Áfra János: A mozdulatok hidege

Láttam arcokra mély ráncokat kúszni, 

láttam nyitott szájakat megfeszülve köpni, 

láttam a vörös kezek ökölbeszorulását 

és szemekben megszűnni a szeretet pulzusát, 

mikor a vér a kitágult pupilla köré tolult, 

mikor levegőért kapkodva a beszéd elszorult, 

mikor a gyors szívverésben a béke megrepedt, 

mert hiú izzás kezdődött a szájpadlás felett. 

Mi nem a megcsalástól, a félelemtől félünk, 

hogy kimerült szemekben csata után mit érzünk. 

Falba tört kezek, arcba tört szavak, de miért? 

S ha nem is történt semmi, az egész mit ért? 

Megbocsájt a kéz, a szem s a száj egymásnak, 

pedig tudod, a vitában együtt mutattak másnak, 

s remegsz, mintha félni kéne, nyugtodban mi lesz – 

ha magára marad a féltékenység, majd mit érez. 

Mert külön életet élnek az indulatok köztünk, 

fáradtan megpihennek arcokon, míg veszekszünk, 

aztán fémesen nyugodt, dermesztő eszközt hagynak 

két egymást boncoló jövőbeli mozdulatnak.

Petőcz András: A lezárult idő

Valamit kezdenem kellene mindazzal, 

ami mostanság hajnalban körbevesz engem. 

Úgy négy óra tájban arra riadok, arra a furcsa 

gondolatra, hogy hamarosan meg fogok halni. 

Nem a halál ténye izgat, nem is az azt megelőző 

és nyilvánvalóan elkerülhetetlen szenvedésé, 

hanem, hogy nem, hogy egyáltalában nem 

végeztem el a feladatomat, amiért itt, és most, 

és mindörökké és ebben a pillanatban – 

Émelygés fog el, hajnalonta, valamiféle korai jele ez 

testem leépülésének. Nem félek, nem szorongok, 

csak az elvégzetlen munka idegesít, mindaz, amit 

megtehettem volna, de – valamiért – nem tettem meg. 

Annyira szeretném, hogy több időm legyen! 

Időhegyeken szeretnék keresztülgázolni, és 

gondolatban már meg is teszem, időhegyek 

magasodnak elém, és megmászom a magasba 

nyúló időcsúcsokat, és az elvégzett munka 

lobogóját tűzöm ki hihetetlen magasságokban, 

aztán még időóceánok is hevernek a lábaim 

előtt, és én átúszom ezeket a tengereket, és 

így magamhoz ölelem mindazt, ami idő, 

a hegyeket, meg a végtelen óceánokat, mert

hatalmasabb vagyok még náluk is. 

És felriadva, mégis kábán, félálomban azon 

töprengek, miért is alakult minden úgy, ahogyan 

éppen alakult, és miért is olyan végtelenül és 

szorongatóan időhiányos körülöttünk minden. 

Amikor reggel megjelennek az első napsugarak, 

lehunyom a szemem, és kissé elszomorodom, 

túl vagyok egy újabb éjszakán, mondom magamban, 

és nem vagyok túl mindenféle, ótvaros gondon. 

Látod, az időt, a régi barátot, aki veled haladt, 

elveszíted, mondom magamban, és lassan közelít 

a perc, a lezárult idő, valamiféle utolsó pillanat.

A nap gondolata

A békesség hiánya legtöbbször egyszerűen Istennek az életünkből való mellőzéséből fakad.   

Villányi László

A szép vörösesszőke 

Vörösesszőke, ez kétségtelen, de szűk a homloka, 

s förtelmesen tűnik el szájában a menü, 

a szemöldökét túlságosan vékonyra szedte ki, 

szempilláiról pedig hiába kérdezi lelkesen 

a pincérnő, hogy „ez tényleg a tiéd?”, 

rémesen sötétlik világos szeme fölött; 

igazából a versben szép, ahol megszületett, 

esetleg a szökőkút jótékony párájától takarva, 

a haja viszont dúsan gyönyörű, és megható lehet 

a vörösesszőke pihék csillogó puhasága, ott alant. 

Az ékszerimádó 

Mindegyik ujján gyűrű, összes fülében fülbevaló 

éktelenkedik, bizonyára a lábujjai sem árválkodnak 

csupaszon, ha máskor nem, éjszakára feldíszíti őket is, 

meglehetősen kemény lehet simogatása, bár mély, 

agyondohányzott hangjából ítélve nem éppen 

romantikus alkat, ujjai között a cigaretta érintését szereti, 

az ékszerek és a füst találkozását gondolja gyönyörűnek, 

hajmosásra nincs ideje, a víz csak ártana díszeinek, 

esténként dobozkáit nyitogatja, készül a másnapi fellépésre, 

nem kis fejtörést okoz, melyik gyűrűt viselje majd kisujján. 

Az erős ember 

Ő a világ ura, úgy érzi, amikor beül autójába, 

ha túl sokan vannak, kicsit bömbölteti a motort, 

araszol előre, mint a barmokat, így ösztökéli 

gyorsabb haladásra az embereket, mit képzelnek, 

a zebra nem sétatér, élvezi ijedtségét annak, 

aki előtt átsiklik hirtelen, vagy ha megugrik 

egy vénasszony, élhetetlenek ezek a gyalogosok, 

hajtogatja magában, még egy kocsira valót 

se tudtak összekaparni, mérgében teljes hangerőre 

állítja a zenét, belevigyorog azok szánalmas képébe, 

akik félénken pillognak felé, elküldi a kurva anyjába, 

ha valaki akadályozza az előzésben, ahogyan egy gilisztát 

szel ketté, legszívesebben úgy hajtana át a rusnya testeken. 

A sietős 

Rohanás az élete, ezt mindenki láthatja úton útfélen, 

amikor tűsarkúban, szűk szoknyában tipeg szélsebesen 

vagy kirobban a liftből, amúgy néhány emeletet pár 

másodperc alatt teljesít, rengeteg teendője van minden 

percben, számtalan fontos kérdést kell megoldania minden 

órában, fut egyik napból a másikba, még álmában sincs 

megállás, nyilvánvalóan ő ad lendületet a világnak, 

villámgyorsan ő rakja helyre a dolgokat, temetésén meglódul 

majd koporsója, szaladhatnak utána a kényelmes gyászolók. 

Az aggodalmas 

Akkor száll fel a vonatra, ha jóelőre tájékozódott, 

a legfrissebb statisztika szerint melyik a legkevésbé 

veszélyes vagon ütközés, kisiklás esetén, azonnal 

a vészféket keresi, beméri a vészkijáratot, az üvegtörő 

kalapácsot, a repülőn kívülről fújja, hol a mentőmellény 

helye, milyen sorrendben kell cselekednie a bajban, 

a stewardesst gyanakvóan nézi, vajon kellő alapossággal 

mutat-e be minden fontos részletet, a szállodában első 

dolga, hogy megtanulja a menekülési útvonalat, 

megnézze a tűzcsap, a poroltó helyét, folyamatosan 

tájékozódik az egzakt mérésekről, csak olyan helyre 

utazik, amelyik földrengés szempontjából biztonságos, 

ahol még sohasem volt tűzvész, szökőár, vulkánkitörés, 

s ahol van kétszázhúsz volt, hogy bedughassa hajszárítóját.

Csukás István: Apám, egy darázs és én

Legelőször nézzük apámat, 

vagyis hogy én nézem mosolyogva, 

simléderes sapkáját felemelve

rövidre nyírt ősz fejét mutatja, 

köszönés helyett a fején egy púpot, 

már akkora mint egy fürjtojás, 

mivel a simléderes sapka alatt 

megcsípte egy darázs. 

A púp megvan, hümmögöm, titkon 

somolyogva, de hol a tettes? 

Apám rám néz szigorúan: agyoncsaptam, 

csak nem hagyom magam, ne nevettess! 

Apám nyolcvannyolc éves, ez szép kor, 

és még hetykén viseli a sapkát. 

A darázs nem tudom mennyi, s nem is 

tudom meg, mivel agyoncsapták, 

egy púp maradt utána, szinte

semmi, mert az is lelohad, 

meg talán ez a vers, illetve a ráeső 

rész, de ezzel sem mondtam sokat. 

Aztán üdvözöljük egymást apámmal, 

sapka fenn, a darázs elfelejtve, 

helyretesszük a felcserélt sorrendet, 

csak én sóhajtok elfordulva, rejtve: 

de szeretném, ha az én fejemet is 

megcsípné egy darázs, bármily goromba, 

esküszöm, hogy agyon se ütném, 

nyolcvannyolc éves koromban!

Szabó Magda: Szilveszter

Ki mindig háttal álltál önmagadnak, 

köszöntsd magad, 

míg átlendít holt évedből az újba 

a pillanat.  

Ha nem bírja tartani súlyod, 

hulltodban ne csodálkozz: 

a táncoló mezítelen, 

de tükröt tart magához.  

*  

Sötétedik. Láss orrodon 

tömör illaton át. 

Igyál. Ne mard meg az ebet, 

ha érzed a fogát. 

Hosszú hajuk és pallosuk 

usztatják elemek, 

gázolj velük a vizeken tovább.  

Nincs másod, akid megmaradt, 

csak önmagad. Veszítsd el. 

Mért fonnyasszák homlokod 

a születő nyarak?  

Igyál. Köszöntsd magad felé a bort, 

amely ezen az órán átsegít, s figyelj. 

A távolban lovak: már tépdesik zablájukat, 

jövendő tévedéseid.

A nap gondolata

Ha falakat építesz magad köré, hogy kizárd az életedből a rosszat, 

ezzel a jót is kizárod.

József Attila: A paradicsom életté lesz

A fák megálltak mozdulatlan, 

A vizek nyugtalanok lettek, 

Különös zaj támadt a kertben, 

Valami bántotta a kertet. 

Egy hattyú énekelt és úszott 

Hullámos, karcsú lebegőben, 

Énekelt, úszott s hirtelen csak 

Meghalt ott fönn a levegőben. 

A fűszálak elszomorodtak, 

Kis homlokukat eltakarták, 

A bogarak szívére köd jött 

S a fűszálakat összemarták. 

Éhes lett minden, a virág is, 

Melyet jószagú szellő ápol, 

A harmatból a légy kimászott 

S Isten eltünt a trónusáról. 

Fellegbe ment, hogy majd a porban 

Megsirassa szép, álnok testét. 

S két ember - átkozták ők egymást 

S zokogva már egymást keresték. 

1925. ápr. 22

Petőfi Sándor: A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok. 

Ott ily regényes dolgok nem történnek. 

A társaságnak úri tagjai 

Szekérre ültek és azon menének. 

Szekéren mentek, de ökörszekéren. 

Két pár ökör tevé a fogatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Világos éj volt. A hold fenn vala; 

Halványan járt a megszakadt felhőkben, 

Miként a bús hölgy, aki férjinek 

Sírhalmát keresi a temetőben. 

Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön. 

S vett a füvektől édes illatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

A társaságban én is ott valék, 

S valék szomszédja épen Erzsikének, 

A társaságnak többi tagjai 

Beszélgetének s énekelgetének. 

Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: 

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Szólék én ábrándozva Erzsikéhez. 

"A csillag vissza fog vezetni majd 

A mult időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástul minket." 

S választottunk magunknak csillagot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között

Biblia

" Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban."

Róma 8.38-39

Podmaniczky Szilárd: Szerelmes vers

Az elég öreg halak 

Egy pillanattal korábban megérzik 

Ha oxigénben szegényebb területre értek 

Ha nincs tápanyag azon a környéken 

Vagy ha háló közelít feléjük.  

A növények érzelmei ennél sokkal kifinomultabbak 

Mert egy helyben állva van idejük a részletes elemzésre. 

A legszebb gondolataik abból az élményből fakadnak 

Hogy ők az egyetlen kapcsolat ég és föld között 

Ők képesek az univerzumból áradó energiát 

Életük fejlődésére fordítani.  

Az ember látja ezt 

És úgy oldódik föl csodálatukban 

Mint egy kanál cukor 

A halak hátán hullámzó vízben.   

Markó Béla: Szánalom

Sáros ruhában ül az élelmiszerbolt előtt 

a lépcső alján, mint egy hatalmas, 

lassan morzsolódó homokkődarab, 

és amikor meglát, már messziről kiáltja: 

– Na, holnap elvisznek engem! – 

Olyan ez, mint valami népdal. 

– Hova? – kérdem meglepetten Annától, 

mármint a sokszor versbe foglalt 

hajléktalan asszonytól. 

– Hát a szanatóriumba – mondja, majd 

hozzáteszi: – valahova Nagyvárad mellé. 

Már nem bírtam, én kértem, 

hogy vigyenek el. Az egy bolondokháza. 

Ugye bolondokháza? – néz rám 

valószerűtlenül kék szemével. 

Egyedül a szeme nem piszkos: 

– Már voltam ott. Azok bolondok, igaz-e? 

– Bolondok mindenütt vannak – vigasztalom 

esetlenül. – Igen, csakhogy az bolondokháza. 

De legalább jó volt az étel. Nagyon jó. 

Maguk hogy vannak? A fia hazajött-e? 

– Még nem. Csak a jövő héten. 

– A felesége jól van? – Jól, persze. 

– Rég nem láttam. Mondja meg neki, 

hogy még találkozunk. Vagy az is lehet – 

megáll egy pillanatra –, hogy 

nem találkozunk. – Megmondom. 

Vigyázzon magára! – búcsúzkodom. 

Másnap aztán már tényleg 

nincsen ott. Szinte hiányzik. 

Néhány perc szánalommal ismét 

kevesebb. Nem tolakszik be 

a helyére semmi. Csak az üresség.

Bee Gees: I Started a Joke

I Started a Joke

I started a joke, 

Which started the whole world crying. 

But I didn't see, oh no 

That the joke was on me 

Oh no.   

I started to cry, 

Which started the whole world laughing. 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was on me.   

I looked at the skies, 

Running my hands over my eyes. 

And I fell out of bed, 

Hurting my head from things that I'd said.  

Till I finally died, 

Which started the whole world living, 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was on me.   

I looked at the skies, 

Running my hands over my eyes.

And I fell out of bed, 

Hurting my head from things that I'd said.   

Till I finally died, 

Which started the whole world living, 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was one me. 

Oh no, that the joke was on me.

Takács Zsuzsa: Vonatút

Ha rózsaláncon vonszolva nem száll fel Vronszkij 

a pétervári vonatra, ha nem néz Annára félelemmel 

és alázattal, ha nem méri fel, hogy nincs más kiút, 

csak a szenvedély kielégítése, ha nem tologatják szét 

a székeket a mazurkához, ha a megszégyenült Kitty 

szíve nem törik darabokra, ha nem tornyosul elénk 

a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott, 

romos fala már a kezdőjelenetben, mint Tolsztaja 

elé, amikor a gróf legénykori kicsapongásainak 

naplóját a kezébe adja, hogy olvassa és másolja 

mindhalálig. Ha kilyuggatott bőrünket nem vinnénk 

szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem 

teregetnénk ki mások szeme elé: szégyenszemre. 

Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem 

ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve 

egy titokzatos oltár előtt, miközben egy nyegle kalauz 

ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon 

behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pálya-

udvaron egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna –

Takács Zsuzsa: Panasz

Belecsorbul a bicskánk a megfaraghatatlan
fába. Hüvelykünk tenyerünk alá-
fordul, vállköpenyünk  beszakad, az álló-
munkától remeg a lábunk. Ezt akartuk
– mondjuk. Pedig volt kacagás elég éppen.
Szolgánkat a testet nagyon szerettük.
Beleremegett a lelkünk is, amikor szült,
és szemeink sírtak az örömtől látva
az Élőt. Mégis, akik merünk még egyes
számban beszélni, és puszta együttérzésből
használjuk a többest, bevalljuk magunknak,
hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába
látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk,
egyre inkább hasonlít egy kereszthez.

Ladányi Mihály: Nem tudom

Nem tudom szád ívét szemed színét mondjam-e el nekik 

vagy csak ágyam magányáról beszéljek 

Nem tudom a szerelmet szeretik-e jobban 

vagy az éhséget a szerelemre 

Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt 

hogy meg ne sértsem ezt az ágat 

ami átnőtt a keserű vadbozóton     

Nem tudom a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik 

Talán megértenék ha tartják még valaminek a költészetet 

ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt 

levélereiben a remegéssel 

vagy csak illúziókkal etessem őket

mint önmagam most amikor reád csodálkozom 

és azt gondolom hogy amit eddig éltem 

csak piszkozata volt annak ami jön     

Bármiről beszélek végül is ugyanaz keríti be érzelmeinket 

Ha lelkesedem érted ők néznek rám gyanakvón

ha ők szeretik egymást én legyintek 

Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon 

összefekszik őszi kétségeinkkel 

És én nem tudom többé miről beszéljek 

szemed színéről-e vagy éhségemről utánad 

vagy arról a sötét huzatos folyosóról 

amin csak vonul mint a vak 

tapogatózva és fényt kergetve az ember.

Guillaume Apollinaire: Annie

Texasi partvidéken Mobile s Galveston közt található 

Egy nagy kert csupa rózsa benne 

Közepén villa látható 

Mintha maga is rózsa lenne    

Egy nőt a rózsakertben egyedül 

Sétálni gyakran láthatok 

S hogyha a hársfákkal szegett úton áthaladok 

Egymásra nézünk   

Mivelhogy mennonita ez a nő 

Gömb nem díszíti rózsafáit se gomb ruháit 

Kabátomról is kettő hiányzik 

Kishíján egy hitet vallunk hát én meg ő      

Kálnoky László fordítása

Margaret Atwood: Sejt

Gondolj bele. El kell 

ismerned, hogy a rákos sejt gyönyörű. 

Ha virág lenne, azt mondanád, milyen szép,  

a mályvaszín közepével és a rózsaszín szirmaival,  

vagy mintha egy retro sci-fi magazin 

borítója lenne, milyen különös, 

mint egy jól sikerült földönkívüli; 

csupa lila szem, kocsonyás csáp 

és tüske, vagy kopoltyúk lennének, 

kúszik a szemcsés, marsbéli porban, 

amely vörös, akár belülről a test,  

mígnem lágy falai 

kitágulnak és felszakadnak, a spórák 

szétszóródnak, gyökeret eresztve, akár a pénz, 

sodródva, mint a fikció vagy a miazma, ki-be járnak az ember 

agyán, buzgón beágyazzák magukat. A labortechnikus  

azt mondja, ez a sejt elfelejtette, 

hogyan kell elpusztulni. De minek 

emlékezni? Csak még több amnéziát 

akar. Hosszabb életet és nagyobb bőséget. Többet 

elvenni. Többet elnyelni. Szaporodni. Mindezt 

örökké csinálni. Nem ismeretlen 

vágyak. Nézz tükörbe.  

Bordás Máté fordítása

Ady Endre: Az eljátszott öregség

Ahogy nőnek az árnyak, 

Ahogy fogynak az esték, 

Úgy fáj jobban és jobban 

Az eljátszott öregség.  

Ez az én két vén szemem 

Habár sok szépet látott, 

Mosolygós öregúrként 

Nem látja a világot.

  

Nem fogok bocsánattal, 

Víg arccal tündökölni 

S fiatal vétkek fölött 

Pálcát tréfásan törni.  

Emlékezni se fogok 

Kedvesen zsörtölődve, 

Ősz hajjal, piros arccal 

A régi jó időkre.  

Heves, ál ifjusággal, 

Óh, ezerszer jaj nékem, 

Megöltem jövő magam, 

Az én szép öregségem.  

Ahogy nőnek az árnyak, 

Ahogy fogynak az esték, 

Úgy fáj jobban és jobban 

Az eljátszott öregség.

Ároni áldás

" Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!  Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!  Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"

(4 Mózes 6, 24-26)

*

Áldjon meg téged az Úr

Szabó Magda: Program

Rám nézz, ne hátra! Össze ne keresd, 

ami szertehullt, odalett! 

Ne sírj, majd sírnak helyettünk az 

érzékeny fellegek. 

Kemény légy, mint a jogtalanság, 

vágj, mint a sás, 

ne sírj! Kisérjen, mint az eb, 

a hallgatás. 

Úgy hallgass, mint aki szerelmes, 

részegen, józanul, 

úgy hallgass, mint aki utódra vágyik 

s egy másik testbe hull. 

A hallgatás. Az tartson össze, 

ha minden meglazul.

Parti Nagy Lajos: Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez, 

mint brummogó, halk őszi hangot, 

idomítgassa a kezéhez, 

gyúrjon belőle kis harangot, 

csigát, lovat, s ne kérje számon, 

a búanyag rém furcsa jószág, 

egy formátlan szomorúságon 

cseppet sem segít a valóság. 

De hogyha átöleli szépen, 

megdédelgeti az ölében, 

s csinál a búból búbabát, 

tükörbe néz a hülye bánat, 

s mert a bánat egy hiú állat, 

elvigyorogja tán magát.

Szabó Lőrinc: Lóci meg számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci 

épp aludni ment, toll, füzet 

s könyv feküdt mellette. – Ma este 

mesélsz, ugye? – örvendezett.  

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt 

a Szun Vu Kung majomkirályt! –  

– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor 

kurtábbat… – addig kunyorált  

s alkudozott, mig belementem: 

– Hát jól van, játsszunk valamit, 

csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én 

csüggedten folytattam: – De mit? –  

– Az ám: mit? – vette át a szót ő 

vidáman, s elhelyezkedett, 

én meg sóhajtva mellé ültem, 

útálva az életemet,  

útálva a mát, amely elmult, 

és ami jön, a holnapot, 

az örök játékot, amelynek 

neve kenyéradó robot  

s amely precíz s okos lehet, de 

rég nincsenek tündérei… 

S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit? 

Taníts meg engem osztani. –  

– Osztani? – Igen. – És a játék? – 

– Ez a játék. – Te, mi bajod? – 

néztem rá gyanakodva. – Semmi, 

csak hát jó volna tudni, hogy  

például 865-ben 

hányszor van meg a 15, 

mert, mondom neked, hogy titok van 

mindenféle számok között.–  

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta 

Lóci, – mese ez, igazi, 

titok, és mint a keresztrejtvényt, 

ezt is meg lehet fejteni.  

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe – 

mint a keresztrejtvényt, igen! – 

S elővettük a számtankönyvet 

és egyszerre tündérien  

izgalmas lett a téli este 

és körénk szállt a túlvilág: 

számok nőttek elő a földből 

és bujkáltak egymáson át,  

szám-törpék, -óriások, -erdők, 

önműködő varázslatok, 

s mi, mint két vadölő detektív, 

fejtettük, gyilkoltuk a sok  

titkot, csodát, az iskolában 

még ismeretlen tizedes- 

törteket mind kiszámítottuk 

s úgy találtuk, hogy érdekes,  

minden érdekes a világon 

s a tündér nem fogy ki soha… 

Féltízig eltartott a játék, 

aztán Lóci ásitva a  

fal felé fordult. – Köszönöm, hogy 

meséltél, apu! – mondta még 

és elaludt… Szerettem volna 

belűlről látni a fejét.

Gyökössy Endre

          

          " De tudok egy titkot. Azt, hogy a legfélelmetesebb élmények akkor veszítik el félelmetes voltukat, ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket!            

          Nem éltünk-e át, hogy amikor a belső remegés félelemmé, a félelem szinte kibírhatatlan feszültséggé vagy pánikérzéssé lett - akkor hirtelen és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül csönd, békesség, a végtelen nyugalom váltja fel az előbbi érzéseket.            

          Aki átélte ezt, az az emberi lélek egyik legmélyebb élményét élte át. Ez az a pillanat, amikor a kifelé menekülni nem tudó ember félelmében befelé menekül, s lelkének egy sohasem ismert, rejtett zugára lel, amely már az örökkévalósággal határos, az Időtlennel, a Békével, a Csönddel - Istennel! Akiben nincsen félelem, halál,, sőt idő sincs."

Kálnoky László: Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted, 

és lüktetése szórakoztatott; 

majd felmutattad azt a többieknek, 

kissé büszke és kissé meghatott 

mosollyal, hisz te műveltél csodát 

a szerkezettel, melyet félredobtak; 

ha akadozva is, ketyeg tovább; 

életre keltettél egy tetszhalottat. 

De lásd, a szív nem zenélődoboz; 

talán csak egy dalt tud, de mégse gép, 

melyet akárki működésbe hoz, 

csak föl kell nyitnia a fedelét. 

A meztelen szív inkább valami 

elvadult, beteg állathoz hasonlít, 

ha meglepik, hangját sem hallani, 

holtnak teszi magát, s vackára omlik; 

megkopasztva, nyúzottan didereg, 

– ép korában sem volt valami edzett –, 

hártyánál véknyabb bőre csupa seb, 

s felszakad, alighogy hegedni kezdett; 

minden belészúrt pillantás tövis, 

és most szabad prédája bárkinek… 

Mit várjak másoktól, ha még te is 

kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Várj reám s én megjövök, 

hogyha vársz nagyon, 

várj reám, ha sárga köd 

őszi búja nyom, 

várj, ha havat hord a szél, 

várj, ha tűz a nap, 

várj, ha nem is jön levél 

innen néhanap, 

várj, ha nem vár senki ott 

haza senki már, 

s ha nógat is bárki, hogy 

nem kell várni már.  

Várj reám, s én megjövök, 

Fordulj daccal el, 

ha áltatják ösztönöd, 

hogy: feledni kell… 

ha lemondtak róla már 

apám s lányom is, 

s jó barát már egy se vár – 

…szinte látom is: 

borral búsul a pohár, 

s könnyet ejt szemük, 

rám gondolva. De te várj 

s ne igyál velük.  

Várj reám! Ó, átkelek 

minden vészen én. 

Aki nem várt, rám nevet: 

“ Szerencsés legény.” 

Nem tudhatja senki sem, 

te meg én csupán, hogy 

te jártál ott velem 

öldöklő csatán, 

s te mentettél meg, de hogy? 

Egyszerű titok: 

várni tudtál rám, ahogy 

senki sem tudott.  

Lányi Sarolta fordítása

József Attila

" Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot."

Károlyi Amy: Rövid és hosszú

Ez is lenne, az is lenne, 

ha az élet hosszabb lenne 

ki lehetne ezt-azt várni 

királylány jönne s királyfi 

holnap sütne, ha ma esne 

ha az élet hosszabb lenne 

jönne gyógyulás, dicsőség 

hóval váltakozna hőség 

megbékülne, aki gyűlöl 

forint hajtana a fűből 

ami nincs ma, holnap lenne 

ha az élet hosszabb lenne 

örömre fordulna bánat 

lenne időd, hogy kivárjad 

megbecsülés jönne csőstől 

kirántana lelki csődből 

ami nincsen, mind megesne

ha az élet hosszabb lenne 

Holnap lenne, ami nincs ma 

teli erszény és harisnya 

ki lehetne ezt-azt várni 

nem fájdítana akármi 

koszos kódis lottót nyerne 

ha az élet hosszabb lenne 

Jönne ezer lehetőség 

szűk esztendőre a bőség 

az ablakba könyökölve 

várni, hogy az ajtón jön be 

vagy leszáll a tenyeredbe 

ha az élet hosszabb lenne 

az is lehet, hogy hiába 

bíznál meghosszabbításba 

lehet, hogy a fordítottja 

lenne a hosszúság nyitja 

az is lehet rosszabb lenne 

ha az élet hosszabb lenne

Tomaji Attila: Épp úgy

Szépek Zebegény utcáin a szántásarcú öregek, 

Az a néhány botladozó, ki még itt-maradt. 

Örülnek fodros víznek, langyos napnak, 

S álldogálnak, mint távolodó ég alatt a hegyek.  

Álldogálnak estefelé a kocsma előtt, 

Utolsó pohár a kézben, szájuk kicsit remeg. 

Hamar átjárja az alkohol gyönge testüket, 

Nem jut több húsra, kenyér van s tavalyi befőtt.  

Nem jut eszükbe zeneszó, tánc, az a régi szerelem, 

Ahogy feküdtek a parton, öleltek falombok alatt. 

Nincs meg az íze már annak a letűnt nyárnak, 

Elúszott a hosszú vízzel, lehullott lágy levele.  

Elúszott az ég is, makacs felhői sötétbe vesznek, 

Kihunynak a színek, elmosódnak a vitorlák. 

Pár szál cigaretta maradt, könnyű bor s a pohár, 

És semmi más, csak szív körüli tompa neszek.  

s elcsoszognak. Elhívják az apákat a fák. 

Sárba merült testükön átszaladnak a gyökerek. 

S mint megunt játékot a sírok közt játszó gyerekek, 

Épp úgy ejti ki tenyeréből őket a világ –   

Tomaji Attila: Mielőtt

 

When you are old and grey and full of sleep
 (W. B. Yeats)

Ha majd ősz leszel és öreg, és lehúz a vastag álom
a tél holdfehér tájain rajzó hűvös árnyak közé:
változó arcod lassú bánatát, mely már a tüköré,
szépnek alig, csak ijesztően talányosnak találod.

Ha majd hajók jönnek, vitorlák, kényszerítve, mert röpül
a sárga szél, s a gyors dagály is elindult feléd: szétnézel
utolszor a tenger kimerült tükrén, s szemed megörül,
felismerve a hasonlót, felszínén az izgatott mélynek.

Ha majd megárad benned is a régmúlt, ahogy keserű
fűszállal szádban fekszel a meleg kövek közt, hol boldogan
futottál egykor, mert várt a messzi nyílt víz, az őserő:
hullni kezd a könnyű édes zápor és elmossa nyomodat.

Ha majd a szökött szerelmet, bár keresed, nem találod,
és a kéz, mi nyúl feléd, hideg, mint megvakult tüköré:
hajtsd le ősz öreg fejed a némán széttárt szárnyak közé,
s mondd ki szép neved, mielőtt lehúzna a vastag álom.

Tomaji Attila: Pompás tájai az éjnek

                                    „ vannak vidékek legbelül”                                             

                                      (Kányádi Sándor)  

És mert a centrum gyönge kifakult s széthullt 

S mikor emlékeznél az édes fényre hajnalonta 

Tanácstalan halottak ülnek forró mellkasodra 

S kéznyújtásnyira közelít sziszegve a régmúlt  

És mert szörnyeket ringat az éjszaka kőbölcsője 

Akiket fölneveltél akiket szavaiddal itattál 

Fölmondják amit megtanultak de mit kiraktál 

Beérni a fényre már elfut előled nyöszörögve  

És mert nem születik többé újra a fehér szarvú 

Patája nem koppan kőre házunk kopott küszöbére 

Nem vet árnyékot papírodra elűzött kecses lénye 

S ösvényt sem mutat többé a ragyogó szavú               

És mert ki hétszer lehetett is a földön boldog 

Ölbe esett kézzel csak nézi némán a sújtott tájat 

Ez otthonául fogadott meggyötört puszta tárgyat 

Nézi értetlen mint százszor kifosztott sarki boltot  

És mert kitapinthatók a szenvedés kuszált csomói 

S a fogak oly hangosan őrlik a maradék szavakat 

Hogy nem érted mit üzennek – csak roppannak 

Mint kettétört mutatók a fogyó évek számolói  

És mert hiába futnál messze végig a parton 

Kiűzhetetlen mellkasod vörös édenéből a szív 

Összes félrevert ütését magaddal kell hogy vidd 

Hisz abbahagyhatatlan ez a tébolyult maratón  

Ezért  

El kell menni oda hol fehér fátyol a reggel 

S az este víz felől jövő surrogó szárnycsattogás 

Hol a kimondhatatlant eltáncolják helyetted 

S a napközben sötét-tiszta forró csobogás  

Oda hol elidőzhetsz árnyékkal és árnyakkal 

Hol szavad ha hull is tömör aranyból érem 

Hol találkozhatni félni merész bátrakkal 

S hulladékból kastélyt rakni nem érdem  

Oda hol mosolyog s hosszan táncol a hullám 

S a hold nem az éjszaka félbetört kagylója 

Hol halállal telt az élet élettel a halál 

S egy szép szót súg a visszhang füledre tapadva  

Oda hol hosszan fut s magasba tör a kék sövény 

És kisimulnak az árkok a kegyetlen kontrasztok 

Mert vannak vidékek hol szabaddá tesz a törvény 

S mondhatod: homállyal vakító fénnyel egy vagyok  

Mert vannak vidékek legbelül pompás tájai az éjnek 

Azt kell lassan beutazni       Ott énekelhet még a lélek –   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra...

Itt van az ősz, itt van ujra, 

S szép, mint mindig, énnekem. 

Tudja isten, hogy mi okból 

Szeretem? de szeretem.  

Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét.  

Mosolyogva néz a földre 

A szelíd nap sugara, 

Mint elalvó gyermekére 

Néz a szerető anya.  

És valóban ősszel a föld 

Csak elalszik, nem hal meg; 

Szeméből is látszik, hogy csak 

Álmos ő, de nem beteg.  

Levetette szép ruháit, 

Csendesen levetkezett; 

Majd felöltözik, ha virrad 

Reggele, a kikelet.  

Aludjál hát, szép természet, 

Csak aludjál reggelig, 

S álmodj olyakat, amikben 

Legnagyobb kedved telik.  

Én ujjam hegyével halkan 

Lantomat megpenditem, 

Altató dalod gyanánt zeng 

Méla csendes énekem. -  

Kedvesem, te űlj le mellém, 

Ülj itt addig szótlanúl, 

Míg dalom, mint tó fölött a 

Suttogó szél, elvonúl.  

Ha megcsókolsz, ajkaimra 

Ajkadat szép lassan tedd, 

Föl ne keltsük álmából a 

Szendergő természetet.  

Erdőd, 1848. november 17-20.

Kányádi Sándor: Szeptember

Fagyó mosolyú 

délután: 

sárguló alma 

fönn a fán.  

Borzongó lombok 

reszketeg, 

útra készülő 

levelek.  

Hóharmat színű 

kikerics: 

hűvösödnek 

a vizek is.  

Ezüst szakállú 

holdvilág: 

szigorodnak 

az éjszakák.  

Gyapjasodik a 

kicsi őz: 

észre se vettük, 

itt az ősz.