a pétervári vonatra, ha nem néz Annára félelemmel
és alázattal, ha nem méri fel, hogy nincs más kiút,
csak a szenvedély kielégítése, ha nem tologatják szét
a székeket a mazurkához, ha a megszégyenült Kitty
szíve nem törik darabokra, ha nem tornyosul elénk
a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott,
romos fala már a kezdőjelenetben, mint Tolsztaja
elé, amikor a gróf legénykori kicsapongásainak
naplóját a kezébe adja, hogy olvassa és másolja
mindhalálig. Ha kilyuggatott bőrünket nem vinnénk
szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem
teregetnénk ki mások szeme elé: szégyenszemre.
Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem
ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve
egy titokzatos oltár előtt, miközben egy nyegle kalauz
ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon
behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pálya-
udvaron egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése