Grétának
Elfáradtam. Tudom. Keményen
megdolgoztam ezért a tudásért.
Mivel azonban remegek a szörnyű
fáradtságtól, szemre idegkimerült
vagy megfélemledett képet nyújtok
inkább az idegen népek számára,
akik készek a hazájukért halálra
gürcölni magukat. Egy sarokházba
lépek be, és párosával szedem
a lépcsőfokokat – emlékezetem
most nem csalhat meg. A lakás azonban
egészen másként fest, üres és vakít
a bevágó napfénytől, felcsiszolva
a hajópadló is. Duplájára nyúlt
meg a szoba, melynek sarkában annyit,
de annyit dolgoztam, hogy a két kezem
belegöbbedt. Egykori széklábaim
közt hever most Alíz, a kölyökmacska,
holmi alvadtvérszínű tollfészekben.
Mit tettél, Alíz, egy erdőt faltál fel!
Mondom sírva magamban. Mire ő
két hátsó lábára állva, s düllesztve
mellét szorítja bordáit mancsával,
s így szól síri hangon: „Hát milyen ember
vagy te, te senkiházi, mit tudsz te
a szív verdeséséről, ha kutyával
álmodtál és madárénekre ébredsz,
s csakhamar visszaalszol a dalára?
Szüntelen szunyálás neked az élet?
A dalnak a húsát, ízét nem érzed?
Semmit sem tudsz a fájdalomról, mely
bennünket, macskaféléket éltet,
s nem a kutyáitokat, akiknek
lerágott csont a fájdalom, aztán jön
csak a veleje. Gondoltál bele
már ebbe, ember?” És méltósággal
visszaereszkedett a mellsőire,
s oldalát dagadt bokámhoz dörgölve
kilépdelt a fényből a függőségbe,
a körfolyosó sosincs-végébe,
bal szemem könnybe lábadt, csípte
valami kór, jobb szememet a fészek
forgatta föl-le, csőr, koponya, véres
tollak elegyágya, s hogy e ragyogó
világban egyedül vagyok, én, gyáva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése