Petőfi Sándor

" Csak egy lénnyel van kevesebb,

Mint tennap volt,

S nekem ugy tetszik: az egész

Világ kiholt."

*

Tegnap elhunyt szeretett Barátnőm 
50 éves barátságunk emlékére

Beethoven - Symphony No. 5

Cseri Kálmán: Az elengedés tudománya

" Ezt pedig azért mondom testvéreim, mert az idő rövidre van szabva ezentúl. Azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem lenne; és akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik örülnek, mintha nem örülnének; és akik vesznek, mintha semmijük sem volna; és akik élnek e világgal, mintha nem élnének, mert elmúlik e világ ábrázata.” (1Kor 7,29-31)

 A múlt héten váratlanul meghalt egy nagyon kedves, jó barátom, aki a maga csöndes módján itt a gyülekezetben is sok szíves szolgálatot végzett. És most azon kaptam magam, hogy újra próbálgatom azt, amire egyszer-másszor már tanítgatott Isten, mikor hozzám közelálló lelki testvért vagy rokont veszítettem el: az elengedés tudományát. Nagy tudomány ez! És nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy viszonylag korán elkezdett tanítani erre. Egészen másképp tud veszíteni az, aki valamit is ismer ennek az igazságából.

Érdekes, hogy ahogy az igéből ezt Isten rendre megvilágosította számomra, évek alatt egységes életszemléletté, sőt életgyakorlattá vált ez bennem. És most, amikor arra gondoltam, hogy valamit elmondok belőle a gyülekezetnek, mégis olyan nehéz volt megfogalmazni. Számomra ez egészen egyszerű már, és bizonyos vagyok abban, hogy igaz. Talán azért nehéz mégis megfogalmazni, mert tudom, hogy milyen könnyű félreérteni és félremagyarázni.

Viszont, mivel úgy vagyunk most együtt, hogy csak akikről én tudok, négy család is van itt közöttünk, akiknek friss gyászuk van, és a régi gyász is lehet fájó, ezért Isten Szentlelkét kérjük most, hogy valamit ebből megérthessünk. Hogy azt tudjam mondani, amit az ige mond, ami igaz, ami vigasztaló erővé válhat, és ami nemcsak a gyászban, de életünk sok küzdelmében, veszteségében, harcai, csapásai közt erővé és vigasztalássá válhat.

Azzal szeretném kezdeni, hogy én elfogadtam a Szentírásnak azt az állítását, hogy mindent, amim van, Istentől kaptam. Semmi nem az enyém, mindent Ő ajándékozott nekem. Rám bízta egy időre ezeket a kincseket, kamatoztassam őket, vigyázzak rájuk, és azután egyszer majd számoljak el velük neki. Mindenem az Övé. Az életem, az egészségem, a képességeim, a testem, a lelkem, az otthonom, a szüleim, akiket nem én választottam, a feleségem, akit tőle kaptam ajándékba, a gyermekeim, akiket imádság meghallgatásként kaptunk, Övé a fizetésem, az időm, a pénzem, minden az Övé.

Valahogy úgy nézek mindenre, amim van, mint az a hívő kislány, aki még a könyvébe is beírta, hogy: „Kovács Piroska birtoka, Isten tulajdona.” Egyelőre most az én birtokom, mert ideadta nekem. De az Ő tulajdona, és egyszer majd visszaadom neki. És az semmi tragédiát nem jelent, hogy visszaadom. Ő tudja, hogy miért adta, és Ő tudja, hogy miért veszi vissza. Hűtlen sáfár lennék, meglopnám az Istent, ha kisajátítanám magamnak azt, ami nem az enyém, amivel csak megtisztelt, hogy rám bízta. Éppen ezért természetesnek tartom azt, hogy mindent, amim van, Ő bármikor visszavehet. Hiszen az Övé!

Éppen ezért nem helyes az, ha bármihez, bárkihez görcsösen ragaszkodunk. Mindig megvan az értelme annak, hogy miért bíz ránk valamit, vagy miért veszi vissza tőlünk. Mi ennek az értelmét nem mindig fogjuk föl azonnal. Van köztük olyan is, amit majd csak ama napon, odaát értünk meg. De bizonyos vagyok abban, hogy nem minden értelmetlen, ami a számunkra érthetetlen.

És sokszor éppen azért vesz el tőlünk valamit Isten, hogy még értékesebbet adjon a helyébe, hogy így felszabaduljon hely az életünkben, és valami mással ajándékozhasson meg. Egyetlen valami van,
 amit ha elfogadunk tőle, azt soha nem veszi vissza tőlünk: Ő maga. Az Ő szeretete. Aki egyszer az Ő szeretetét elfogadta, akinek üdvössége, új élete van Őbenne, azt attól Ő soha nem veszi viszsza. Azt valaki más akarja elvenni tőlünk! És éppen ezért ehhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell. Ennek mindennél fontosabbnak kell lennie a számunkra, hogy ezt el ne veszítsük!

Ha valakinek a szívében Isten szeretete, az örök élet bizonyossága ott van, azt az embert végzetes veszteség már nem érheti. Az az ember eljut oda, amit Luther Márton szép énekének a szavaival így szoktunk mondani: „Kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik, mit ér ez őnekik? Mienk a menny örökre.”

Aki ezt a legfőbb jót megnyerte, az fog tudni bővölködni és szűkölködni. Nem teszi tönkre az, ha bőségben élhet, mint ahogy ma ez sokakat tönkretesz, és nem teszi tönkre az sem, ha szűkölködik, ha valamiben ínséget lát. Azt az embert nem teszi elbizakodottá az, amit kapott Istentől, és nem teszi kétségbeesetté az, ha Isten valamit visszavesz tőle. Az az ember tud elfogadni és veszíteni. Tud örülni mindannak, amit Istentől kapott, addig, amíg nála van; és ki tud engedni a kezéből bármit, amit Isten kér vissza tőle. Hiszen tudja, hogy amit Isten így visszavesz, vagy akit Isten így visszavesz, az is Őnála van, tehát jó helyen. Sőt, tudja az ilyen hívő ember azt, hogy végső soron nem Isten veszi el tőle, hiszen az Istené; ő maga adta azt oda. És nem most veszi el tőle Isten, ő már akkor felajánlotta mindenét az Úrnak, amikor önmagát igazán átadta neki. Éppen ebből vizsgázunk a veszteségek idején: igazán odaadtam-e magamat és mindenemet Istennek? Mert akkor egészen másként veszem tudomásul, hogy valamit most ténylegesen elvett. Úgyis az Övé volt, és úgyis átadtam neki elvileg, viszszavonhatatlanul, önként. Azt, hogy Ő most él ezzel, azt egészen más tudomásul venni, mint ha úgy érezném, hogy kicsavar a kezemből valamit. Nem kell kicsavarnia, mert ahhoz, ami az Övé, nem ragaszkodom görcsösen. Ahhoz, ami az enyém, az Ő kegyelme, szeretete, ahhoz ragaszkodom. Azt viszont Ő soha nem akarja visszavenni tőlem!

Csak aki ilyen tisztán látja a dolgokat, az képes arra, amire Jób, hogy amikor mindenét elveszítette, amikor mind a tíz gyermeke meghalt, akkor képes legyen kimondani: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) Emögött józanság van, meggyőződés, hit van.

Miközben tehát a hívő ember benne él ebben a világban éppen úgy, mint mindenki más, benne él az Isten országában is. Miközben minket is körülvesz ez a világ, körülvesz és betölt az Isten valósága is. Miközben komolyan vesszük azt a feladatot, amit itt nekünk kell elvégeznünk, komolyan vesszük, hogy nekünk felülről kapott feladatunk is van, és egy másik világnak, az Isten országának a polgárai is vagyunk egyben.

Ez ilyeneket jelent: miközben szeretem a hitvesemet, szeretem az Urat is. És a hitvesemet is ezen a tágasabb, nagyobb szeretet-kapcsolaton belül szeretem. Az Úrban szeretem. És ez átminősíti a hozzá való ragaszkodásomat, amíg mellettem van, és egészen mássá teszi, ha el kell engednem a kezét, mert visszaveszi tőlem őt az Úr. Azt jelenti ez, hogy gyönyörködöm a gyermekeimben én is, de gyönyörködöm az Úrban is. És még gyermekeimről is az Úr jut eszembe, aki őket nekem adta, és aki számonkéri rajtam, hogy mit csináltam velük itt, hogyan rontottam el őket, vagy hogyan közvetítek nekik isteni áldásokat.

Nem egyfajta világmegvetés van ebben; nem az, hogy ne vegyük komolyan az itteni hivatásunkat, hanem az, hogy miközben itt helytállunk, valami többről is tudunk. Miközben idetartozunk, oda is tartozunk. És éppen ez az, hogy egy nagyobb összefüggés tágasságában éljük ezt az életet. Ez teszi egészen mássá a döntésünket, a szemléletünket, úgy tudunk élni a kapott javakkal, és így tudjuk viszszaadni azokat, ha jogos tulajdonosuk kéri tőlünk. És miközben élvezzük mindazt, amivel Isten megajándékozott, s örülünk azoknak, akikkel megajándékozott, tudjuk azt, hogy egyszer mindez elmúlik. Egyszer csak Isten marad meg nekünk. Az az Isten, akit már most ismerhetünk, és aki már most beragyogja az életünket.

Ha ez így van, hogy efölé az van odaírva: múlandó, és egyedül a kegyelem fölé van odaírva: megmarad, akkor nemcsak ehhez tapad az életünk, akkor nem ehhez kötjük magunkat, hanem miközben ezeknek örülünk és élvezzük úgy, mint mindenki más, ahhoz kötjük oda magunkat, és Őhozzá tapad az életünk. És semmivel nem veszélyeztetjük a Vele való közösségünket. Tudjuk, hogy Ő a legfőbb jó, akit soha senki el nem vehet tőlünk, aki megtart minket, és aki megmarad nekünk.

A hívő ember tehát hálásan élvezi mindazt, amit Istentől kapott. Hálásan örül mindazoknak, akikkel együtt élhet, akikkel körülvette őt az Úr, de ezzel az alázattal, hogy nem az övé. Ezzel a szabadsággal, hogy Isten szavára bármikor kész kiengedni őket a kezéből. És ezzel a bizonyossággal, hogy ha bármit vagy bárkit kell is elveszítenie, aki neki drága volt, nem omlik össze az élete, mert nem erre épült. Istenre épült, és ez az alap rendíthetetlen marad, ha bármit el kell is veszítenie. Nem válik üressé és értelmetlenné az élete, mert nem ez vagy az adott tartalmat és értelmet neki. Az Istennel való közösség az életének a tartalma és végső értelme. És az megmarad. Egyedül Isten marad velünk mindig és minden helyzetben. Kórházban, fogságban, megaláztatásban, özvegységben, a halál pillanatában és a halálon túl is, egyedül Ő marad ott mindig és minden körülmények között mellettünk. Mi és ki lehet hát fontosabb, mint Ő? Kihez kellene jobban ragaszkodnunk, mint Őhozzá?

Így értjük meg a 73. zsoltárnak azt a szép, ismert hitvallását, amikor a zsoltáríró elsorolja, hogy mennyi kérdés, kétely, bizonytalanság bántja őt, és akkor így folytatódik mégis a vallomása: „De én mindenkor veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és aztán dicsőségedbe veszel föl engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. És ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh Isten, mindörökké.” (23-26. v.)

Olyan igazságok ezek, amik a világ számára teljesen érthetetlenek. Hiszen Isten nélkül az ember egészen magára van utalva. Isten nélkül az a természetes, hogy foggal-körömmel küzd mindazért, amit szeretne elérni; ha sikerül, dicsekszik vele, tíz körömmel ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett, hogy el ne vegyék tőle; és ha valami miatt mégis elveszti, akkor sír, jajgat, lázad, átkozza Istent, akit nem hisz, és esetleg még az életét is eldobja magától.

Mert Isten nélkül mindenki úgy érzi, hogy ha elveszti azt, amit összegyűjtött, semmije sem marad. S csakugyan nem marad, ha nincs Istene. Isten nélkül mindenki azt érzi, hogy ha kidőlnek mellőle azok, akikre támaszkodott, támasz nélkül marad. És csakugyan úgy marad; ha nem tudja elmondani, hogy „Te fogod az én jobb kezemet” és „én mindenkor teveled vagyok”.

Egészen másként tud veszíteni az, aki így összeforrt hit által Istennel, aki ilyen tisztán látja, hogy mindene az Úré, aki önmagát egészen neki adta már, s tőle várja azt, hogy Ő legyen maradandó kincse, támasza és társa. Isten nélkül az ember csakugyan olyan, amilyennek Weöres Sándor próbálja megfesteni Parainézis c. versében:

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad!
Hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd —
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét,
és ágyékod bizseregni tudjon,
s legyen életedben holmi lim-lom,
mit tiédnek, birtoknak becézhess.—
Isten vendége vagy e világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.

Az előszobák azonban nem arra készülnek, hogy ott békében nyújtózkodjunk örökre, hanem arra, hogy aki csakugyan ahhoz jött, aki a házban lakik, az, ha hívják, onnan beljebb menjen. Ha meg nem megy beljebb, akkor onnan előbbutóbb kiküldik. Ez az élet, ez a földi élet az az előszoba, ahonnan minket Isten behív a maga házába; és itt többet kell mondanunk, mint a költő, mert Isten az ő kincseit nekünk nemcsak rendre megmutatja, hanem nekünk adja. Mindazt, ami az övé. Vagy ha nem kell, kiküld az előszobából, és akkor semmi közünk hozzá!

Ez a földi élet, minden tévtanítással ellentétben, egyszeri és meg nem ismétlődő alkalom arra, hogy Jézus hívását komolyan vegyük, és az előszobából az Atya kincsesházába belépjünk. Ennek a világnak az Ura Jézust küldte utánunk, hogy beljebb hívjon minket, és egyedül csak Ővele mehetünk be az Atya házába. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” (Ján 14, 6) ezt mondja Jézus.

Őáltala viszont mehetünk, semmit sem kérdeznek tőlünk. Őt kérdezik, Ő számol el velünk, Ő felel értünk. Ő halt meg értünk. Ő mosott tisztára. Nem firtatják a múltunkat, s mindent nekünk ad az Atya Őérette. Erre hívogat most minket is. Be az előszobából, az udvarias érdeklődésből, a hűvös megfigyelői állásból, be egészen, hogy Atyának szólítsuk és gyermekévé legyünk. És akkor átéljük majd, hogy itthon vagyok itt a világban, és otthon vagyok a mennyben is.

Akkor átéljük azt a kettős állampolgárságot, amiről Pál a Filippi 3,20-ban így vall: „A mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.” Ez nem valamiféle álmodozás, a földi valóság komolyan nem vétele, hiszen előtte két fejezeten keresztül arról ír, hogy mit tett ő ott a börtönben is azokért, akiket köréje adott Isten. Ezt is komolyan veszem, meg azt is. És éppen ezért tudok jól élni azzal, amit itt kaptam, és elengedni, ha kell, azt, amit Isten visszakér tőlem, mert tudom azt, hogy nem annyi az egész. Hanem „a mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk”. Tudom azt, hogy ennek a világnak a mostani rendje nem végleges, mert „elmúlik ez a világ”. De „új eget és új földet várunk, amelyekben igazság lakozik”. És annak az újnak az ereje előlegként, ízelítőként már most áthatja a gondolkodásunkat. Arról az újról tudunk itt beszélni, sőt abból tudunk valamit továbbadni. Nekünk rendíthetetlen reménységünk van. Ezért nem esünk kétségbe végzetesen soha.

Az ilyen embernek is fáj az, ami másnak fáj. Az ilyen ember is szegényebbnek érzi magát, amikor valakit vagy valamit elvesz tőle az Úr. Az ilyen ember is sír a gyászban, de egészen más dolog megvigasztalhatatlanul sírni, (mint ahogy néha egyenesen hivalkodnak gyászoló testvéreink azzal, hogy őket nem lehet megvigasztalni) vagy megvigasztalt szívvel sírni. Egészen más kétségbeesetten vagy reménységgel sírni. Aki reménységgel sír, az tulajdonképpen úgy sír, mintha nem sírna. És ugyanakkor a kapott ajándékoknak is úgy örül, mintha nemcsak azoknak örülne, valami másnak is örül. És úgy végzi a mindennapi munkáját, mint akinek nemcsak az a megbízatása. Így értjük meg ezt a furcsa feszültséget, ami a felolvasott igében van: „Ne feledjétek, hogy az idő rövidre van szabva. Azért akik sírnak, úgy sírjanak, mintha nem sírnának, és akik vigadnak, mintha nem vigadnának, akik vesznek, mintha semmijük sem volna.” El kell menni így is a közértbe, meg kell venni, ami szükséges, és eladjuk azt, ami felesleges, amit termelünk; és ezt nem is becsüljük le. De mégsem ezekhez az ügyletekhez tapadunk, és nem ezek töltik ki az életünket. És ha egyszer ebben le kell állnunk, az nem végzetes tragédia. Mert tudjuk, hogy valami több is van. „Mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének. Mert elmúlik ennek a világnak ábrázata.”

Nem kultúra-ellenesség vagy világellenesség az, ami Pál szavában megszólal. A titok ismerete. A józanság, egy emelkedettebb szemlélet hatja át ezeket a szavakat. Magasabbról messzebbre lát az ember. Ez szólal meg ebben az igében.

Vajon jellemző-e reánk ez a szemlélet? Hisszük-e, hogy így van? Ha pl. valakit, akit nagyon szerettünk, visszavesz tőlünk a mi Urunk, így tudjuk-e elengedni?

Vagy holta után is görcsösen próbáljuk szorítani a kezét? Pedig nem tudjuk szorítani, mert ő már nincs itt, de ez az űr mint vákuum, bevonzhat az életünkbe sok veszedelmes dolgot is!

Így tudjuk-e átadni szeretteinket Őneki? Mint akikről tudjuk, hogy igazán nem mi tettük boldoggá őket, igazán az Úrnál lesznek boldogok. Mint akik tudjuk, hogy amikor sírunk, nem őket siratjuk, mert ha hitben haltak meg, őnekik sokkal jobb ott, mint itt volt. Magunkat siratjuk. Szabad magunkat siratnunk, de legalább becsületesen állapítsuk meg, hogy most magamat sajnálom, nem őt siratom. Én lettem szegényebb, ő gazdagabb lett. Ő már látásban jár, és nem hitben. De az én szegénységemet, ami most előállt, vagy fokozódott, ki tudja tölteni a gazdag Isten. Szabad tehát sírnunk ilyenkor, de sírjunk megvigasztalt szívvel. Szabad fognunk itt egymás kezét igaz szerelemmel, szeretettel, hűséggel, gyöngédséggel, de egyszer szabad majd elengednünk egymás kezét. Átadni szeretteinket annak, akiéi voltak, akinél jobb helyük lesz, mint mellettünk volt. És az így üresen maradt kezünkkel szabad még szorosabban megfogni az Atya kezét, vagy utánanyúlni azok kezének, akik még nélküle élnek itt körülöttünk!

Mert igazán végzetesen és véglegesen nem azok szakadnak el egymástól, akik az Úrban voltak, de egyiküket előbb hazahívta az Úr, és a másik itt maradt; hanem azok, akik közül az egyik az Úré volt, és a másik nem. Azoknak végzetes szakadást jelent a halál.

Nem lehet tehát fontosabb feladatunk, mint az Úrhoz szeretni, hívni azokat, akiket csakugyan szeretünk. Akikkel szeretünk együtt lenni itt, s szeretnénk együtt lenni velük az örökkévalóságban is, az Atyánál.

Ezzel a hittel és ezzel a reménységgel próbáljuk most imádkozni a jól ismert éneket:

„A földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait,
maradjon meg mellettem szerelmed és a hit.
Csak azt el ne veszítsem, mi benned, óh Úr Isten,
remélni megtanít.

Földi jó és szerencse múlandó, mint magunk,
de a hit drága kincse örök és fő javunk.
Hitünk áll rendületlen, hogy Isten véd szüntelen,
élünk, vagy meghalunk.”

276. ének 3-4. v.

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy Te gazdag Isten vagy, és köszönjük, hogy nem sajnálod tőlünk kincseidet. Olyan sok mindennel ajándékoztál meg bennünket! Éppen ezért nehéz bármit is elveszítenünk. Különösen, ha valakit veszel el mellőlünk, aki sokat, nagyon sokat vagy talán mindent jelentett a számunkra. Bocsásd meg, hogy ennyire nem tudunk élni ajándékaiddal! Bocsásd meg, ha nem Te jelentesz mindent a mi számunkra: elfoglalja a Te helyedet valaki, vagy valami más! Köszönjük, hogy mégis megérted veszteségeinket, fájdalmainkat, könnyeinket.

Köszönjük, hogy az árvákhoz és özvegyekhez, magányosokhoz és becsapottakhoz olyan sok kedves szavad van. S köszönjük, hogy múlhatatlan, elveszíthetetlen kincseket kínálsz nekik is, s mindnyájunknak: köszönjük a Te kimondhatatlan ajándékodat, Jézust. S köszönjük, hogy ha Ő igazán nagy az életünkben, akkor másként tudunk veszíteni. Akkor is fáj, és akkor is nehéz, de másként fáj.

Taníts meg minket így veszíteni, így elszenvedni megaláztatásokat, csapásokat. És így hordozni a gyászt. Mint akik nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Mint akik tudjuk a titkot, hogy nem ennyi az élet. Mint akik bizonyosak vagyunk abban, hogy Te nem kifosztani akarsz minket, hanem mindig megajándékozni és egyre gazdagabbá tenni, néha még egy veszteség révén is.

Olyan furcsák a Te gondolataid! Add, hogy mégis megértsük azokat, tőled kapott hittel! Így adj békességet, vigasztalást, belső szabadságot! Így taníts meg tágasabb horizonton belül mozogni! Így taníts meg több örömmel élni! Megvigasztalt szívvel élni!

S köszönjük, hogy a legfőbb ajándékot: a Te szeretetedet soha nem veszed már el tőlünk. Add ezt mindnyájunknak! Ami megmarad, ami megtarthat minket, ami bevisz majd az örök hajlékba, amit már elkészítettél számunkra.

 Ámen.

Fecske Csaba: Remény

Villámsújtotta 

fa megnyomorodtál, de 

rügyeid bíznak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi égbolt

Lám, elmúlt megint, miről hittük múlhatatlan –
akár csöndes mosoly a száj szögletén,
mint birsalmák magánya a megözvegyült ágon,
mikor száradó levelek közt téblábol a fény.
Még felsajdul fölöttünk a decemberi égbolt,
bőrünket kócos szél szántja a platánfák alatt.
Este gyertyát gyújtunk, a vállunk összeér.
Szeretni tanulunk - még lehet, még szabad.

Fecske Csaba: Könyörgés

 Uram mért büntetsz hallgatásoddal
félelmetes ez a némaság
a sötétség sivatagában
az éjszaka szörnyei között
mért rejtőztél el úgy
hogy nem érzem jelenlétedet
és ha a lomb susogása
a madarak hajnali éneke
a te rejtett üzeneted
erősíts meg ebben töröld le
ama homályos tükröt végre
hogy meggyötört vonásaimban
téged lássalak hogy neked is
nekem is jó legyen

Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban

Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről
Lóci kedvence, az apám.
Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
hogy délelőtt és délután

tőle visszhangzott az egész ház
és én már féltem egy kicsit,
hogy itt hiába az okos szó,
itt már csak a terror segít.

Apám, látva, hogy unokája
hogy a nyakamra nő, talán
nevetett magában az ifjabb
ügyetlen apán, a fián,

s ha nem is gondolt vissza arra
az időre, mikor velem
bánt el, meg akarta mutatni,
hogy hogy nevelnek helyesen,

s mondott valamit a gyereknek,
fél-tilalmat és fél-panaszt…
Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
hisz olyasmit vagy ugyanazt

mondtam volna esetleg én is…
S szavára Lóci dacosan
összerezzent, és vele én is,
egész úgy, mintha én magam

kaptam volna a szemrehányást,
a szót, a tiltót, büntetőt,
azt, ami oly gyűlöletes volt
harmincegy évvel ezelőtt:

úgy éreztem: most készülődik
ellenem egy más akarat,
úgy éreztem: lapulni kell, vagy
összetörik a csontomat,

és elöntött a keserűség,
a gyerekkori fájdalom – –
És Lóci felelt: – Csak azért is!
Úgy lesz, ahogy én akarom! –

És apám szólt: – De nem szabad, mert
apu megbüntet!… – Lázadó
hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
leszek! csak rossznak lenni jó! –

Néztem apámat: énhelyettem
játszotta meg, hogy szigorú,
és Lócit: s láttam, hogy helyettem
lázadt fel szegény kisfiú:

helyettem lázadt, s amit egykor
nem mertem, most megtette ő,
s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,
előttem a nemhitt jövő,

s valamit akartam csinálni,
valami bolondot, vigat,
ami majd mindent elfeledtet,
és szóltam: – Lóci, gyere csak,

gyere, kis disznó, megtanítlak
röfögni… – Röfögtem neki
és Lóci is röfögni kezdett,
hogy potyogtak a könnyei,

és béke lett és már mosolygott
a harminc év kísértete,
Lóci játszott s én nem sajnáltam,
hogy a napom elment vele.

Dömötör Ilona: Mennyei szélzúgás

 Őskezdet óta jár földünk felett
,,sebesen zúgó szélnek zendülése’’,
örök, tisztító, égi lehelet.   

Kastélyok s viskók közt megy zúgva át,
megzörgeti a bűnök lakhelyének
hazugságfüggöny-fedte ablakát.   

Alant terjengő füstöt szerteűz,
s haldokló, hamvas oltári parázson
színarany fényű lángra kap a tűz.   

Az érkezése, útja mély titok.
De szól: ,,Sas-szárnyam tollain emelve
az égbe jutnak halk imáitok.’’   

Száll, zendül, zúg és nem pihenhet el,
míg minden juhot amaz egy akolba
az egy Pásztorhoz össze nem terel. 

Wislawa Szymborska: A három legfurább szó

Mikor kimondom a szót, hogy Jövő,
már a múlté a szótagok közül az első.

Mikor kimondom a szót, hogy Csönd,
elpusztítom azt.

Mikor kimondom a szót, hogy Semmi,
teremtek valamit, ami nincs ott a semmiségben.

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele

sokat gondolok magára mostanában
ott rejtőzött valahol agyam rejtett zugában
és most megcsillant mint tócsa a napsütésben
ki hitte volna még tegnap nem gondoltam én sem
hogy így lesz életem spirituális része lett
ez az egész olyan váratlan annyira meglepett
hogy válaszol majd nem is reméltem
magával így reményt fájdalmat cseréltem
észrevétlenül bőröm alá költözött ráfonódott
a csontjaimra nem tudom a közelség mire ad módot
ne féljen nem kérek semmit magától
amit érzek gondolok néha röpít néha meg gátol
azt mondja Nietzsche más a szó és más a tett
egy költő pedig hogy csak az van ami lehet
úgy gondolni magára ahogyan én gondolok
talán tapintatlanság de jó okom van rá
minden kis gesztusát dekódolom merész
fölismerések mocsaráig jutott az ész
elképzelem és ez olyan jó hogy megfogom a kezét
„ha Istent ismer gondolatban se vét” hát jó
visszafogom magam csak az legyen de az nagyon
ami van elhasználódik elvásik az ember míg eljut
a tündöklő pillanat peremére — a vágyig
melynek sötétlő mélyén ott a másik

leszáll az októbervégi est vigasztalanul esik
a világ elveszítette vidámabb színeit
a zöld sárga lett majd barnaként szelelt el
szél-kócolta dáliákat tett a vázába reggel
a lecsupált kertben még tartja magát néhány zaklatott
őszirózsa és dália megérhetnek még egy-két napot
beleremeg amikor kinéz a párás ablakon
hova menekülhetne nem mutatja semmi nyom
sorstársának érzi a megnyomorított kertet
ahol a szél nedves szirmokat és leveleket emelget
s messze a folyóparton túl sovány fák mögött
hatalmas fehér báláit görgeti a köd
ősz van nagyon de még nincs veszve
minden jöhet szép és jó életembe

2

lehet hogy egyszer majd meglátogatom
addig is ezt a reményt pátyolgatom
rejtegetem fényesítgetem a bőrömön összegyűlt
napfényt viszem el magának
melegét életem legszebb nyarának
sose kérdeztem még volt-e valaha boldog
voltak-e vannak-e álmai a boldogság tudom mindig
egy fűszál éjjelében tűnik tova
ami emberi csak annyira örök mint vízbe dobott
kő nyomán hangtalanul gyűrűző vízkörök
egy perc sem telik belé és elsimulnak
ránctalan víztükör rejti a mélyt a múltat
a kezdet nem ezt igérte sokat veszítettünk
de azért még így is megérte sok szép lett
általunk megélve mindazért amit kaptunk és kapunk még
itt vagyunk cserébe éjszaka lesz ha vége a napnak
véget ér az éj és itt a reggel a semmi gödreit
próbáljuk betömni életünkkel mindig minden
átadja helyét valami másnak szeretünk
így vetünk tőrt a halálnak nem tudom eloltani
a tüzet mely lefojtva izzik bennem szakadatlan
Istenem hol vagyok magamra maradtam
vigyázzon eltörök ha durván eltaszít
csorba edénye leszek az eljövendő időnek
mosolyt cseréljünk inkább mint könnyet
adjon lehetőséget hogy szépen visszavonuljak
én nem tudok összekötni jelent és múltat
néha úgy gondolom hogy megszökött innét
és falura költözött ahol csönd van és nyugalom
szívét szelíden körbefolyja az idő
tűnődve gondol az elmúlt és jövendő napokra
kicsiny szigetének uralkodója foglya
ki tudja mit visz és mit hoz a holnap
semmi sem múlik el egészen lesz ami volt
és lesznek akik valaha voltak

C.H.Spurgeon

" Néha olyan körülményekben képzeljük magunkat, amilyent az isteni gondviselés egyáltalán nem szabott ránk; félünk ezernyi szenvedéstől, amelyek közül soha egyetlen egyet sem kell átélnünk."

Dobai Lili: Consolatio mystica

 Zsoltár női hangra 

mert te tudod Uram mindennek
idejét és helyét megadását elvételét
magasságát és mélységét

mert semmi sem olyan és úgy
ahogy teremtényeid vélik
gondolják elképzelik

mert mindenből nagyobbat
hatalmasabbat adsz
ajándékozol

megteríted asztalod és megkínálsz
szépségeidből gyönyöreidből

te szabod meg a szent időt és
megszenteled helyét is
megmutatod benne magadat

arcod fényét egymás arcában
láthatjuk meg egymásra nézve
arcunkon felfénylik tekinteted

testünket a csillagok és az Ég
harmóniájára hangolod
hatalmassá teszel minket benne

a teremtés titkait feltárod és
egymásban mint hajlékodban
engedsz időzni

valameddig
töredéknyi időig

amit végtelenné tágítasz a
szomorúságban amikor
hiányod érkezik el

sivatagi idő tűzforróság és jég
hidegség láza pillanatonkénti
váltakozásban

forró könnyekkel hűt le
hiányzó valóságod

mert te tudod hogyan vigyél
szomorúságba boldogságba

te tudod útjait a bánatnak
idejét a szabadításnak mert

elküldöd Vigasztalásod Lelkét
lelkünkbe oltod hogy ne halni de

élni lehessen valahogy mégis
tovább
felix culpa
consolatio mystica

Báger Gusztáv: Feloldozás

Váratlan vendég, betoppan hirtelen, 

leveszi lelkünkről a terhet. 

Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni. 

Nincs dolgunk semmi, 

épp csak lemondunk saját igazunkról. 

Ekkor nyújtja át, 

mit sose mertünk kérni.

Wislawa Szymborska: Nyüzsgő utcákon támadt gondolataim

Arcok.
Arcok milliárdja a föld felületén.
Állítólag mind különbözik
azoktól, amelyek voltak vagy lesznek valaha.
De lehet, hogy a Természet — ki tudja —
fáradt a folytonos munkától,
csak ismétli korábbi ötleteit,
és olyan arcokat tűz ránk,
amelyeket már mások viseltek.

Lehet, hogy Arkhimédész megy el melletted farmerban,
Nagy Katalin akciós göncökben,
vagy az egyik fáraó mappával, szemüvegben.

Egy mezítlábas szabó özvegye
a még parányi Varsóból,
az altamirai barlang egyik mestere
útban az állatkertbe unokáival,
egy bundás vandál útban a múzeumba, hogy
kissé mutassa: lelkesedik.

Olyanok, akik húszezer éve estek el,
ötszáz éve,
ötven.

Az egyik aranyhintón,
a másik halálvagonban.

Montezuma, Konfucius, Nebukadneccár,
gyermek asszonyaik, mosónőik, és Szemiramisz,
aki csak angolul beszél.

Arcok milliárdja a föld felületén.
A te arcod, az enyém, kié —
soha meg nem tudod.
Lehet, hogy csalnia kell a Természetnek,
és hogy győzze, elkezdi
kihalászni, ami a feledés
tükre mélyén nyugoszik.

Báthori Csaba fordítása

Szabó Lőrinc: Erdei csönd

Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem, – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.