naponta tizenöt kilométert úszik.
(Ha jól számolom, ez háromszáz hossz.)
És nem unatkozik közben? – így a riporter.
De – felelte az úszó. Magamban énekelgetek,
verset mondok, vagy gondolkodom valamin,
hogy közben bele ne haljak az unalomba.
Elképzelem a hosszútávú olimpiai döntőt.
A kötelekkel kimért vízsávban idegen dalok,
versek, külföldi gondolatok úsznak.
A medence alján elkeverednek, a hullám elül,
a víz szelleme kiöblít minden különbséget,
szűrt, opálkék csönd árad a mélyben.
Ha innen közvetítenék a döntőt,
senkit nem érdekelne. A víz ablaküvegét
hullámzó felszín veri. Éneklő, versmondó,
gondolkodó akaratok szántják a sávokat.
Habzó csíkok forradnak az égre.
Csak innen, a víz szobájából látni:
nem a győzelem a döntő, és nem a részvét.
Nem a két elem határán táncoló önhit,
és nem a táncba kunkorodó út.
A döntő, hogy vagyunk, hogy van vízünk,
levegőnk, hogy lobog bennünk árnyapánk, a tűz,
s hogy van egy darab földünk valahol.
Aki idáig merült, nem mozdul többé.
Lebegve issza az örvényvilágot.
Naponta fényéveket úszik. És belehal az unalomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése