örülök nekik. Nem hittem volna, hogy
hiába üldözték el őket az épülő lakótelep
közeléből, úgyis erőre kapnak megint,
és talán többen is lesznek, mint eddig.
Reggel hét óra körül érkeznek a házunk
fölé, mint egy rikácsoló fekete felleg.
Látszólag összevissza, külön-külön
röpködnek, mégis egyetlenegy közös
akarat mozgatja ilyenkor mindegyiket,
le sem szállnak, szét sem szakadnak,
mintha ezernyi varjú szemével nézné
valaki, hogy mi van odalent, és közben
pontosan rögzíti a pillanatnyi helyzetet.
Egy félóra múlva már sehol sincsenek.
Később visszatérnek kisebb csapatokban
vagy magányosan. Néha széttört dióhéj
hever az udvar kövén. Pedig a közelben
nincsen diófa. Úgy látszik, megfelelő
ez a hely. Ez is. De néha gurul a szélben
erre-arra egy egész dió is. Felvesszük,
letörüljük, szétroppantjuk, megesszük.
A varjak dióját. Vagy egy ismeretlen
diófáét. Vagy az Istenét. Az ördögét.
A miénket. Ez már csupán értelmezési
kérdés. Hogy üzenet legyen belőle.
Ide-oda járunk az emberré válás útján
mi is, a túlélő varjak is. Megpróbál
mondani nekem valamit egy sötét felhő,
a végén már kiabál. De nem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése