Megszökni, messze szállni, ellebegve,
itt hagyva ezt a vértől csatakos,
nagy harcmezőt, mely holtakkal teli –
s hol bús ütemben, tompán egy dobos
mindegyre a takarodót veri…
Ám itt a nyolcvanegyedik tavasz!
Ép ésszel tudom, nincs sok hátra már.
De megszédít, hogy pezsdül a határ,
a meggyfa hulló szirmokat havaz,
s egy-két merész lány meztelen napoz már…
Én, jégmezőkön szunnyadt, lomha rozmár,
kit kelni hív a hajnal rózsa-ujja,
a zöldellő föld rabja lettem újra,
és esztelenül, százszor boldog ott –
hol kivégzésem elnapoltatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése