(Kányádi Sándor)
És mert a centrum gyönge kifakult s széthullt
S mikor emlékeznél az édes fényre hajnalonta
Tanácstalan halottak ülnek forró mellkasodra
S kéznyújtásnyira közelít sziszegve a régmúlt
És mert szörnyeket ringat az éjszaka kőbölcsője
Akiket fölneveltél akiket szavaiddal itattál
Fölmondják amit megtanultak de mit kiraktál
Beérni a fényre már elfut előled nyöszörögve
És mert nem születik többé újra a fehér szarvú
Patája nem koppan kőre házunk kopott küszöbére
Nem vet árnyékot papírodra elűzött kecses lénye
S ösvényt sem mutat többé a ragyogó szavú
És mert ki hétszer lehetett is a földön boldog
Ölbe esett kézzel csak nézi némán a sújtott tájat
Ez otthonául fogadott meggyötört puszta tárgyat
Nézi értetlen mint százszor kifosztott sarki boltot
És mert kitapinthatók a szenvedés kuszált csomói
S a fogak oly hangosan őrlik a maradék szavakat
Hogy nem érted mit üzennek – csak roppannak
Mint kettétört mutatók a fogyó évek számolói
És mert hiába futnál messze végig a parton
Kiűzhetetlen mellkasod vörös édenéből a szív
Összes félrevert ütését magaddal kell hogy vidd
Hisz abbahagyhatatlan ez a tébolyult maratón
Ezért
El kell menni oda hol fehér fátyol a reggel
S az este víz felől jövő surrogó szárnycsattogás
Hol a kimondhatatlant eltáncolják helyetted
S a napközben sötét-tiszta forró csobogás
Oda hol elidőzhetsz árnyékkal és árnyakkal
Hol szavad ha hull is tömör aranyból érem
Hol találkozhatni félni merész bátrakkal
S hulladékból kastélyt rakni nem érdem
Oda hol mosolyog s hosszan táncol a hullám
S a hold nem az éjszaka félbetört kagylója
Hol halállal telt az élet élettel a halál
S egy szép szót súg a visszhang füledre tapadva
Oda hol hosszan fut s magasba tör a kék sövény
És kisimulnak az árkok a kegyetlen kontrasztok
Mert vannak vidékek hol szabaddá tesz a törvény
S mondhatod: homállyal vakító fénnyel egy vagyok
Mert vannak vidékek legbelül pompás tájai az éjnek
Azt kell lassan beutazni Ott énekelhet még a lélek –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése