A nyelvemen nem hang lebeg,
Hanem aranyfolyam.
Bearanyozom nevedet
Imámmal, én Uram.
Kezemben nehéz vaslakat,
Felnyújtom, mint torony,
Hogy zárd be kegyelmedbe azt,
Kiért imádkozom!
2019. augusztus 9., péntek
Éltes Enikő: Hit
Csukott szájjal
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van
Alföldi Géza: Magyarnak lenni
Magyarnak lenni nem a szó,
a név, az ősök, az élet,
Magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!
a név, az ősök, az élet,
Magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!
Bartalis János: Isteni bölcsesség
Az isteni bölcseség: minden.
Az én bölcseségem annyi, mint falevél,
mit elsodor a szél.
Az isteni bölcseség színtiszta víz,
melyben meglátom az én szorongó, félszeg
ügyefogyottságom...
Hibám van sok.
Tévelygésem töméntelen.
Bukdácsolok, mint szárnyalni nem tudó
madár...
Elkárhozok minden bizonnyal.
Bűnök tüzére jutok.
Egy világháló összefog Szép-valakivel.
Halálos váltságban sem lesz nekem részem.
Egyetlen erényem,
hogy szeretem a Szépet
és akarom a - Jót.
Az én bölcseségem annyi, mint falevél,
mit elsodor a szél.
Az isteni bölcseség színtiszta víz,
melyben meglátom az én szorongó, félszeg
ügyefogyottságom...
Hibám van sok.
Tévelygésem töméntelen.
Bukdácsolok, mint szárnyalni nem tudó
madár...
Elkárhozok minden bizonnyal.
Bűnök tüzére jutok.
Egy világháló összefog Szép-valakivel.
Halálos váltságban sem lesz nekem részem.
Egyetlen erényem,
hogy szeretem a Szépet
és akarom a - Jót.
2019. augusztus 7., szerda
Ady Endre: Akik mindig elkésnek
Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.
Ady Endre: Lázár a palota előtt
I.
Éjfél, valaki dúskál:
Neszt küld a drága palota.
Pénzt olvas valaki.
Zenék zenéje:
Nem hallottam még ilyet soha.
Selymes papirok,
Ím, halk és büszke zsoltárra gyújtnak.
Csilingelnek a kölyökércek.
Zeng az arany
S az én könnyeim hullnak.
S én a palotát támasztom.
Zúg, megtolul, viharzik a zene.
Milyen zsolozsma,
Mintha a világ
Minden öröme benne zengene.
Kié az a pénz?
Az én könnyeim hullnak.
Száradjon el a keze,
Gonosz és boldog keze
A nyomorultnak.
II.
Egy cifra házban
Örömben, lázban
Összegyültek a gazdagok.
Énekeltek a gazdagok
Egy cifra házban.
Az utca sarkán,
Íme, vad, harsány
Zsoltár zendül. Lázár dalol,
Fölnéz a házra és dalol
Az utca sarkán.
Mélyén az éjnek
Mint támad ének?
Elsápadnak a gazdagok,
Elnémulnak a gazdagok
Mélyén az éjnek.
S csönd, Lázár hallgat.
Tapsot a dalnak.
És tapsolnak a gazdagok,
Hahotáznak a gazdagok.
S csönd, Lázár hallgat.
III.
Ősszel és szomoruan jön meg
Az öreg Lázár a Bibliából
S a gazdagok félve köszönnek.
Lázár lélegzik, lépdel, hallgat.
Látatlanul vele érkeznek
Régi, nagy, béna, ős hatalmak.
Lázárnak néha melle hördül,
Szeretne egy nagyot kacagni,
De a szája sírásra görbül.
Lázár az örök őszibéna
S a Földön még szokás örülni.
Ő is szeretne néhanéha.
Ő is szeretne táncra kelni
S rőt erdőkben, rőt szatirokkal
Tréfás dudánál énekelni.
Be is áll az örömpiacra,
Rossz mellével asszonyokat vár
S valamit, amitől kacagna.
Óbort és mustot hoz elébe
A gazdagok megriadt nyája
S ő bekóstol az édes lébe.
Bekóstol s testét megcsiklandja
Olykor egy lány, olykor egy asszony
S ez a Lázár örök kalandja.
Asztmás melléből fuldokolva
Jön föl az Ősznek köhögése,
Mintha egy csúf kéjsóhaj volna.
Erre a köhögős örömre
Elfakulnak szivek és arcok:
Ősz lesz. Mintha a Halál jönne.
Ady Endre: Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héjamadár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héjaszárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Móra Ferenc: A cinege cipője
Kék cinege ( katt )
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.
2019. augusztus 4., vasárnap
József Attila: ( Tenyerembe tettem... )
Tenyerembe tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.
1924. júl. 17.
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.
1924. júl. 17.
Czvitkovits Judit: Vonatmese
Déli pályaudvar. Vasárnap 6.00. A személyvonat utolsó szerelvényében rajtam kívül senki nem ül.
A kocsi hideg, a párás ablakon keresztül a kalauz alakját lesem, jobb kezével a tarkóját dörzsöli, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, és percenként az órájára néz. Egy magas őszhajú férfi lép elé, szavak nélkül is értem, bizonytalan, nem tudja, melyik vonat az "övé". A kalauz a vonatra mutat, a magas férfi megfordul, és felszáll arra a kocsira, amiben én is ülök. Lassú mozdulatokkal körbenéz,
illedelmesen köszön, majd mellettem foglal helyet. Csalódott vagyok, szeretnék egyedül utazni,
gondolkodni, bámulni, de nem akarom megsérteni azzal, hogy átülök. A vonat még hosszú percekig nem mozdul, a férfi türelmetlenül fészkelődik, egy újságot lapoz hangosan, sóhajtozik, a bőröndjében matat, zavartan feláll, ki megy, bejön, majd nem bírja tovább a csöndet, kirobban belőle egy kérdés:
- Ne haragudjon, ugye biztosan ez a vonat megy Tatára? - majd egymás után többször is bocsánatot kér, nem szokott ő vonatozni, utoljára főiskolás korában utazott kötött pályán, most is csak azért kell, mert a fia nem engedi, hogy autóba üljön. Aztán hosszú szünetet tart, mintha arra várna, hogy megkérdezzem: miért? De nem vár meg, válaszolni se enged, nagy levegőt vesz és kiszakad belőle az elviselhetetlen mondat: - Tegnap halt meg a feleségem, itt, a szomszéd utcában a Kék Golyóban - mutat a kórház irányba, de a mondatot már nem tudja befejezni, arcát elborítják a könnyek, állkapcsa satuként zár össze, erőlködik, hogy elfojtsa könnyeit, miközben lélegezni próbál.
A fájdalmas vallomás kitaszít a hajnali álmosságból, a szívem hangosan dörömböl, a szemem megtelik könnyel, a fogaim egymásnak feszülnek, próbálom legyőzni a sírást. Agyam lassú fogaskerekei gőzerővel dolgoznak, keresem a megfelelő szavakat, de nem jönnek. - Őszinte részvétem! - súgom neki halkan, miközben tudom,mindezzel mit sem ér. A fejem hirtelen megfájdul, az agyam vajúdik, hideg veríték borítja el a hajam tövét, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogyan segítsek egy embernek, akinek pár órával ezelőtt még volt egy társa.
Budapest- Tata járaton ezen a ponton hirtelen megáll az idő. A férfi előre hajol, összefont karjaival a gyomrát szorítja, és hagyja, hogy arcáról lassú esőcseppek formájában hulljanak a fekete linóleumra a könnyek. Közelebb ülök hozzá, arcának minden barázdáját közelről látom: ajkai kicserepesedtek, szemei vörösek, borostálya többnapos, vonásaiban jámborságot látok, és érzem nemcsak a hallgatóságot szomjazza, de egy segítő kezet, ami megtartja, felemeli, megrázza és megvigasztalja, minden rendben van, csak rosszat álmodott.
