Borotválkozva ültem épp a
kádban, mikor ordítva és
lelkendezve jött Lóci hozzám:
– Borzasztó! – s mutatta, a kés
hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta,
torkom ujjával szelve át, –
így ni!… mikor ott kint Mariska
elvágta a csirke nyakát! –
– Borzasztó! – sírt a gyerek újra. –
Szegény kis csirke! – zokogott
s titkos tetszését szánalommal
keverve részletezte, hogy
hogy rugkapált a szegény csirke
s hogy most jön majd a második
és hogy ő soha húst ezentúl,
soha csirkehúst nem eszik.
– Érdekes is volt, – mondta aztán,
s nekem elszorult a szivem
s kezemben megállt a borotva,
mert elképzeltem hirtelen,
hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán
van is?… Van!… Vannak szörnyeteg
óriások!… S már Lóci torkán
s magamén láttam késüket
és már csak roppant messzeségből
hallottam a gyerek szavát:
– Tudod, apu, mikor megölték,
nem a szívem volt, ami fájt,
hanem – mondta – valami itt bent
a torkom szorította meg! –
A hang elnémult, én meg arra
gondoltam, hogy öreg leszek
s jön az Idő, egy óriás Kéz…
És ekkor behangzott a vad
rikácsolás, amit a másik
csirke csapott a kés alatt,
és Lóci szörnyűködve újra
rohant már, könny ült a szemén:
– Borzasztó! Várjon meg, Mariska,
hadd lássam, hogy hal meg szegény!