S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e? 

Be sok halált ítéltem a nevedben – 

Be sok halállal intettél pedig! 

A hit vezérelt, nem Te – már tudom; 

s az én bűnöm, hogy nem értettelek. – 

Zúgó zápornak Te ki utat osztasz, 

hogy gyenge fűnek jövését kihozza – 

engem eképpen miért nem segítesz? 

Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz? 

Rám nehezedtél, utaim elálltad! 

Jóságomat is megtorlod, Uram! 

Te, aki látást követelsz a vaktól, 

s a lába-vesztett embertől, hogy járjon, 

s imára fogja kezét a kezetlen, 

Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen! 

Aki most tanul, tanúnak ne hívd! 

A hit, ha vak, akkor csak bajt okoz! 

Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet! 

Málhádat tovább nem tudom cipelni. 

Nincsenek immár csak halottaim! –

Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki 

markoddal megmérsz minden vizeket, 

s araszoddal az egeket beéred, 

ki haragodnak egy lehelletével 

világot fújsz el, csillagot kioltasz, 

s föld megindul, hegyek hanyatlanak 

egy intésedre, Uram – égig érő 

s hatalmaskodó népeket elejtesz, 

míg virágoznak választottaid – 

vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; 

segíteni ne vesztegelj nekünk, 

s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat! 

Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak, 

és földeinket elcsipegetik, 

és sóvárognak falvaink iránt, 

és kiirtanák szülötte-szavunkat, 

hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk, 

és minden módon ártani akarnak, 

tanítsd meg őket, Uram, haragodra! 

S intsd meg, akik a szent munkát segélik 

s hitre hajtott népedet pásztorolják – 

örök hálát hogy tőled várjanak –, mert 

igen gőgösek immár, mintha ők 

adták volna e földet is alánk! 

Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram, 

s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk 

gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, 

ne legyünk csúfja és játékai, 

s messzire való maradékaink 

rút járom alá ne vettessenek! Ámen. 

Ágh István: Szentséges éj

Az este olyan szép volt, hogy lehetne 

utolsó is, annyira földi-égi, 

annyi malaszttal teljes, hogy a bőség 

ünnepélye az éjféli misével 

elég volna egy élet emlékére, 

s mert azonképpen nyugodott le minden, 

embertelenül gyönyörű az éjjel 

a hó kietlen síkjain, tetőin, 

ha nem figyelném állásom helyéből, 

ami kívül van, másvilágon volna, 

s ha elfordulna éppen az Úristen, 

ki vigyázna a téli álmú fákra? 

a lassú szívveréssel telelőknek 

ki igazolná életét, ha én nem? 

ki lenne velük együtt halhatatlan 

ebben a némán elmúló időben? 

Petőcz András: Vissza az időben

                Valeriu Stancunak küldöm Iaşiba 

Visszalépni az időben, ez volna jó. 

Párizsban sétálni, te magyarázol, 

ahogy szoktál, ahogy mindig, 

te magyarázol, s én hallgatlak téged. 

Visszatérni régi helyszínekre, igen. 

Valami méregerős pálinkát itatsz 

velem, megölellek, és arra gondolok, 

valami ilyesmiért érdemes élni. 

Visszalépek az időben, fiatal vagyok, 

és költő akarok lenni, és nem is sejtem, 

hogy egyszer valóban költő lehetek, 

verset írok, hogy elmondjak valamit 

arról a költőről, aki itt, aki te, aki most. 

                          * 

Visszatérek olyan városokba, ahol 

olyanokkal találkozom, mint én magam. 

Saját magamat pillantom meg, örök 

gyerek, jön velem szembe, és verset mond. 

Párizsba, vissza, időben, térben, jön 

egy román költő, verset mond, és magához 

ölel, és minden olyan egyszerű, jó, 

nyugodt és perspektivikus. 

A költő felépít magának valamit 

szavakból, mondatokból, gesztusokból. 

Felépít egy világot, amiben kedve telik, 

és fényességet varázsol azok köré, 

akik megérdemlik a fényességet. 

                       * 

Visszalépni az időben, igen, ez volna jó. 

Párizsban sétálni, Valeriu magyaráz, ahogy 

szokott, ahogy mindig, én meg csak 

hallgatom, végtelen nyugalomban.

Fodorné Ablonczy Margit: "Számold meg a csillagokat!"

„Ha látom az eget, kezednek alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó, hogy törődsz vele…” (Zsolt 8,4-5)  

A zsoltárost elvarázsolják az éjszaka fényei, s megrendülve látja, hogy milyen parányi az ő élete az ég magasságához képest. Igen, mindannyiunk számára megállító, hogy Isten személyesen mindenkivel törődik, s közben mind a - lassan - 8 milliárddal. Csak ez hasonlítható ahhoz a csodához, ahogyan Isten minden csillagot a megfelelő helyre helyezett, miközben az egészre is gondja van. Hogyan lehetséges ez? Micsoda bölcsesség és erő? (Gárdonyi Géza: „Az utolsó óriás” c. novelláját is elolvashatjuk)  

Tavaly nyáron nagyon vágytam a Tejút látására. Körülöttünk a városban azonban mindenütt nagy a „fényszennyezés” (micsoda szó ez – a fény, mint szennyezés?), ezért ki kellett mennünk a Kiskunsági Nemzeti Parkba, hogy megcsodálhassuk. Kivittük a polifoamokat, s lefeküdtünk a csillagok alá. Percekig meg sem bírtunk szólalni. Ilyen fényesen, ilyen hihetetlen szélességben az egek csodáját még sohasem láttuk. Aztán elkezdtünk felfedezni ismertebb csillagképeket, s egymás szavába vágva mutogattuk a Szaturnuszt és a Jupitert… majd ahogy forgattuk a fejünket megláttuk, hogy a csillagok ott világítanak a horizonton is. Teljességgel körülvettek minket, beborítottak, mint egy hatalmas „csillagos paplan”. Szinte éreztük a puhaságát, melegségét. Elcsendesedtünk, s csak próbáltuk befogadni a látványt, hogy ott felettünk világít a Tejút a maga milliónyi csillagával, valóban szinte „fehér útként” átszelve az eget. Micsoda elképzelhetetlen sokaság – mely egymást tartja fenn. Kicsoda a mi Istenünk, aki mindezt kigondolta, fenntartja? Ha mindez ilyen félelmetesen hatalmas – milyen hatalmas Ő, aki mindezt alkotta? Énekelni kezdtünk az éjszakában: „A sötétség szűnni kezd már…” 

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Mezey Katalin: Valami kismadár

Valami kismadár 

énekel a lomb között. 

Magát nem látom, 

szavát nem ismerem, 

csak a hangját hallgatom. 

Bujdosó kismadár 

ugrándoz az ágak közt. 

Van-e, amit ehetel? 

Van-e, amit ihatol? 

Hol van az otthonod? 

Hol laksz akkor, kismadár, 

mikor nem a kertemben? 

Hol van a fészked, 

hol vannak a társaid, 

apád-anyád merre jár? 

Otthonod merre van, 

ahová hazatérsz, 

ahol fészked ringatott, 

anyád pelyhe betakart, 

ahol a szárnyad kinyílt? 

A Nap fehér lánggal 

süti át a felhőket, 

rebbennek az ágak, 

suhognak a levelek, 

bujkál a szél közöttük. 

Bujdosó kismadár 

a lomb közt énekel, 

elhallgat estére, 

elviszi az éneket, 

visszaszáll a fészkére.

Murányi Zita: Megdobban

Szemhatár az ég összeért a vízzel a csónak a semmiben 

úszott a partot szegélyező fűzfák néma 

ostorcsapása is a mindenséghez konyult 

a ködben láttam meg a teljességet 

a szürke napban a holdat 

két glória finoman összeolvadt 

hogy fénykörbe vonja a júliusi túlpart 

késő októberét a hattyúrajt odaképzeltem 

a tollak lehetetlenül fehér színét két szárny 

gyönge kört ível a vízre és tükrét 

befonja a közepén megdobbanó 

isteni szívverés.

Benke László: Pietász

Anyám se szeretett jobban, 

mikor a kisfia voltam. 

De ő már elment, messze révül, 

te vagy itt nekem, menedékül. 

Pietász öledben látom 

magamat innen s a túlvilágon.

Zalán Tibor: Nagyherceg-dal

Álmot hoztam, álmokat, 

álmodj most új álmokat! 

Álmodd azt, hogy boldog vagy, 

álmodd azt, hogy szabad vagy! 

Álmodd azt, hogy réten vagy, 

álmodd azt, hogy ébren vagy! 

Álmodd azt, hogy gyermek vagy, 

álmodd azt, hogy ismét vagy! 

Álmodd azt, hogy kék az ég, 

álmodd, vár a messzeség! 

Álmodd, nap süt, hull a hó, 

álmodd, ébren élni jó! 

Álmodd, játszol fiaddal, 

álmodd, táncolsz lányoddal – 

álmodd, álmodsz az álmoddal… 

Álmodj, álmodj, 

álmodj, álmodj! 

És szállj, ha szállnod kell, 

és várj, ha várnod kell, 

és lépj, ha lépned kell, 

és élj, mert élned kell… 

És nézz szét, lásd a világot, 

és nézd a hajnalt, 

és nézd az alkonyi lángot, 

és nézd lenn a téren a fákat, 

és lásd, hogy nőnek az árnyak, 

és halld, hogy a villamos csenget, 

és figyelj, és halld meg a csendet, 

és várd, hogy egy hang majd szólít, 

és tudd, hogy jó lesz, jó lesz, jó lesz majd így…! 

Fodor Ákos: A muzsikushoz

Ne öld meg 

a Csöndet. 

A Csöndnek 

dajkája legyen a Zene 

– ne ellenfele. 

Serfőző Simon: Döbbenten látom

Döbbenten látom magam, 

mivé lettem, aki voltam. 

Mintha apám lennék, 

annak volt ilyen arca. 

Hangja is neki volt ilyen, 

mint amilyennel én szólok. 

S ha az övé se a sajátja volt, 

helyette akkor ki szólhatott? 

Mozdulataikat is úgy adták sorba, 

ahogy az időben következtek? 

S adom tovább én is 

a magaméit az utánam jövőknek? 

Akárcsak a lépteimet, 

amikkel mások mennek messzire? 

Kezemből is a fogást adom másnak: 

hisz én már alig tudok fogni vele. 

Valamit folyton földre ejtek, 

kereshetem aztán, hol lehet. 

Hajlásommal is lassan mások hajolnak: 

hogy amit én leejtek, valaki fölvegye.

Zirig Árpád: Ablakomon át…

Ablakomon át tört fény táncol, 

őszi köd szitál, sűríti az estét. 

A fürge idő terel. 

Az értéktelen múlt elfelejtődik, 

de értékesből sem épül 

mindig igaz történelem. 

Valóság vezényel minket, vagy 

mi hordozzuk a tiszta valóságot?, 

mindegy, nem a megérkezés a cél. 

A kutatás, keresés a fontos. Itt 

minden másképp és másról beszél. 

Sőt, talán az idő sem fontos, 

az építendő jövő a nagy álom – 

ébresztőt fújok magamnak, 

így áthághatok minden határon. 

A múlt is jelen, 

a jelen múlttá változik. 

Az öregség lépcsőit járva 

így él az ember, néha ábrándozik, 

újra rám tódul a nagy éberség, 

hogy vívjam egyedi harcom. 

Elrejtőznek igaz szavaim, 

előttük a hallgatás fala áll, 

a lényege mindig változik. 

Néha a teremtés a fontos, 

máskor az elodázott halál.

Mezey Katalin: Rovarok

A rovarvilág kicsit 

próbára teszi a hitemet. 

Ezerféle ilyen-olyan bogár, 

atkák, tetvek, tripszek és bodobácsok, 

csíkos pajzsos poloskák, 

diófúró- és farontóbogarak, 

fürkészek, legyek, hangyák, termeszek, 

ormányosbogarak, rühök, molyok. 

Kinek hiányozna ez a sok 

tökéletes és buzgó kártevő? 

Uram, milyen kajánság munkált benned, 

mikor minden teremtményednek 

ezerféle ellenséget terveztél, 

aki megrágja, kifúrja, megeszi, 

aki így vagy úgy, de a vesztére tör, 

a vérét szívja, dagadtra csípi, 

kinő belőle vagy belenő 

a húsába, belerakja petéit, 

hogy kikelő lárváinak 

legyen majd mivel táplálkozniuk? 

Vagy itt is belepancsolt 

munkádba a fekete ördög? 

Megmutatva ezerféle alakját 

és lehetőségét a gyötrelemnek, 

a lassú kínhalálnak 

vagy a gyors pusztulásnak, 

körültekintő és fantáziadús, 

gonoszságot ébresztő gonoszsággal? 

A teremtés fele gyönyörű, 

a másik fele pedig 

igyekszik elpusztítani a gyönyörűt.

Both Balázs: Este Gulácson

A hegy nyakára  

Gyöngysort csatol az este:  

villanyok égnek.

Both Balázs: Második évforduló

                   Gergely Ágnesnek

Dicsértessék, aki meghallgat, 

és szava tükör még, nem ítélet, 

aki tudja, milyen, ha mocsarában 

nem kap levegőt a lélek. 

Dicsértessék, aki nem vet el, 

ha venyigeként szórhatna tűzre, 

aki azért jött, hogy az elveszettet 

nyájába gyűjtse.

Dicsértessék, aki öröktől tudja: 

mézragadású a gonosz szava, 

aki a vályúk szennyén átvergődőt 

befogadó haza. 

Jelenléte fénybe vonja 

a születést, és a sírok csendjét – 

Akit naponta tagadunk, megfeszítünk, 

dicsértessék.

Gál Sándor: Amikor a történet folytatja önmagát

1 

megöregedtek lépéseim 

megroggyantak 

együtt velük gondolataim is 

bizony úgy találom lassan elfogyok 

anyag és értelem kopik semmivé 

s még csak nem is borzongató 

ahogy mindezt ide írom 

magamnak e papírosra 

s mintha a toll hegyéből 

az ég kékje csordulna alá 

betűkké formálódva 

megörökíteni e g y e t l e n történetet 

ahogy távolodik 

egyre csak távolodik tőlem 

s mégis itt anyagiasul szemem előtt 

a tiszta papíron 

bármikor vissza-olvashatóan 

és ha arról döntök hogy nem folytatom 

a történet majd folytatja önmagát 

járva láthatatlan és ismeretlen 

földi és égi utakon 

s nélkülem is eljut bár ha araszolva a célig 

fölmagaslik láthatón a csillagokig 

ahol minden emberi törvény véget ér 

2 

olyan kevés kell ahhoz 

hogy megértsük a halált 

az átváltozás tűnő pillanatát 

vagy egy mozdulatot 

e teljesség előtt 

amikor már nincs kimondható 

és átadható sincs már 

se szó se hang se fény 

amikor megtörténik 

a megtörténhető 

amit most tudok belőle 

a k k o r miként lesz látható 

majd és még 

ívei meddig emelkednek 

lesznek-e hullámzó vizei síkságai 

vagy erdei lankás magaslatok 

amelyek felett néma hollók köröznek 

mielőtt alvófáikra felgallyaznának 

Iancu Laura: Egyedül

Egyedül leszek, mire megjössz. 

Milyen lesz majd szemedből nézni 

E végső vágóhíd randit 

Száradt ereim, mi fogja vágni 

Egy tűz talán, egy pokolbéli 

De ki öl meg – ha rajtam lesz a sor 

S meglát-e Isten szeme sarkából 

Karmaiból kihullajt-e a szó 

Ki üt-e rajtam a leprás való, hogy 

Vártalak és világot alkottam 

Sejtjeim rád méreteztem 

Egyedül voltam akkor is 

Amikor

Végh Attila: A döntő

Egyik versenyúszónk mondta a rádióban: 

naponta tizenöt kilométert úszik. 

(Ha jól számolom, ez háromszáz hossz.) 

És nem unatkozik közben? – így a riporter. 

De – felelte az úszó. Magamban énekelgetek, 

verset mondok, vagy gondolkodom valamin, 

hogy közben bele ne haljak az unalomba. 

Elképzelem a hosszútávú olimpiai döntőt. 

A kötelekkel kimért vízsávban idegen dalok, 

versek, külföldi gondolatok úsznak. 

A medence alján elkeverednek, a hullám elül, 

a víz szelleme kiöblít minden különbséget, 

szűrt, opálkék csönd árad a mélyben. 

Ha innen közvetítenék a döntőt, 

senkit nem érdekelne. A víz ablaküvegét 

hullámzó felszín veri. Éneklő, versmondó, 

gondolkodó akaratok szántják a sávokat. 

Habzó csíkok forradnak az égre. 

Csak innen, a víz szobájából látni: 

nem a győzelem a döntő, és nem a részvét. 

Nem a két elem határán táncoló önhit, 

és nem a táncba kunkorodó út. 

A döntő, hogy vagyunk, hogy van vízünk, 

levegőnk, hogy lobog bennünk árnyapánk, a tűz, 

s hogy van egy darab földünk valahol. 

Aki idáig merült, nem mozdul többé.

Lebegve issza az örvényvilágot. 

Naponta fényéveket úszik. És belehal az unalomba.

Böttger Antal: A kiáltás

„ Halld meg esedező hangomat, amikor segítségért kiáltok, kezemet fölemelve szent templomod felé.” (Zsolt 28,2)    

Sok kiabálást hallunk ma: kiabál a férj a feleséggel, vagy éppen fordítva. Mert azt hiszik, igazuk van egymással szemben, pedig nem is kellene szemben lenniük. Kiabál a szülő a gyermekkel, de már az is előfordul, hogy a gyermek kiabál szülejével. A szülő ideges, a gyermek neveletlen, de minimum szabadosan nevelt. Kiabál a főnök a beosztottal, aki nem mer visszakiabálni, hát vagy valaki mást keres, akivel kiabálhat, vagy bevesz egy bogyót, amit ilyen esetekre tartogatva hord magánál. Kiabál sok ember a meccsen: „hajrá...” -és valóban kiadja a gőzt… És van, aki kimegy az utcára, hogy egy órán át kiabálja: „Mongyonle!” aztán hazaérve néhány sör bódulatában azt érzi, hogy ma valami nagyot tett. 

Tudom, nem értem végére a sornak, de érti mindenki, hogy miről beszélek.  

És akkor még a zsoltárban is kiáltás van? Igen, de ez egészen más. A zsoltáros felemeli Isten felé a kezét és felkiált hozzá segítségért! Kiált, mert úgy érzi: itt már nem elég szép csendesen imádkozni. Nem elég úgy, ahogy legtöbbször mi is szoktunk imádkozni: meghajtott fejjel, talán meg is görnyedve, összekulcsolt kézzel. Itt már akkora a baj, hogy kiáltani kell! Hangosan, égig hatóan! Itt csak olyan segítség jöhet már szóba, ami egyenesen a mennyei szent templomból: Isten lakóhelyéről jön! Nem elég a kisebb, kevesebb (nem mintha Isten segítségei közt különbség lenne!).  

Valahogy így vagyunk most a járványban, a bizonytalanságban, a tehetetlenségben, és valljuk be félelmünkben is: itt már csak Isten hatalmas mennyei segítsége tehet valamit! Hogyan segít? Mi lesz a csodája? Talán más neked, kedves olvasó és más nekem! Talán megnyugvás, talán vigasz, talán gyógyulás, talán…, amit Ő, a Hatalmas elvégez!  

Ezért kiálts te is fel Istenhez, az égbe! Bátran, zengőn. Nem követelőzve, nem akarnok módra, csak nagyon elszántan, nagyon ráhagyatkozva. És az ég kapui megnyílnak, és csodája jön, mert Ő a mi erősségünk! 

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Pilinszky János: Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, 

szorong a száj, remegve egyre szédül, 

mint szélhimbálta, imbolygó virágban 

a léha szív, és mintha súlyos áram 

érintené, alél a test, s a szem már 

a drága szempár csak mereng a csöndben, 

mint ismeretlen tengerfenéknek alján   

                  két gyöngyszem. 

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, 

míg oldja-bontja zászlóját a láz, 

hogy mint a szél, a szálló angyalok, 

sehol se, mégis mindenütt vagyok, 

hogy szinte már szeráfi lendülettel 

csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, 

mint angyalok, kik parttalan terekben   

                  keringnek. 

S már nem lehetne könnyed metszeten 

se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, 

az idegekben érlődő halál 

árnyalja kezem tartását s a szám. 

S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom 

ájult fejem, s hagyom, hogy 

égi láz égessen át, hogy csontomig lehasson   

                  a varázs. 

A drága, drága révülés, amelyben 

mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, 

hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, 

mint csillagok közt hulló csillagok! 

Csak mély verése ér most, mint a tenger, 

a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, 

ha sírok is, mint sír a tengerekkel   

                  a kagyló. 

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, 

és máris részeg tőled minden érzék, 

kit oly hiába, nyugtalan kerestem, 

hozzám találsz az áldott szédületben, 

hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? 

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol 

egymásba, egymásnak felelve, mint két   

                  tiszta sor! 

(1940)

Bella István: Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás, 

amit torkomra ráfon 

e nyári ítélethozás 

sugarakból, virágból. 

Szomjuk nem lehet oltanom. 

A nagy forróság földönt. 

Az ég, a kéklő oltalom, 

itt züllik a mezőkön. 

Befele lát már csak szemem, 

de így is egyre látom: 

tétova lepke, szerelem, 

izzik egy zöld faágon. 

A nyár, bokáig meztelen, 

kövek parazsán lépdel. 

Közelről asszonyarca van. 

Mint te, olyan egészen.

Szabó Lőrinc: Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt, 

szeretem, ami körülötte volt, 

a kispárnát, melyre feje hajolt, 

karperecét, elárvult tárgyakat, 

a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb 

erdőket, városokat, úti port 

amit együtt vertünk fel, a mosolyt, 

mely szívéből a szemébe szaladt 

mikor festették: – nem pótolja, de 

az egész világ tele van vele, 

s most tudom csak igazán, mennyire, 

Ég s föld s minden őhozzá kapcsolat. 

Szeretnem kell gondolataimat. 

Minthogy belőle egyéb nem maradt.

Kálnoky László: Keserű órán

Mit tudja az öntudatlan világteremtés, 

mit gondolunk felőle? 

Istennek hisszük-e? 

Mit tudjuk, mi haláltudók, 

mit tartanak rólunk az állatok? 

Mit éreznek? Hiszen szavakba az alig foglalható. 

Állunk a máglya tetején 

a fölfelé gomolygó füstben, 

s nem tudjuk, áldozati nap vagy kivégzés hajnala-e ez? 

Vánszorgunk a véletlen szemöldökszőrein, 

a kockázatok köröm feketéjén.

Egyetlen másodpercbe sűríthetünk 

századokat, felrobbanthatjuk a világot, 

elölhetjük a tenger virgonc életét, 

megolvaszthatjuk a sarkkör havát, 

túl tevékeny tökéletlenségünkre büszkén. 

Egyre távolodóban 

mindattól, mi eddig körülvett, 

egyre jobban megutálva 

mindent, ami valaha vonzott, 

nézem - már csak mint érzéketlen kő darab - 

a nyüzsgést és a hemzsegést, 

a lázas okvetetlenkedést, 

a rosszat sejtő kapkodást, 

az okfejtő mellébeszélést, 

az értékes és az értéktelen 

azonos szintre erőszakolását, 

a betűk ólmából felénk sugárzó 

baljóslatot, a félelmes fontoskodást, 

a megszállott önzés öntudatlan árulkodását. 

Elég volt! Már csak arra a két 

rég megszolgált rézpénzre várok, 

mellyel szemhéjamat lezárják, 

a gyolcsra, mellyel állam felkötik.

Pilinszky János: Mári néninek

Jöttem esőben, sűrű sárban, 

roppant hegyeknek árnyékában, 

lassan szitáló őszi ködben, 

s még meg se kérditek, miért jöttem? 

* 

Emlékezzél, 

meg kell, hogy ismerj engem, 

egyszer, mikor nagy bánatod volt, 

észrevétlen nyomodban mentem.

Nemes Nagy Ágnes: Madár

Egy madár ül a vállamon, 

ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz, 

hogy minden leptem gyötrelem.  

Súly, súly rajtam, bénaság, 

ellökném, rámakaszkodik, 

mint egy tölgyfa a gyökerét 

vállamba vájja karmait.  

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szíve. 

Ha elröpülne egy napon, 

mostmár eldőlnék nélküle.

Zágorec-Csuka Judit: Múzsák nélkül

            " Saját   magunk ördögei vagyunk, 
              és önmagunkat űzzük ki a 
              Paradicsomból..."        
                                   (Goethe)  

Önnön mindenhatóságodnak hitében
ne kívánd saját magadat megváltani,
mert meghaltak a Múzsák, de meghaltak
az őket szülő Istenek is, s felvonultak
a titánok, a káosz uralkodik, s én
itt maradtam élve.

Gál Sándor: március volna

március volna 

közeleg a gólyák 

sokadik honfoglalása 

ami mégis mindig 

az első-egyetlen 

mert nem tudható 

hogy jövőre lesz-e 

ú j r a 

hogy a szárny s a szív 

fölemel-é 

minden határ fölé 

s az áramlatok 

sodró örvényeit 

legyőzik-e az ösztönök 

bárha a fészket itt 

a tél összetörte

Gál Sándor: idő-töredék

“ besüt a nap az ablakon ”  

a mondattal tehetsz 

amit akarsz 

fölmagzik akár 

a hagymaszár 

s leng 

a létezés fölött 

s mert nincs tovább 

hát csodálkozol 

mint aki sziklába ütközött 

csak ennyi volt? 

vagy ennyi se? 

szinte még 

hallani 

ahogy távolról visszacseng 

pedig a nap 

már rég leáldozott

Takács Zsuzsa: Ajánlás

Mindazoknak, akiket a fájdalom nem hagy aludni,  

értelmetlen köröket tesznek éjszaka szobájukban,  

vagy ülnek egy helyben, vagy még azt sem, nyitott  

vagy hunyt szemmel fekszenek az átizzadt lepedőn,  

és ezért megpróbálják kijátszani az érzéki benyomások  

zavaros elegyét: és az idő segítségéhez folyamodva  

megváltó hajnalra várnak. Akik tapaszt vagy borogatást  

illesztenek sajgó testfelületeikre, beveszik a Contramalt  

vagy nem veszik be, megpróbálnak leszokni róla inkább,  

hogy tudatuk, ameddig még lehet, világos maradjon.  

Vagy megadják magukat, vagy fellázadnak a szenvedés  

ellen, s ezzel drogfüggővé válnak. Mindazoknak, akiket  

siratnak vagy nem siratnak, akikkel a többiek türelmesek  

vagy türelmetlenek, akik megkapaszkodnak az ajtó-  

félfában, a kocsi ajtajában, a lépcsőkorlátban,  

az idegen vagy ismerős karokban, bár mérhetetlenül  

messze járnak az egészségesektől, de féltő  

szánalmat és megbocsátó szeretetet éreznek irántuk.   

Fecske Csaba: Válasz nélkül

kérdezni akartam tőled valamit
már nyelvemen volt a kérdés
amikor belém nyilallt de hiszen
te már nem vagy én csupán
élve felejtettelek olyan sokszor,
szólnék (szólok) hozzád: „hallottad
hogy…” „tudod kivel találkoztam ma”
önkéntelenül jönnek számra a szavak
hiába néma maradok hát
némaságod rá a felelet

Meliorisz Béla: Tanulni újra

rád tenni föl a maradék életem 

hallgatni együtt a hullámverést 

ahogy még sosem 

s megértve múlt életünk 

a szerelem szavak nélküli nyelvét 

tanulni újra

Meliorisz Béla: Nem nyeli el

egyszer majd biztosan 

különleges tájra tévedünk 

ahol előkészíthetjük 

létünk javított kiadását 

kisimulnak az égbolt ráncai 

s az idő repedéseit 

lelkiismeret-furdalás nélkül 

tömködhetjük tele bolond álmokkal 

nem veszünk el 

a jelek titokzatos rendszerében 

semminek sem kell pontot tennünk a végére 

a csend finom sávján túljutva 

bármit mondhatunk 

nem nyeli el szavunk a tenger

Csorba Győző: Dolgára megy

Szépen levetkőzöm s átöltözöm 

hálóruhába... Így lesz holnap is 

holnapután és azután is... 

De az „után"-ok már „talán"-ok 

ez a mostani is lehet „talán" 

mert csak egy botlás egy ütés a szívre - 

Néhány napig központ leszek: 

ilyesfélét még nem csináltam - 

Majd mindenki dolgára megy

Demény Péter: Gepetto

hosszú levélben 

kellene megírnom 

hogy minden 

bűnöm 

visszahullt 

rád 

hogy amikor 

azt hittem jól 

akkor is rosszul 

szerettelek 

és az egész 

életemet 

kétségbe kellene 

vonnom abban 

a hosszú levélben 

amit nem 

kézzel 

tintával 

azokkal az 

éjszakákkal 

kellene írnom 

amikor megint 

kiszakadt 

belőlem 

egy darab 

gepetto 

jó lenne ha 

mindenki 

számolna azzal 

hogy a fabábuja 

életre kel 

és addig letisztázná 

a hazugságait 

amelyek kezdetben 

puszta gyötrelmek 

voltak 

örömbe rejtett 

vívódások 

és még az is 

hogy nem látjuk 

az ő tücsök 

tihamérját csak 

a magunkét 

az viszont akkora 

mint egy griffmadár 

azt hisszük 

lelkifurdalásunk van 

de 

egyszerűen 

szeretnénk 

ha szeretnének 

milyen régen 

megírták már 

ezt is

Szlukovényi Katalin: Mondóka

Az elfojtás veszélyes hobbi, 

veszettül rá lehet szokni. 

Észre se veszed, és végleg elveszett, 

mi is…? Az agy fél pár zokni. 

Az elfojtás veszélyes játék, 

okoslány-féle ajándék: 

van is, meg nincs is, adod is, nem is, 

meg se volt, és máris fáj még. 

Az elfojtás veszélyes lakótárs, 

látszatra kényelmes megoldás, 

szívedhez törleszked, hiányát törleszted, 

életfogytig tartó adósság.

Szlukovényi Katalin: Sün

A hidegben összegömbölyödik 

és téli álomra vonul a lélek, 

jobb időkben gyűjtött emlékeit 

éli fel, mígnem tavasszal felébred. 

Kihűl maga is, mint ott kinn a táj, 

alig lélegzik, szíve alig dobban, 

nem lát, nem hall, nem örül, mit se fáj, 

és csak nagy néha mocorog titokban. 

Most nincs mit tenni – vár és meglapul, 

bele se bír gondolni, mi van ott túl. 

Hagyd békén! Ne ébreszd fel álnokul, 

idő előtt, mert abba belepusztul.

Takács Zsuzsa: Miért fordultam a szekrény felé és neked

Miért fordultam a szekrény felé és neked 

háttal? Pontosabban, mért így kezdtem el sírni? 

Még az is átvillant az agyamon, hogy látni 

milyen lehetek? Nekem legalább annyira kínos 

(és megindító) volt ahogy neked. Melegen 

jöttek elő és vakon, mint szapora újszülöttek 

a könnyeim, és ürességből ürességbe folytak. 

Esküszöm, tanúja voltam és nem cselekvő 

részese, furcsálltam is. És ráadásul, 

éreztem, hogy vége sose lesz. Ami eddig 

valahonnan valahova tartott, most 

nincs hely, ahol megállapodni tudna.

Bertók László: Mintha egy nagy ajtót

(Firkák a szalmaszálra)  

Megy, megy 

Nyolcvanöt? Mi történt? Megszaladt? Megakadt? 

Megy, megy, de a szekér húzza a szamarat? 

Benne van 

Teszi, de úgy érzi, magának csinálja, 

s reszket, mert benne van minden tudománya. 

Nem érti 

Vagy a füle romlik, vagy a mások hangja. 

Mintha szólongatnák, s nem érti, csak hallja. 

Megkapaszkodik 

Ha egy verssorban még meg-megkapaszkodik, 

mintha ő tartana eget, földet, amíg… 

Kisüt a nap 

Aztán váratlanul megint kisüt a nap, 

de ami sötét volt, az sötét is marad. 

Csak néz 

Süket!… Süket!… Süket!… Mondják, de nem hallja… 

Csak néz, s mosolyog, mint valaha nagyanyja. 

Már mindig 

Szombat van már mindig, szombat délután, 

mondja, miközben a pisztolyt fogja rám. 

Hol az igazság? 

Az ítélet megvan, de hol az igazság? 

Vajon az ügyvédek vagy a bíró tudják? 

Fenn van 

Mintha egy nagy ajtót nesztelen becsuknál, 

mert mindenki fenn van, de te elaludtál. 

(2020. 08. 21.)

Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,  

mikor búcsúzva bontja szárnyait,  

visz magával a földről valamit.     

Eszmét, melyet világra ő hozott,  

virágot, melyet ő virágoztatott.     

Én Istenem, én mit vigyek neked?  

Nem vihetek én mást, csak verseket.     

Kiválasztok pár utamra valót,  

a többinél tisztábban dalolót.     

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,  

zenét hallok majd, felséges zenét.     

Barátom, aki már előre ment,  

azt a zenét rég hallja odafent.     

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,  

azt a keveset rendre hullatom.     

Az a zene csak vallatja velem:  

Süket sor... nem merem... ezt sem merem.     

S amikor, Uram, hozzád érkezem,  

könnyű kezem miatt szégyenkezem.     

A választottakból csak egy maradt,  

az, melyben elfogtam egy sugarad.     

Az, amelyikben elmondtam neked,  

hogyan szerettem drága földedet.     

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,  

ne ítéld meg nagyon szigorúan.

Rónay György: Három elmélkedés a jászolnál

A bölcs

Az értelem megtorpan, de a hit
bátran tovább megy. Hiszem, bár nem értem,
hogy Isten is, ember is egy személyben
a Gyermek ebben a jászolban itt.
És mert hiszek, remélem is, amit
hívén nem is lehetne nem-remélnem:
hogy ki leszállt az emberségbe értem,
emberségemnél többre is tanít.
Hitem remélni késztet és reményem
új hitre sarkal, s kettejük frigyében
megszületik bennem a szeretet,
s e hármas egység által Gyermeked
     magamnál többé: így tesz, Uram, engem
     hasonlóvá Hozzád a kegyelemben.


 A pásztor

Uram, az ember őrzi künn a nyájat
s nyomában messze földeket bejár,
míg jó kövér legelőt nem talál,
hol szép gyapjasra hízik majd az állat;
úton van érte folyton, egyre fárad,
míg egy szép napon tűnődve megáll:
letenné gondját, megpihenne már
bárányaként valami jó karámnak.
Olyankor aztán idejön, a jászol
kövére hajtja homlokát a pásztor,
és mint a vén juh olykor a juhász
térdéhez: kisded lábadhoz juhász.
     Csapzott jószág, csupa bogáncs az árva.
     Mégis, Jó Pásztor, vedd be majd a nyájba.


 A szamár

Engem, Uram, gyakorta ütlegelnek,
s rám raknak mindenféle terheket;
vizet hordok, zsákokat cipelek,
míg a lovak jóízűen legelnek.
S megvallom, rút fülemnek, nagy fejemnek
több kíméletet nem is kérhetek;
ilyennek adtad: ezt az életet
hozhattam el csak kisded Gyermekednek.
Gyarló ajándék, jól tudom, de tán
lehelletem meleg párája jó lesz,
s gyors lábam is, ha öldököl Heródes.
Dicsőségedből ne tekints le rám;
     de ha majd szenvedsz, Jézus, arra kérlek,
     hadd szenvedjek, csúf szolgád, én is érted.

Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa

Útálom és arcába vágom: 

– Száz év, de tán kétezer óta 

őrült, mocskos, aljas világ ez, 

ez a farizeus Európa! 

Kenyér s jog helyett a szegényt 

csitítja karddal, üres éggel 

és cinkos lelkiismeretét 

avatag és modern mesékkel; 

száz év, de már kétezer óta hány 

szent vágy halt meg gaz szivében! 

Hazám, keresztény Európa, 

mi lesz, ha bukására döbben, 

mi lesz, ha újra földre száll 

a Megcsúfolt és Megfeszített, 

s mert jósága, hite, imája 

egyszer már mindent elveszített: 

mi lesz, ha megjő pokoli 

lángszórókkal, gépfegyverekkel, 

vassisakos, pestishozó, 

bosszúálló angyalsereggel? 

Mi lesz, ha megjő Krisztus és 

új országot teremt a földön, 

ha elhullanak a banditák 

s nem lesz több harc, se kard, se börtön, 

ha égi szerelmét a földi 

szükséghez szabja ama Bárány 

s újra megvált, – óh, nem a jók, 

de a gonoszok vére árán: 

hazám, boldogtalan Európa, 

ha túléled a harcok végét, 

elbírod-e még te az Istent, 

a Szeretetet és a Békét? 

Kántor Péter: A stílusról

Ki hitte volna, hogy majd épp a stílus
hogy annyi más közt majd ily súlyra tesz szert
a Sárkányölőnél is ami tetszett
György lovag, ahogy megüli lovát
ahogy rákényszeríti őt a ló
és ő a lovat, s ők ketten a sárkányt
hogy méltó legyen hozzájuk a szcéna
György lovag, ahogy feje félrebillen
mint muzsikusé a zongoraszéken
és mint egy szimfónián, az egészen
átlovagol, naponta, évről-évre
s egy árnyalat, egy gesztus dönti el
ki szúrt? ki vére folyt? mi volt az ára, bére?