- Tizenhat évesen már ismertük egymást - töri meg váratlanul a csöndet. Csak az ajka mozog, tekintete egy távoli mozifilmre mered, és megosztja velem az elmúlt ötven év legfontosabb állomásait. Gimnazista volt, mikor megismerte a feleségét, húszévesen már az oltár előtt szorították egymás kezét, a nászéjszakán pedig megfogant első gyermekük. A katonaság után két kezével épített egy házat, majd jött a második gyerek - meg egy gerincsérv, amiből kigyógyulni soha nem tudott. Képet festett a családi kempingezésekről, az öreg Trabantról, felesége színes könyvtáráról, a gyerekek botlásairól, devizahitelről, csődről és összetartozásról, unokákról és a nagy házról, amibe hazamenni képtelen. Ötvenkét közös év elevenedik meg előttem.
- Nem köszöntem meg neki! Nem köszöntem el tőle! - robban ki belőle a fájdalom. Már nem tudja elcsendesíteni magát, zokog, mint egy gyámoltalan kisfiú, és vele zokogok én is, miközben a kezeimmel az övét szorítom. Alig szólunk egymáshoz, de kezünk szorítása többet mond minden szónál. A MÁV vasárnapi járatán nincs illem, nincsenek falak, nincs közöny, nincs más csak két érző ember, akit egymás mellé ültetett le a gyász.
Negyedórája sincs annak, hogy találkoztunk, még csak be sem mutatkoztunk egymásnak, életünk pillanatnyi útvonalterve mégis keresztezte egymást, hogy ismeretlenül, egy kis időre megtartsuk egymást.
Forrás: Marie Claire
A kocsi hideg, a párás ablakon keresztül a kalauz alakját lesem, jobb kezével a tarkóját dörzsöli, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, és percenként az órájára néz. Egy magas őszhajú férfi lép elé, szavak nélkül is értem, bizonytalan, nem tudja, melyik vonat az "övé". A kalauz a vonatra mutat, a magas férfi megfordul, és felszáll arra a kocsira, amiben én is ülök. Lassú mozdulatokkal körbenéz,
illedelmesen köszön, majd mellettem foglal helyet. Csalódott vagyok, szeretnék egyedül utazni,
gondolkodni, bámulni, de nem akarom megsérteni azzal, hogy átülök. A vonat még hosszú percekig nem mozdul, a férfi türelmetlenül fészkelődik, egy újságot lapoz hangosan, sóhajtozik, a bőröndjében matat, zavartan feláll, ki megy, bejön, majd nem bírja tovább a csöndet, kirobban belőle egy kérdés:
- Ne haragudjon, ugye biztosan ez a vonat megy Tatára? - majd egymás után többször is bocsánatot kér, nem szokott ő vonatozni, utoljára főiskolás korában utazott kötött pályán, most is csak azért kell, mert a fia nem engedi, hogy autóba üljön. Aztán hosszú szünetet tart, mintha arra várna, hogy megkérdezzem: miért? De nem vár meg, válaszolni se enged, nagy levegőt vesz és kiszakad belőle az elviselhetetlen mondat: - Tegnap halt meg a feleségem, itt, a szomszéd utcában a Kék Golyóban - mutat a kórház irányba, de a mondatot már nem tudja befejezni, arcát elborítják a könnyek, állkapcsa satuként zár össze, erőlködik, hogy elfojtsa könnyeit, miközben lélegezni próbál.
A fájdalmas vallomás kitaszít a hajnali álmosságból, a szívem hangosan dörömböl, a szemem megtelik könnyel, a fogaim egymásnak feszülnek, próbálom legyőzni a sírást. Agyam lassú fogaskerekei gőzerővel dolgoznak, keresem a megfelelő szavakat, de nem jönnek. - Őszinte részvétem! - súgom neki halkan, miközben tudom,mindezzel mit sem ér. A fejem hirtelen megfájdul, az agyam vajúdik, hideg veríték borítja el a hajam tövét, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogyan segítsek egy embernek, akinek pár órával ezelőtt még volt egy társa.
Budapest- Tata járaton ezen a ponton hirtelen megáll az idő. A férfi előre hajol, összefont karjaival a gyomrát szorítja, és hagyja, hogy arcáról lassú esőcseppek formájában hulljanak a fekete linóleumra a könnyek. Közelebb ülök hozzá, arcának minden barázdáját közelről látom: ajkai kicserepesedtek, szemei vörösek, borostálya többnapos, vonásaiban jámborságot látok, és érzem nemcsak a hallgatóságot szomjazza, de egy segítő kezet, ami megtartja, felemeli, megrázza és megvigasztalja, minden rendben van, csak rosszat álmodott.
- Tizenhat évesen már ismertük egymást - töri meg váratlanul a csöndet. Csak az ajka mozog, tekintete egy távoli mozifilmre mered, és megosztja velem az elmúlt ötven év legfontosabb állomásait. Gimnazista volt, mikor megismerte a feleségét, húszévesen már az oltár előtt szorították egymás kezét, a nászéjszakán pedig megfogant első gyermekük. A katonaság után két kezével épített egy házat, majd jött a második gyerek - meg egy gerincsérv, amiből kigyógyulni soha nem tudott. Képet festett a családi kempingezésekről, az öreg Trabantról, felesége színes könyvtáráról, a gyerekek botlásairól, devizahitelről, csődről és összetartozásról, unokákról és a nagy házról, amibe hazamenni képtelen. Ötvenkét közös év elevenedik meg előttem.
- Nem köszöntem meg neki! Nem köszöntem el tőle! - robban ki belőle a fájdalom. Már nem tudja elcsendesíteni magát, zokog, mint egy gyámoltalan kisfiú, és vele zokogok én is, miközben a kezeimmel az övét szorítom. Alig szólunk egymáshoz, de kezünk szorítása többet mond minden szónál. A MÁV vasárnapi járatán nincs illem, nincsenek falak, nincs közöny, nincs más csak két érző ember, akit egymás mellé ültetett le a gyász.
Negyedórája sincs annak, hogy találkoztunk, még csak be sem mutatkoztunk egymásnak, életünk pillanatnyi útvonalterve mégis keresztezte egymást, hogy ismeretlenül, egy kis időre megtartsuk egymást.
Forrás: Marie Claire
József Attila: Magyarország messzire van...
Magyarország messzire van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.
Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?
Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lebeg a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.
Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkben
Zörgő, száraz virágot ültet
Az Úr.
1925. okt.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.
Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?
Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lebeg a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.
Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkben
Zörgő, száraz virágot ültet
Az Úr.
1925. okt.
2019. augusztus 2., péntek
Victor Hugo
" Bizonyos gondolatok, olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."
Rákos Sándor: Kenyér
Vallass meg, élő istenem,
törd meg csontjaim büszke élét;
vallass meg, hogy idegeim
a tiprottak életét éljék!
Vallass meg, kemény akarat,
törj össze, hogy igaz lehessek,
hogy útjait söpörjem én
a mezítlábas szeretetnek!
Vallass meg, őrölj finom lisztté,
testemet testeddel cseréld föl,
hogy lehessek meleg karéj
mindnyájunk kenyeréből!
törd meg csontjaim büszke élét;
vallass meg, hogy idegeim
a tiprottak életét éljék!
Vallass meg, kemény akarat,
törj össze, hogy igaz lehessek,
hogy útjait söpörjem én
a mezítlábas szeretetnek!
Vallass meg, őrölj finom lisztté,
testemet testeddel cseréld föl,
hogy lehessek meleg karéj
mindnyájunk kenyeréből!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)