Fodor Ákos: Pilinszky-szinopszis

Most nem szeretlek.
Most magamnál is jobban.
Most nem is tudom.

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen - elmondja Gáti Oszkár

Hogy rettenetes, elhiszem,

   de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

   volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

   még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku: nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

   minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

   s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsittíthass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

   és áldozat

örömét, és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

   külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

   se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

   még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

   börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

Illyés Gyula: A tihanyi Templom-hegyen

Illyés Gyula: A tihanyi Templom-hegyen - elmondja Gáti Oszkár

Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi 

Balaton, tavasz, hegyorom! 

Alig tudom magamba szedni. 

S egyszerre – sok nagyon! 

  

Szeretném – azért, hogy te is nézd 

szemembe tenni szemedet. 

Magányba zár, fojt, fáj a szépség, 

ha nem együtt látom veled. 

  

Nem érzed, amit én, – ez is fáj; 

semmi se jó már nélküled. 

Szeretném a szívembe tenni 

lüktető, élő szivedet. 

  

Mennyi szin! Nem tudok betelni. 

Mekkora távlat! Mennyi fény! 

Szeretném, szeretném, ha lennél 

tetőtől talpig én!

Utassy József: Költőnek lenni

Költőnek lenni: gályarabság.
Robot egy képzelt tengeren!
Nem fúj a szél, a drága passzát,
a zátony is csak sejtelem.

Zöldfülűként vonzott a nagyság
meg a hírnév, a szertelen.
Addig ámultam egy havas fát,
véremet fagyöngy szívta el.

Telente rámtört a tavaszvágy:
- ó, Március, egyetlenem! -
Ki sem fakadtak a barackfák,
már lombjukat sirattam el.

Tudtam, ha pávák remekítik
a délutáni dombtetőt:
ott Isten is jelen van mindig.
És féltem őt, rettegtem őt.

De csak tarka tollat találtam,
s rebegő, rezgő levegőt.

Utassy József: Kései tiszteletadás

Előragyog majd az idő,
kardhüvelyből villan a fény,
és fölsebzi a levegő
vén arcára: ki voltam én.

Gál Éva Emese: Kívül?

 Úgy érzed, veled már történhet bármi,
  te régen távoli nézője vagy,
  aki alig tud a színpadig látni,
  ahol lejátszódik a színdarab,

  s ahogy szereped hiányát megéled,
  kötődésed lesz egyre drámaibb,
  mert a távolsággal nő az ítélet,
  ami rádruházza fájdalmait.

  A történés, amelyből kiszakadtál,
  a drámában csak cselekmény, eset,
  míg tartalma akkor is te maradnál,
  ha nélküled történne meg veled.

  Oly kívülre kerülni nincs esélyed,
  hogy élve levethesd az életet.
  Egy világ van. Hát mellette nem élhetsz,
  bármennyire nincs benne szereped.

  Ha két fal magasodik egymás mellett,
  közös lesz az a börtön ott belül,
  ahol a falak egymásra merednek.
  Látod? Nincs sehol semmi egyedül.

Vasadi Péter: Panasz

Hogy nem vagy itt.
Ahol meg vagy,
kellesz is, nem is.
Ellátnak, igaz, bekötöznek,
„aranyoskám, inni kell sokat”,
s „még egy kanálnyit, életem”
én bár nem mondhatom,
az maradtál nekem.
Kettéhasítva élek.
Ágyad üres. A könyveim
lehelte, papírszagú hideg
engem lapoz. Megroppannak
ágydeszkák, székkarok.
Mint őszi fa, csöndben,
magamnak hulldogálhatok.
Tegnap kutatva néztél.
Kezemhez csúsztattad kezed,
s egyszerre lobbant bennünk
elpergő parazsával
az ősemlékezet.

 *

Te ott, én itt.
Te szundikálsz, én
diszkréten pusztulok.
Nem ad hangot szerelmünk.
Mint lassuló patak,
kövek közt elcsorog.
Hol van, hová lett,
ki szomjazott
rá ennyire?
…Ott én, itt te.
Uram, Uram,
de nehéz, de sok.

Sulyok Vince: Kapaszkodom az Időbe

Kapaszkodom tíz ujjal, tíz körömmel
az Időbe,
ebbe a sebesen tovatűnni akaróba,
kapaszkodom a Jelenembe,
amíg van Jelenem, beléje kapaszkodnom,
tíz ujjam van csak ehhez,
ujjaimhoz tollam és ceruzám,
maréknyinál alig több szavam
s papírdarabokra hiú reménykedéssel
ráfirkált mondatok,
amiket bármikor tovafújhatnak,
magukkal sodorhatnak léghuzatok-szelek
s olvashatatlan kis darabokká tépdeshetnek –
öröklétük, lehet, ennyi lesz csupán,
s ennyi lesz talán az én saját „öröklétem” is,
egy szóval, egy sorral se több talán:
meg-megzökkenő monológ
valamelyik kopott füzetem oldalán,
hisz pontosan tudom már most is,
hogy ami hátralenne esetleg,
azt is szorgosan csomagolja már
november a maga saját
dértől ezüstlő papírzsákjaiba.

Hát nincsen többé mire várnom:
dicsérnem azt kell, ami még hátravan,
dicsérnem a ködöt kell, az esőket,
dicsérnem a fagyot, a havakat,
s megénekelnem a viharzó tenger
háborgó vizét és a síkos zátony
sziklái közé beszorult hajók
segélykiáltozásait – megénekelnem
őszöm, novemberem, mindazt, amire
rekedt torkom erejéből futja még:
az örök pusztulást és örök elmúlást.

Lázár Bence András: Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,

narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Goron Sándor: Káin

rajtad
a kiűzetés
pecsétje

de vajon
van-e
vérted?
ha önmagad
Káinja vagy

Goron Sándor: a tékozló fiú

milyen nehéz
visszatérni
a távozás könnyed
léptei után
s megtörni
az otthoni csöndet
egyetlen
halk szóval

milyen más
lett azóta
minden
a fák a kertben
a szobák melege
s a megbocsájtás is
enmagunk igazi
ereje

Nyina Macjas: Fizetség

Mekkora súlya van a fénynek?
A természet
Ebből nem csinál titkot:
Legalább akkora,
Mint egy meggy-virág szirmának.

És mennyibe kerül a fény?
A világosság
Évszázadok óta egyetlen fizetséget ismer:
Az emberi életet

Dabi István fordítása

Snorri Hjartarson: Itt az ősz

Az éjjel megjött az ősz.

Bíbor ködként úszott a víz felett.

Csókjába beleborzongott a tenger.

Ahol partot ért

rozsdavörösbe lobbant a hegyoldal

s az út szélén

megőszült a fű

a zúzmarától.

Rakovszky Zsuzsa: Dal

Nem adtad semmi áron
ma már ingyen se kell
idő fogytán az éhség
magát fogyasztja el

A polcokon ha mézre
ha hűlt helyére lel
ha így ha úgy az éhség
magát emészti fel

Időnk majd evvel-avval
mi haszna megterít
telhetett volna jobban
ha rosszul is telik

Hiányával betelten
tegyem most már hova
kellett hiába kellett
most már ugyan soha

Sík Sándor: Te vagy a jó

Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
Már újra megintcsak megszégyenítettél.
Századszor is újra Te vagy a jó,
Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
Játszottam megint a kifent késsel,
S amikor az ujjam majd megvágtam,
Jóságod kézen legyintett lágyan.

De még le se zörrent a földre a penge,
Már mosolygott is szemed a szemembe,
Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
Gyerek kezébe kés nem való!

Csak arra volt jó vihar és villám,
Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
Hogy éberséggel látni tanuljak,
Meglátni messziről felemelt ujjad.

Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
Szívembe maradjon vésve e látvány,
Bár el ne mosódnék onnan soha,
Ne lennék többé se vak, se puha.

Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
Csak annyit engedj kérni szerényen,
Hogy amit most némán súgok eléd,
Álljam becsülettel, legalább felét!