Pilinszky János: Két szeretőre

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint
a balfelem, balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek,
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégis csak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szíved szívével esztelen
vesződve hempereg!
Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
majd torkotokon át,
véres csomóban kiszakad:
megszökik a világ!

Csoóri Sándor: Idegenben

Barátaim verseit olvasom idegenben. 

Beárnyékolja szavaikat az utcán siető nők haja 

s a felhőkarcolókat mosdató esőké. 

Most értem meg, hogy egyszer ők is elidegenednek tőlem. 

Sírjuk fölött a nyár, mint üres hinta leng majd.

Szabó Lőrinc: Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;

fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

Várszegi Asztrik

“Nem magunkat kell gyászolnunk, hanem őt kell megköszönnünk a Teremtőnek.”  

Szabó Magda

 „Isten kegyelmi ajándékként azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, riadalom nélkül vettem tudomásul: telik az idő. Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. (…) Nekem a múló idő csak adott. Bátorságot, erőt, emberi tartást, s ha ki is fosztott az ifjúság édes kelléktárából, nem erre lettem érzékeny, hanem az adományára, hogy végre értek mindent, világosan és elfogultság nélkül láthatom a családomat, saját idáig való fejlődésem történetét. Fiatal éveimben dehogy lett volna bátorságom megmutatni magamat olyannak, amilyen voltam.”

Szabó Magda

 „ Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz. (…) Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat.”

Csoóri Sándor: Lassú, májusi eső

Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök, 
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük
szép rejtekhelye is látszik.

Elsistereg egy-egy villám is néha.
Veszett fejjel a halálba rohan.
A féltékenykedéseim cikáztak 
rajtam át így, még ifjan
s bután, amikor minden szerelemben
a világ elvesztésétől féltem.

Ma már nem féltek semmit és
nem félek semmitől. Túl sok
háború volt az életemben, túl sok 
álmatlan év és töredék-szerelem.
Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,
de én az erdők tüdejével lélegeztem.

Ha múltamra gondolok, hány ilyen
eső szakad! Hány apró láncszem
Isten ujjai közül! S nemcsak a 
tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.
Halottaim fényes homlokán, amelyek
mint a megállt órák, számonkérően néznek.

Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök, 
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük szép
rejtekhelye is idelátszik.

Csoóri Sándor: Frontátvonulás

 Ugrál, kihagy a szívem.
Azt mondják: fetreng az idő
nagy magasságokban,
ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?
Semmi, mondja egy angyal
unottan
s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!
Dehát a körték zöld köldöke a kertben!
Dehát szakadár verseim
meztelen napozása a templomtetőn!
S a holtak becsületsértési pöre!
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.
Te nyitsz rám végre ajtót.
Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!
A hazahozott magasság megnyugvása.

Pilinszky János: Különbség

 Egy százlábú s egy flamingó között,
villanyszék és nászágy között,
egy pórus krátere meg egy
tündöklő homlok ragyogása közt:
semmi különbség. Különbség csak egy van,
ha azt mondják: "én jó vagyok",
vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
mindkettő ugyanaz.

Mezey Katalin: Omega és alfa

Harsonaszót hallottam, a hang felé fordultam,
hét gyertyatartó között Uram megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.
Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben,
hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem.
Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!”
És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem,
láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden.
Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen
tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna,
minden élő és holt mintha egyszerre volna
gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa,
egyszerre volna fényes palota és a romja.
Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek,
hatalmas árny terített az égboltra sötétet,
és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott,
és én leírtam mindent, amit az angyal mondott.
Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam,
írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam.
Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak,
aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak,
de aki jó úton jár, az arról le ne térjen,
és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen.
Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam,
az angyal lába elé borultam, s imádkoztam,
de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság.
Istené a dicsőség, egyedül őt imádják
mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő,
ítéletet én mondok, mert én vagyok az első,
s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete
leplét átütő fény, fényes hajnalcsillag,
aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad.”
Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam,
káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban.
Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek.
Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb.
Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel.
Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel!
Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!

Weöres Sándor

 " Isten vendége vagy e világon!"

Görgey Gábor: Imhol vagyok

Akárhol laktam,
sűrű fészekmagasban,
kiapadt ókutakban,
növény s állatalakban:
mindig hallottam, halkan
hogy berreg a
kimondhatatlan kamera
s az éj-nyitotta réseken
egy háromszög alakú szem
néz láthatatlan.

Gömöri György: A végső dolgok

A végső dolgok kimondatlan maradnak –
tudatunk mélyén fekszenek mint a spanyol
Ármáda kincsei Hírt róluk
nem hoz csak egy-egy ihletett perc búvár sejtelem
A vezérgálya lágy fövénybe süppedt Ráják
cikáznak halak tanyáznak üres fülkéiben
A végső dolgokat nem mondjuk el soha
egymásnak Marad néhány köznapi gesztus
vagy tetszetősen tálalt gondolat
de sohasem fogom megtudni szeretett-e és mennyire
hogy miért szerettem akiket Mért éppen őket
Hogy meddig terjed a felhám Mi van alatta
Mi fontosabb a virág a beporzás vagy a termés
s hogy rendeltetés-e a percnyi őrület

Lyukas hálóval halászunk sűrű végtelent

Rab Zsuzsa: Csavargóének

Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
seholse várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
seholse várnak.
Annak
mindig ajtót tárnak.

Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ólmelegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.

Pilinszky János: Ahogyan csak

Esti mise, téli vecsernye,
éjféli Úrfölmutatás,
miként a hó hallgat a meglepett
fák alján, ahogyan csupán
téli égbolt erős, szilárd,
úgy vérzenek jók, rosszak együtt,
bárányok, füvek, farkasok
halálunk monstranciájában.