Hol a Fodron-folyó
és a Tükrön-tó partján
hízelgő szellő lengett, -
mézzel meszelt háza előtt a padkán
a nagyanyó
rézmozsarában megtörte -
a csendet.
2024. december 31., kedd
Boda Magdolna: (meztelen a király)
... az úttörő nyakkendőt
eldobtuk
azóta
nincs mit fölvenni
a lelkesedéshez
azóta minden király
meztelen...
Győri László: Öregasszonyok
két ujjuk közé csípik óvatosan
gerincük, amely elmeszesedett,
s amilyen könnyű volt, ma éppen olyan:
tündéri, szinte az égbe repül,
kikeleti levél, az erezet
a fényben épp hogy átfeketül.
Megállnak, és a fényre emelik
a röntgen levelét:
ez hát a gerincem,
ez a kősor, ez a vízbeli kőtorony,
ez az, ami fáj?
Tündérek ők, erdeiek,
s nyelik a könnyeiket,
szipog a tündéri sereg,
csipkerózsikahajzuhatag
borítja ősz fejüket.
2024. december 30., hétfő
Mészöly Dezső: A nyolcvanegyedik tavasz
A télen hányszor vágytam fellegekbe!
Megszökni, messze szállni, ellebegve,
itt hagyva ezt a vértől csatakos,
nagy harcmezőt, mely holtakkal teli –
s hol bús ütemben, tompán egy dobos
mindegyre a takarodót veri…
Ám itt a nyolcvanegyedik tavasz!
Ép ésszel tudom, nincs sok hátra már.
De megszédít, hogy pezsdül a határ,
a meggyfa hulló szirmokat havaz,
s egy-két merész lány meztelen napoz már…
Én, jégmezőkön szunnyadt, lomha rozmár,
kit kelni hív a hajnal rózsa-ujja,
a zöldellő föld rabja lettem újra,
és esztelenül, százszor boldog ott –
hol kivégzésem elnapoltatott.
Tóth Árpád: Lélektől lélekig
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
2024. december 29., vasárnap
Heltai Jenő: A másik
“ A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
S a férfi szólt:
“ A másik elhagyott.”
És szólt a nő: “
Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja…
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
S a férfi szólt: “
A másik csúnya volt.”
És szólt a nő: “
És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
S a férfi szólt:
“ A másikat szerettem!”
Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
Szabó Lőrinc fordítása
Markó Béla: Túlélők
örülök nekik. Nem hittem volna, hogy
hiába üldözték el őket az épülő lakótelep
közeléből, úgyis erőre kapnak megint,
és talán többen is lesznek, mint eddig.
Reggel hét óra körül érkeznek a házunk
fölé, mint egy rikácsoló fekete felleg.
Látszólag összevissza, külön-külön
röpködnek, mégis egyetlenegy közös
akarat mozgatja ilyenkor mindegyiket,
le sem szállnak, szét sem szakadnak,
mintha ezernyi varjú szemével nézné
valaki, hogy mi van odalent, és közben
pontosan rögzíti a pillanatnyi helyzetet.
Egy félóra múlva már sehol sincsenek.
Később visszatérnek kisebb csapatokban
vagy magányosan. Néha széttört dióhéj
hever az udvar kövén. Pedig a közelben
nincsen diófa. Úgy látszik, megfelelő
ez a hely. Ez is. De néha gurul a szélben
erre-arra egy egész dió is. Felvesszük,
letörüljük, szétroppantjuk, megesszük.
A varjak dióját. Vagy egy ismeretlen
diófáét. Vagy az Istenét. Az ördögét.
A miénket. Ez már csupán értelmezési
kérdés. Hogy üzenet legyen belőle.
Ide-oda járunk az emberré válás útján
mi is, a túlélő varjak is. Megpróbál
mondani nekem valamit egy sötét felhő,
a végén már kiabál. De nem értem.
2024. december 27., péntek
Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták
fel tudnád támasztani, ha akarnád.
Szabó Lőrinc fordítása
Balázs Fecó - Horváth Attila: Homok a szélben
*
Szeretlek, és melletted vagyok.
De tudom jól, hogy eljön majd a nap,
És nem lesz semmi, ami majd visszatart.
Mert sehol sem tudtam megnyugodni még.
S ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!
Homok a szélben, azt mondod, az vagyok
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szélben, megváltozni nem tudok.
Meder nélküli folyó leszek nélküled,
És meglehet, hogy sokszor tévedek,
És minden reggel máshol ér talán,
És senki nem fog emlékezni rám,
És nem tudom, hogy mi történhet még,
De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!
Homok a szélben, azt mondod, az vagyok.
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szélben, megváltozni nem tudok.
Baranyi Ferenc: Hó-álmaim
És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket
nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.
Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
nem volt fehér
a táj, csupán a parton,
a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.
Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
nem növelik,
csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét szinednek.
Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid
havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.
Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég
- ha vízre hullt - a hónak,
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.
Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár
a végtelen ködökbe
és hó esett az örvénylő gyönyörre.
2024. december 24., kedd
Dr. Joó Sándor: Boldog karácsonyt!
“ És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát. És mivel álomban meginttettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton térének vissza hazájokba."
Máté 2,11-12
Kedves Testvéreim! Amikor így évről-évre visszatér a naptárban december 25. és 26., az emberek boldog karácsonyi ünnepeket szoktak kívánni egymásnak. És én hiszem is, hogy komolyan gondolják, hogy legalább ezen a két napon igazán szívből akarnak valami jót egymásnak. Nos, a felolvasott Igén keresztül én most úgy hallom, mintha Isten kívánna nekünk igazán boldog karácsonyt! Mindnyájunknak! Annak is, akinek nem jutott ünnepi falatokkal terített asztal, annak is, aki nem úgy töltötte el a szentestét, ahogyan szerette volna vagy elképzelte, mert talán hiányzott valaki, s annak is, aki egészen egyedül maradt karácsonyra. Annak is, akinek a lelki fájdalmait még csak fölfokozta ez a drága ünnep: igen, mindenkinek! Mindnyájunknak! Isten azt akarja, hogy igazán boldog karácsonyunk legyen! Próbáljuk meg hát követni lélekben az úgynevezett “napkeleti bölcseket”, mert nekik valóban boldog karácsonyuk volt. Három fokozaton keresztül jutottak el ehhez. Ezeken a fokozatokon keresztül mélyülhet el a mi ünneplésünk is áldott karácsonnyá!
1) Az első az, hogy: “Bemenvén a házba.” (Mt 2,11a) Igen, abba a házba, amelyben a gyermek Jézus feküdt. Hogy ez még az az istálló volt-e, amelyikben megszületett, vagy már valami más egyéb hajlék, ez nem is fontos. Mindenesetre valami egészen szegényes, dísztelen szükséglakás. És hogy miért éppen ebbe a házba mentek be, honnét tudták, hogy ez az a ház, amit keresnek, az is meg van írva az előző versekben: a csillag vezette őket. Így olvassuk: “ És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala”. (Mt 2,9) Mert bizony ez a ház különben nem volt olyan feltűnő épület. Nem volt rajta semmi olyan különlegesség, amiről az ember rögtön ráismerhetett volna: na, biztosan ez az a ház, amelyikben a zsidók újszülött királya lakik! Nem. Sőt! Hogy mégis abba a házba mentek be, amelyikbe kellett, az a csillag útmutatása miatt volt. S hogy ez miként volt így lehetséges, azzal most ne töltsük az időt, elég az, hogy valamilyen isteni útmutatásra cselekedtek így. El tudom képzelni, hogy amikor ott álltak a ház előtt, megdöbbenve néztek egymásra: ez lenne hát az a ház? Ne feledjük, hogy ők királyt kerestek! Itt laknék hát az a különleges nagy király? És akkor bementek a házba. Talán előbb még egyszer felfelé néztek, a csillagra, aztán bementek! Igaz ugyan, hogy nem így képzelték, nem ezt várták, talán érthetetlennek is találták, de bementek! Egyedül az égi jelre figyelve, engedelmeskedtek.
Ez a mozzanat azért fontos, mert mind a mai napig van egy olyan ház, ahol Jézus lakik! Mert igaz ugyan, hogy nincs sem helyhez, sem időhöz kötve az Ő jelenléte, mégis mindig és mindenütt van egy olyan meghatározott hely, mondjuk: ház, amit Ő maga épített magának ebben a világban, és ahová be kell menni, ha valaki találkozni akar Vele. Ez a ház pedig az Ő egyháza. Isten lakóhelye vagytok - mondja Pál a gyülekezetre. “ Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok?” - kérdezi egy másik alkalommal. (1Kor 3,16) Tehát a csillag, Istennek a Szentírásban adott égi útmutatása mind a mai napig pontosan rámutat arra a helyre, ahol Jézus található. Isten Igéje a Jézust kereső embereknek nem azt mondja, hogy mélyüljetek el a saját szívetek titkaiba, vagy a saját kegyességetek áhítatába, vagy valamilyen gyertyafényes karácsonyi hangulatba, sem azt nem mondja, hogy keressétek a tudományokban, a művészetekben, a történelemben, hanem Isten Igéje - mert számunkra ez az a bizonyos csillag! - nagyon világosan és konkrétan mondja: Jézust keressétek! Nos: menjetek az egyházba! Ott találhatjátok meg Őt! Ő maga mondta: “ ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Veletek: a hívők közösségével, a gyülekezettel!
Talán mi is furcsának találjuk ezt az isteni útmutatást. Talán közületek is többen épp olyan értetlenül néztek most erre a házra, mint azok a napkeleti bölcsek ott, József és Mária egyszerű, szegényes otthonára. Ez lenne az Úr Jézus lakhelye ebben a világban? Az egyház? Ez a dísztelen, ez a jelentéktelen, ez az annyiszor hitelét vesztett intézmény? Ez a hitvány kis társaság, amelyről annyi rosszat és csúnyát el lehet mondani? Ez? - Igazatok van! Én, aki világviszonylatban ismerem az egyház múltját és jelenét, mindnyájatoknál több csúnyát és rosszat tudnék elmondani róla - és mégis, az isteni útmutatás alapján azt mondom: igen, ez az Ő háza! Jézust mindenki ott találhatja meg csak, ahol az Isten Igéjét hirdetik - akármilyen nyomorultul is; ahol az Ő sákramentumaival élnek - akármilyen gyarló módon is; ahol az Ő nevét imádják - akármilyen együgyűen is; ahol körülötte formálódik gyülekezet - akármilyen botladozó hívőkből áll is! Tehát: itt! Most, a mi számunkra: itt! Saját ígérete szerint itt van Jézus, az Ő gyülekezetében. Ide kell bejönni, és nem csak egy-egy karácsonyi, vagy nagypénteki istentiszteletre, mondván, hogy a nagy ünnepeken mégiscsak illik elmenni a templomba, hanem Lélek szerint, leszállva a saját gondolataink, rendszereink, elképzeléseink magas lováról, mint a napkeleti bölcsek, és beleépülve a minden rendű-rangú hívők egyszerű közösségébe, miközben hangzik Róla, Jézusról az igehirdetés együgyű, emberi szava. Itt van Jézus! Itt találjuk meg Őt! Most is!
2) De ez még csak az első fokozat. A következő ezt jelenti: “ ott találák a gyermeket anyjával, Máriával!” (Mt 2,11b) És ez talán megint éppen olyan csalódást okozott nekik, mint előbb a ház. Mert az a gyermek bizony csak egészen közönséges kisgyermek volt, semmi külső dísz, hatalom, dicsőség! Hát ez lenne az a nagy király, akit kerestek? De, úgy látszik, ezek a bölcsek mégis találtak benne valamit - valami különöset; megláttak benne valami mást - valami egészen rendkívülit; túlláttak ennek a gyermeknek a szegénységén és gyengeségén, mert különben nem borultak volna le olyan hódolattal előtte. Bölcsek, tudósok, királyok nem szoktak csak úgy, semmiért térdre ereszkedni, földre borulni! Felismertek ebben a Gyermekben valamit a karácsony legmélyebb misztériumából, megérintette a lelküket valami a Gyermek dicsőségéből.
És ez teszi a karácsonyt igazán karácsonnyá a mi számunkra is: úgy találni meg azt a Gyermeket, ahogyan ezek a bölcsek. Megérezni benne, megsejteni valamit - ha akármilyen keveset, kicsit is, de mégis valamit - abból az isteni csodából, amit a “ bölcs lángesze fel nem ér ”, amit csak imádni lehet. Hiszen egy gyermek már magában véve is titok, csoda! Két különböző személy szeretetének a megtestesülése, megvalósulása annak a titoknak, amit az Ige a házastársakra nézve így mond: “ Lesznek ketten egy testté.” (Ef 5,31b) Ránézek, s azt mondom: én vagyok, te vagy, mi vagyunk! Eggyé válva, egy testté. Ilyen csoda egy gyermek! Hát még az a Gyermek, a betlehemi! Két egészen különböző lénynek, az Isten és az ember szeretetének a testté válása. Ránézek, azt mondom: én vagyok. Isten is ránéz, és azt mondja: én vagyok! Mind a ketten, Isten és én ránézünk, azt mondjuk: Te vagy! Benne látom az Istent, Isten Benne lát engem! Föld és menny, idő és örökkévalóság, isteni mindenség, mindenhatóság és emberi gyengeség, Teremtő és teremtmény együtt, egyben, egy testben. Lesznek ketten, Isten és az ember, Isten és te: egy testté! Egy testté ebben a Gyermekben!
Halljátok benne azt a másik világból jövő felséges üzenetet? A mai tudományos kutatók már évek óta keresik a kapcsolatot más égitestekkel, a Holddal, a Marssal, a Vénusszal. És már választ is kaptak például a Holdról. Igaz, úgy, hogy az nem is válasz volt. Nem a Hold válaszolt, saját maguktól kapták a választ. Tudniillik azok a jelzések, amelyeket a Holdra bocsátottak, jöttek vissza a Földre. Ez az, ami ezt a mérhetetlen teret, amiben a Földünk is bolyong, olyan hátborzongatóvá teszi. Az, hogy tudniillik csak a saját hangunk visszhangzik benne. Az, hogy a jelzéseink, jeladásaink, amelyek az űrben eltűnnek, újra visszahullnak hozzánk valahonnét, mint egy óriási visszhangtérben. Nem jön válasz, nincs párbeszéd, nincs kontaktus: reménytelenül egyedül vagyunk!
Nos a karácsony nagy misztériuma éppen az, hogy a Földön kívülről jött válasz. Jött egy hang, végre egyszer nem a saját hangunk visszhangja: egy másvalakié! Nem a Holdról, nem a Vénuszról, nem is az Androméda ködből, hanem egy sokkal távolabbi és sokkal közelebbi világból, egy sokkal titokzatosabb és mégis valóságosabb helyről: a mennyországból, az Istentől! Halljátok? A látható mindenség mögött egy láthatatlan szív dobog. Ennek a hangját hozza az a Gyermek! Az Isten szerető, édesatyai szívének a dobogását - erre a Földre! Arra a Földre, amely a mindenségben annyira apró semmiség, hogy ha egyszer szétpukkadna az egész Földgolyó a rajta élő, küzdő 3 milliárd emberrel együtt, a nagy, csendes világűrben senkinek sem hiányozna, észre sem vevődnék. És ezt a világot, és ezt a Földet, ezen a Földön élő embereket szerette úgy a Mindenható Isten, hogy “ az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16b)
Hát ez a karácsony misztériuma! Megtaláltad-e már így azt a Gyermeket? Úgy, ahogyan az előbb énekeltük: “ Csak nézlek boldog szívvel és nem győzlek nézni téged”! (329. dicséret 4. vers) Mert az Isten irántunk való szeretetén csak elámulni lehet!
3) Végül a harmadik fokozat következik: “ leborulván, tisztességet tőnek néki.” (Mt 2,11c) Vagyis úgy hódoltak meg Jézus előtt, hogy megajándékozták Őt! A karácsony az általános köztudatban is úgy él, mint az ajándékozás napja. Mindenki igyekszik valamilyen ajándékkal kedveskedni annak, akit szeret. És milyen furcsa, hogy éppen Annak a Valakinek a megajándékozására nem gondolunk, Akinek - hogy úgy mondjam - a születése napját ünnepeljük ezen a napon. Mi lenne, ha egyszer azon törnénk a fejünket, hogy Néki, az ünnepeltnek mivel okozhatnánk örömet? Bizonyosan közelebb jutnánk az igazi boldog karácsonyhoz! Nos, hát mért is nem tesszük meg? Tudjátok, milyen ajándékot vihetnénk Neki? Valami olyan cselekedetet, amiben benne van, érezhetően, vigasztalóan, bátorítóan, segítően benne van az a szeretet, amely ama karácsonykor abban a Gyermekben testet öltött ezen a Földön!
Például szólhatnál egy engesztelő szót annak, akire egyébként haragszol. Vagy megbékélhetnél valakivel, aki csúful megbántott. Vagy meglátogathatnál valakit, aki egyedül töltötte a szentestét. Vagy áldozhatnál valamit az ünnepi ebédedből, vagy éppen a szabadidődből, vagy a zsebedből olyan valaki számára, aki arra rá van szorulva. Vagy most a templomból hazamenet megfoghatnád a hitvestársad, a gyermeked kezét, és azt mondhatnád nékik (talán már régen várják is): mától fogva olvassunk együtt Bibliát, és imádkozzunk együtt! Vagy megpróbálhatnád, hogy ezentúl több megértéssel és szeretettel viszonyulsz azokhoz az emberekhez, akik eddig idegesítettek. Igen! Ilyen ajándékokat mindnyájan vihetünk az Úrnak, és higgyétek el, az ilyen ajándéknak örül Ő legjobban. Hiszen Ő mondta: amennyiben megcselekedtétek az ilyet az Ő legkisebbjei közül eggyel, Ővele cselekedtétek meg. (v.ö. Mt 25,37) Tehát Őt, az ünnepeltet ajándékozzuk meg valamivel, amikor megéreztetjük valakivel, egy húsból és vérből való földi emberrel azt a szeretetet, amely mindent elfedez, a másik bűnét is; - mindent hiszen, a másikban a jót is; - mindent remél, annak a másiknak az üdvösségét is; - mindent eltűr, a másiknak a türelmetlenségét is. Próbáljuk meg! Mindnyájan! És nekünk is olyan boldog karácsonyunk lesz, mint a napkeleti bölcseknek, akik “ kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki!” (Mt 2,11d)
Befejezésül még csak annyit tanuljunk meg tőlük, hogy: “ mivel álomban meginttettek,... más úton térének vissza hazájokba”. (Mt 2,12) Hadd értelmezzem most ezt jelképesen úgy, hogy akinek igazi karácsonya volt, az valahogy más úton tér vissza: otthagyja a régi utat, amelyen eddig járt, és más úton jár tovább. A karácsony ünnepi hangulatából nem tér vissza abba a régi, szeretet nélküli, szürke hétköznapba, amelyből jött, hanem másként folytatja tovább. Beleviszi az ünnepet, az istentiszteletet, Jézust a hétköznapokba! Ám ne csak egy vagy két napra korlátozódjék a karácsony! Váljék a szeretet ünnepévé az egész élet! Miért csak ezen a pár napon igyekszünk valami jót tenni egymással, valahogy megértőbben, emberségesebben viselkedni egymással? Hiszen arra a boldogságra, amit ilyenkor kívánni szoktunk, éppen a hétköznapok világában van a legjobban szükségük az embereknek! Ez az a más út, amelyen ha most elindulunk, azért lesz nagyon boldog karácsonyunk, mert nem múlik el az ünnepnapokkal!
Isten ilyen boldog karácsonyt kíván nekünk!
1966. december 25. Karácsony.
Forrás: joosandor.hu
Ady Endre: Egy jövendő karácsony
Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.
Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: „ Béke, béke.”
A küszöbön sápadt orvos.
És szorongva szól a vendég:
„ Ma Karácsony van, Karácsony,
Emlékszel a régiekre?”
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„ Ma Karácsony van, Karácsony.”
És szorongva szól a vendég:
„Valami tán fáj a múltból?”
Megmozdul a sápadt orvos.
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„ Hiszen én még sohse éltem.”
És hörögve mondom én majd:
„ Ki a szobámból, pogányok.”
Döng az ajtóm és bezárul.
És hörögve mondom én majd:
„ Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal.”
És a nagy, szomorú házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)