„ Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Mózes 8,22)
Az elmúlt napokban azon töprengtem, hogy mennyire fontos, hogy amikor úgy érezzük, hogy nagyon nyűgösek vagyunk, mert „az időjárás”, és fájnak a porcikáink… vagy amikor betegségben vagyunk, és nem látjuk azt, hogy lenne kiút, vagy olyan távolinak tűnik a vége, hogy nehezen találunk erőt magunkban arra, hogy azt mondjuk: kibírom… vagy amikor egész egyszerűen csak azt érezzük, hogy elég már mindenből, csak arra vágyunk, hogy egy kicsit meg tudjunk pihenni, hogy a lelkünk utol tudjon érni minket… akkor álljunk meg egy pillanatra, emeljük fel a fejünket, csukjuk be a szemünket, vegyünk egy mély levegőt, és engedjük meg az Istennek, hogy átöleljen, hogy eltöltsön – Önmagával.
Én egy ilyen pillanatban kaptam a szívembe ezt a fenti Igét, amit akkor mondott Isten, amikor Noé és családja kijött a bárkából, és hálaáldozatot mutatott be a családfő. Lehet, hogy most, ezekben a napokban, hetekben küzdünk valamivel.
Lehet, hogy nem látjuk az alagút végén a fényt. Lehet, hogy nem érezzük kirobbanó formában magunkat… De Isten azt mondta, hogy mindig lesz megújulás. Mindig lesz tovább lépés. Mindig meg fogjuk tapasztalni azt, hogy átlendülünk a mélypontokon, mert Isten azt mondta, hogy mindig van tovább.
És miután mi csukott szemmel, mély levegőt véve beengedtük Istent a szívünkbe, nyissuk ki a szemünket, és nézzünk körül! És vegyük észre a földből kibújó virágban, a rigók énekében, a D vitamint árasztó napsütésben, a gyermekek hintázás közbeni boldog kacajában, vagy éppen egy pillanatnyi csendben, hogy Isten soha nem hagy bennünket magunkra. Most is velünk van. És gondoskodik arról, hogy legyen megújulás, legyen mindig holnap, hogy legyen reménység.
Forrás: Napi Ige és Gondolat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése