Csontos Márta

"...Fázom. Már minden réteget

magamra húztam, mégis, egyre

jobban látszik bennem a meztelenség."

Madár János: Megjelöltél

A teremtés kezdetén ott voltál,
és én ott voltam melletted.
Arcodat sokáig csodáltam,
és kezed a szívemre tetted.

Érzem ma is a fényt, Kedves –
láztól gyönyörű ujjaidat.
Hajnalok csöndes félholdjait,
ahogy szemed jövőnkre mutat.

Első sírású gyermekeink
legszebb álmait hozom el neked.
Értük, fölfénylő örömeinkért
őrizem minden lélegzeted.

Mert te vagy nekem a világ
tűzben tündöklő drága éke.
Gyászos jajokban elárvult
létemnek egyetlen menedéke.

Hűségtől csillogó szerelmem.
Csillagtól édes anyanyelvem.
Éneknyi hazám is te lettél.
Engem örökre megjelöltél.

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Radnóti Miklós: Szerelmes vers

 Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.

Pilinszky János: Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekűlj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakák
didergő csőcseléke!
testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjuságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.

Ez marad belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te volnál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?

Németh Dezső: Őszi eső

Isten a könnyét siratja

a földre...

Élet lesz belőle

esztendőre.

Kerék Imre: Fohász

            “Csontjaimat kezeid takarják”
              Berzsenyi Dániel

Uram, engedd, hogy befejezzem,
mire nagy terved kijelölt,
mielőtt az időm tovarebben,
mielőtt befogadna a föld.

S nem félek, hogy mi jön aztán –
végzésed bárhova vet,
bárhol fekszem a szűk verem alján:
csontjaimat betakarja kezed.

Madár János: Könyvekbe zártalak

Könyvekbe zártalak,
mint a legszebbik verset.
Szavak emelnek magasig,
egyetlen kegyelmet

Mert te ölelsz már nekem
tüzet és tengert.
Hogy megcsodálhassam
a mindenséget, az embert.

Gyermekeink ártatlan szemében
mennyi jövendő!
Tavaszi fény, kicsike arcuk,
sorsunkra lobbanó kendő!

Integetnek fák, szelek,
egymáshoz görbülő ujjaink felé.
És mi kiállunk boldogan
a meztelen ég elé.

A Hold és a csillagok
– mi vagyunk.
Minden mozdulatunkat
a meglazult felhőkre hagyunk.

Szergej Jeszenyin: Kékség

A lankák már hidegtől kéklenek,
A fagy cseng a földön, mint tört üveg,
Rozsdásul a fű és a tág rétek
Didergő fákról avart gyűjtenek...

Kopár lapály fölött köd száll, mélyen,
Barna mohát dajkál, majd kékre fest,
Odébb, a folyó hideg, kék vizében
Halkan locsolja kék kezét az est...

Baráti Molnár Lórán fordítása

Toldalagi Pál: Kengyelfutó

               Füst Milánnak

Uram, fáradtan lihegek,
lerogynék már a porba
s Te mégis hajszolsz, szivemet
olykor marokra fogva,
parancsolod s futok tovább,
viszem a hírt, hogy élnek
törvényeid, hogy ostobák,
kik, megtagadva téged,
teszik, miként az állatok,
mit testük tenni rendel
és hogy csupán megváratod
őket itéleteddel.

Parancsolod s én hirdetem:
az anyag puszta váz csak
s Te töltöd azt be szüntelen,
ki őrök lobogás vagy,
Tenélküled nincs semmisem
örökké csak Te voltál!
Ezért szolgállak: Hű szívem,
tüdőm, míg bírja, szolgál,
s hogy meddig bírja, jól tudod,
hiszen mindenttudó vagy.
Ezért Te is csak sarkalod
szegény kengyelfutódat.

Hans-Guido-Klinkner: A remény hálói

Hajnalpír

hártyáz a nyugodt tengeren,

kiszorítva lágyan az éj bársonyát.

Halászok  vetik ki a remény hálóit.

Bayer Béla fordítása

Hans-Guido-Klinkner: A csend dala

Az idő zajában

hol hallhatod

kotta és

szöveg nélkül

a csend dalát?

Magányos úton,

roppanó hóban,

két lépés között

befelé hallgatózva:

egy fuvallatban

szívdobbanásod

és lélegzeted

játszanak neked

egy dallamot.

Bayer Béla fordítása

Madár János: Egyetlen

Te ott állsz a fénylő fák alatt.
Ajkadon gyönyörű csönd az ének.
Nekiütődik egy árva csillag
az éjszaka sötét szögletének.

Mert a falakban megered arcunk,
szívünkre árad a tenger.
Egymásért örvénylünk szüntelen.
Világot megváltó tenyereddel.

Már csak te adhatsz jövőt.
Halálig kitartó kegyelmet.
Keselyűk éles karmai ellen
emberhez méltó fegyelmet.

Madár János: Hűség és remény

Így szeretnék megmaradni,
hűséges öledtől részegen.
Föléd hajolva, mint a csönd,
lélegzetvisszafojtva, félszegen.

Bátorítanál égő hajnalig,
zizegő hajszálad lennék.
Arcod gyönyörű tájain
hosszan elmerengnék.

Nézném az árva fényt,
hogy homlokodra csillagok várnak.
Megnyílna résnyire az ég,
végtelen titkai az éjszakának.