Biblia

 „ De én mindenkor veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és aztán dicsőségedbe veszel föl engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. És ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh Isten, mindörökké.” 

(73. Zsoltár 23-26. )

Markó Béla: Kezdetben az Isten

Az Isten kezdetben vidám volt,
gyakran mosolygott, ritkán büntetett,
aranyszínű ruhában járt-kelt,
és olykor maga mellé ültetett,

láttam a fiát a kereszten,
szúrta fejét a töviskoszorú,
de tudtam, hogy csupán egy kép ez,
s a valóságban mégsem szomorú,

megszabadított a gonosztól,
és adott szilvaízes kenyeret,
ősszel a fák alól a parkban
együtt gyűjtöttünk színes levelet,

aztán már ritkábban mosolygott,
sokat kérdeztem, keveset felelt,
igaz, hogy egyszer rajtakaptam,
ahogy magában halkan énekelt,

a falról eltűntek a képek,
és fent az égről is a csillagok,
már rég nem látok el odáig,
pedig úgy tudtam, hogy mindig ragyog,

s most csak utcai lámpa ég kint,
távolabb minden csupa fekete,
ruhája van, de nincsen arca,
elfogyott mindennapi kenyere,

alig emlékszem a kezére,
s már nem hiszem, hogy egyszer felderül,
fekete, fekete, fekete,
hiányzik mégis istentelenül.

Fekete Vince: Labirintus

Veszíteni, és a győztes után dobni mindent. Talán ezen
morfondíroznak mind a ketten. Túl az éjszaka derekán,
amikor már végképp nem volt erejük egymáshoz szólani,
és megnyugvást, álmot sem remélhettek; amikor azt
gondolták, a hajnallal véget ér valami, befejeződik,
elszakad, lezárul… És utána már semmi nem kezdődik el.

Az ágy körül bőröndök, táskák ki- és bepakolatlanul.
Különös, bánat nélküli sajnálat, lemondás, keserűség
sincs már az egy-egy kósza hangban: hogy mi is, hogy is,
miként is? Mintha nagyon-nagyon öregek lennének, több
száz esztendősek. Csak a kezük nem reszket, csak a hangjuk
nem remeg. Gondolataik, mint a fenyők csúcsai és a hegytetők,
amikor a lábukhoz ereszkedik a köd: a koronák látják egymást,
de elszakadnak gyökereik, barlangjaik elágazó gondjaitól…

Takács Zsuzsa: Az első ezekben a versekben

Az első ezekben a versekben te vagy,
 a ballonkabátos idegen a februári
 utcán, akitől búcsút veszek

  (és halványan tartja magát szívem).
 És megszólalnak a hajnal kürtjei,
 hajókat lát a szem a ködben siklani,

  folyik az éjjel evakuálása.
 Taxit keresünk a borzongató órán.
 A templom előtti ótvaros, jeges

  tér lépéseinkre felnyög és koldulni
 kezd. Hamis, túlzó mozdulattal
 odavetem neki eljövendő napjaimat. 

Fekete Vince: Egyensúly

Mint akit nem tanított meg senki, mitől kell félni. Hogy
a folyó sodrása középen a legnagyobb. Egyre kinnebb
a város központjából. Zuhog az eső, az őszi eső, mintha
csak eltökélt szándéka volna, hogy télig meg sem áll.
Ritkuló utcai lámpák, és egy sarok, ahol a járda véget ér.
Ácsorgó alak áll zsebre dugott kézzel; ahogy közeledni
hallja, feléje fordul, aztán követi arcával, nézésével, míg
el nem takarja az eső, a sötét. Miért félt akkor tőle? Hogy
le akarja ütni? Hogy megállítja, tüzet kér, cigarettát?
Hogy megkérdezi, mennyi az idő? Aztán társai kerülnek elő
a sötétből, körbeveszik, kirabolják? Hogy leteszi a bőröndjeit,
az ismeretlen felkapja, és elszalad velük? Hogy hozzáüt,
kitépi zakójából a pénztárcáját és elfut vele? Hogy
leszúrja hirtelen, és ő ott találja magát a szórt fényű utcán,
amint vörösre válik előtte a buborékoló eső?

Mint akit nem tanított meg senki, hogyan kell élni. Hogy
egyszer csak fölbomlik a környező világ egyensúlya. Az
emberek, a szándékok, a szerelmek, a barátságok – s minden
külön értéket kap.

Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine

" Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja",
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja. 

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

Tornai József: Csönd van, csönd van

Már nem szólal meg szomjamtól az ének,
csönd van, csönd van. Mi történt velem?
Az öregségem nem elég pusztító ok:
elhallgattam, mint madarak a fagyban,
emlékeim csak foszlányai a múltnak,
kapkodok egy-egy suhant pillanat után,
hogy visszahozzam a szerelmet, a vadont
s barátaim, kik tudom, mind halottak,
s ők is, ők is, a ragaszkodók, szépek:
hol vagy Irén, Éva, Emese? Ó Erzsi,
mért hagytad ott a Balatont, az esték
ablakait, miken át kiláttunk egészen
a megneszült vágy távol-képeibe
szabadon, föláldozva egymásnak tüzünk,
és égtünk, égtünk rejtélyes lángokon
a csillagolvadásig, zenén, míg nem
figyeltünk mást, csak az odaadás vad
ütemeit. És most a némaság, elhamvadt
napok maradéka még, vagy csupán
egy-két éjszaka. Fekete lován a szakadékig,
ha eljutok a mélység legaljáig, ahol nem vár
többé szó, óhaj, vigasz, semmi sem.

Paul Celan: Zürich, A Gólyához

     

Nelly Sachsnak 

Túl sokról beszéltünk, túl 

kevésről. Rólad és arról, 

ami benned nem te vagy, a sötétről, 

mely a derűn át jön, 

a zsidóról, 

a te istenedről.  

Ő- 

róla. 

A mennybemenetel napján 

a dóm megállt a túlsó parton, 

és aranya átkelt a vizen.  

A te istenedről beszéltünk, én 

ellene szóltam, engedtem a szívet 

remélni: 

legmagasabb, körülsóhajtott, 

perlő szavában —  

És rám néztél, túl rajtam, 

hallottam szavad, 

szememhez ért 

a szád:  

Nem tudhatjuk, érted, 

nem tudhatjuk, 

mi 

igaz.

Schein Gábor fordítása

Kántor Péter: A hallgatás falára

Utólag persze könnyű lesz tisztán látni.
Csak hát lesz-e valaha is utólag?
És nincsenek-e most is figyelmeztető előjelek?
Felemelt ujjak, összevont szemöldökök?
Nem voltak-e és nincsenek-e komoly ellenvetések
többek részéről, ismételten, kezdettől fogva?
Ellenvetések, amiket soha nem lehetett volna
csak úgy lesöpörni az asztalról.
Mégis minduntalan le lettek söpörve az asztalról.
A vágy lesöpörte őket az asztalról.
A bármire igazolást találó erő és elszántság
képes volt száműzni minden logikát, ha kellett,
kukába hajította a kételyeket, az ellenérveket,
és acélossá keményítette a szíveket,
valahányszor döntésre került a sor.
Aztán történt, ami történt. Ami történik.
Utólag minden meg lesz magyarázva, semmi kétség,
ahogy máskor is, mindig is meg lett magyarázva,
hogy miért történhetett és történik,
ami történik velünk és általunk.
Mindez egyáltalán nem új nekünk,
hogy magyarázzunk, és ha kell, magyarázkodjunk:
anyám, én valami egész mást akartam!
Nem így képzeltem! Higgy nekem!
Őpedig szomorúan feleli valahonnan messziről:
Már hazudsz is, fiam? És elfordul.

Takács Zsuzsa: Egy színházi este

Valahány volt szereplő most megjelenik,
mielőtt emlékezeted függönyét leeresztenék,
ott hajlong az erős megvilágításban,
az egyetlen üres homlokzatból álló utcán,
mikor a zajkeltő gépek már leálltak,
egymás kezét fogva  majd csókokat dobálva,
fodrásznőd, a rektori titkár, nőgyógyászod
és díjbeszedőd tapsért könyörög
és megérdemli a tapsot, mert jó színész volt
mind az okulásodra előadott darabban.
Amit kudarcnak vagy sikernek hívtál,
most láthatod: lecke volt és vizsga.
Álarcát leveti a Szégyenlős Bohóc, aki
küszöböd előtt bebocsáttatásra várt,
míg mások kopogás nélkül jöttek-mentek.
Ismered azt az érzést, hogy érted jönnek?

Paul Celan: Hangok

Hangok , a víztükör 

zöldjébe metszve. 

Ha a jégmadár lemerül, 

megcsendül a pillanat:  

Ami feléd nézett 

minden parton, 

lekaszálva 

átlép egy másik képbe.

 Schein Gábor fordítása

Szabó Lőrinc: Ima a repülőgépen

Minden piszokból

tisztán s nemesen buggyan ki a láng; 

leigázott démonok, robbanó 

benzin dühe emel égbe a gép 

isteni szárnyán: 

nehéz és szörnyű ösztönök 

keveréke vagyok, ember s az egész 

emberiség, gonosz erők 

hadszintere, – de 

valaki mást is ültetett belém,

valami mindig kényszerít, hogy 

fájjon az élet 

törvénye, fájjon, ami 

motoraimat bolond 

hajszára pergeti, és hogy 

most, itt, fent, bizva könyörögjek 

valaki Névtelenhez: – Uram, 

add meg, hogy rothadó bűneim 

csöndes örömmé 

tisztuljanak benned, és 

egyszer majd mint salaktalan láng 

szálljak el én is a végtelenbe!

Meliorisz Béla: Visszafelé

megint ősz van s hőmérsékleti
rekordok dőlnek meg
mintha az idő visszafelé múlna

még emlékszem a földutak
tétova görbületére az aratás napjaira
de minden mást úgy kell kitalálni

nem töltöm fel a telefonom
nem csinálok semmit hagyom hogy
foglyul ejtsen a hihetetlen múlt

Meliorisz Béla: Eltűnik a;

eljön az idő mikor majd beszélni fogunk
életünk zárójeles vagy kipontozott részleteiről
az áthúzások és törlések miértjéről
a lábjegyzetek indokoltságáról
hogy értelmezhető legyen az is
ami nem történt meg velünk bár úgy hittük kívánatos volna
hacsak nem szerencsésebb hogy végül is nem

igen egyszer el fog tűnni a végsőnek gondolt határ
és nem halogathatjuk már a megszólalást

így lesz? az ürességből nyár? a nyárból üresség?

Marno János: Alíz a puszta országban

          Grétának 

Elfáradtam. Tudom. Keményen
megdolgoztam ezért a tudásért.
Mivel azonban remegek a szörnyű
fáradtságtól, szemre idegkimerült
vagy megfélemledett képet nyújtok
inkább az idegen népek számára,
akik készek a hazájukért halálra
gürcölni magukat. Egy sarokházba
lépek be, és párosával szedem
a lépcsőfokokat – emlékezetem
most nem csalhat meg. A lakás azonban
egészen másként fest, üres és vakít
a bevágó napfénytől, felcsiszolva
a hajópadló is. Duplájára nyúlt
meg a szoba, melynek sarkában annyit,
de annyit dolgoztam, hogy a két kezem
belegöbbedt. Egykori széklábaim
közt hever most Alíz, a kölyökmacska,
holmi alvadtvérszínű tollfészekben.
Mit tettél, Alíz, egy erdőt faltál fel!
Mondom sírva magamban. Mire ő
két hátsó lábára állva, s düllesztve
mellét szorítja bordáit mancsával,
s így szól síri hangon: „Hát milyen ember
vagy te, te senkiházi, mit tudsz te
a szív verdeséséről, ha kutyával
álmodtál és madárénekre ébredsz,
s csakhamar visszaalszol a dalára?
Szüntelen szunyálás neked az élet?
A dalnak a húsát, ízét nem érzed?
Semmit sem tudsz a fájdalomról, mely
bennünket, macskaféléket éltet,
s nem a kutyáitokat, akiknek
lerágott csont a fájdalom, aztán jön
csak a veleje. Gondoltál bele
már ebbe, ember?” És méltósággal
visszaereszkedett a mellsőire,
s oldalát dagadt bokámhoz dörgölve
kilépdelt a fényből a függőségbe,
a körfolyosó sosincs-végébe,
bal szemem könnybe lábadt, csípte
valami kór, jobb szememet a fészek
forgatta föl-le, csőr, koponya, véres
tollak elegyágya, s hogy e ragyogó
világban egyedül vagyok, én, gyáva.