Móricz Eszter: Vihar

Állok az ablak mellett, 

és nézem ahogy dühöng, 

dübörög a szél. 

ostorával csapkodja, 

üti az elárvult fákat. 

Szomorú-fekete a világ, 

gyász-zenét húz hegedűje, 

esőkönnyek öntözik. 

Sötét, haragos fellegek 

csak úgy futnak, futnak... 

versenyt idővel, térrel.

Szabó Lőrinc: A koldus kezet csókol

A nagyságos asszonynak egy falatért 

kezet csókol a koldus, és mégsem ő 

az igazi szegény, hanem az, 

aki már ember, 

az a másik, a parányi 

siker megvesztegetett 

tanítványa, aki 

egy kis független nyugalom 

kegyéért meglapul a Nagyok 

lábainál, – óh, 

az az igazi szegény, aki 

nem néz föl, hogy le se kelljen 

néznie, az, akinek 

lelkiismerete 

megelégszik azzal a koldus 

tisztulással, mely egy falat 

kenyérért kapható – – Milyen 

más a Hatalmas 

Ember, aki ezer idegen 

akarat kezéből 

kiveri a pengét, óh, milyen 

más az a küzdelem, amely 

a veszélyek mágneses 

mezői s az ellentétek alá- 

aknázott birodalma fölött 

vezeti a pénz nagyszerü 

hadjáratait s az érdek 

halálfejes lobogóját 

nyiltan föltűzi a legmagasabb 

tornyokra – – Óh, be kicsiny 

onnan a koldus, be kicsiny a 

nagyságos asszony óvatos 

könyörülete, – s az egész 

emberiség, ez a nyöszörgő 

kín-sivatag, be kicsiny 

onnan, fentről, hol az önzés 

örök toronyőreivel 

hiú harcban 

csak a legfájóbb földi sikolyok 

őrült keselyűi csatáznak.

Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak, 

céltalan bolyongunk a szürkeségben. 

Mindenki siet valahová. 

Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem. 

Hiányzik valami az életünkből. 

Nem látjuk a tarka virágok színét, 

nem érezzük a napfény melegét. 

Hiányzik egy ölelés, egy jó szó, 

elmúlt nyarak igézete, 

ringó kalászos, erdők illata. 

Hiányzik az életből valami... 

Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás. 

Egész életünkben szakadatlanul, 

fuldoklásig küzdünk, harcolunk. 

Vágyódunk a tökéletességre, 

és csak reménykedünk hiába. 

Reménykedünk egy csókban, ölelésben, 

egy kézfogásban, egy mosolyban. 

Hiányzik az életből valami... 

Hiányzik a jó, hiányzik 

a napfény mosolya, az éjszaka 

vaksi pislogása, a hajnalok 

ébredő ölelése. Hiányzik 

a nappalok hangos nevetése. 

A nappalok rohannak, futnak, 

mindenki siet valahová. 

De egyszer, valahol meg kellene 

állni egy mosolyra, egy 

ölelésre, egy igaz szóra. 

Valahol meg kellene állni, 

segíteni azon, aki elesett. 

Meg kellene tanulni újra 

mosolyogni, kezet nyújtani. 

Hiányzik a világunkból 

a nagy világ... 

Hiányzik az életünkből 

az életünk - a szeretet.

Barna T. Attila: nyáréj

egész éjen át 

hallgatom 

a fűszálak hegyén 

meztelenül ringatózó 

harmatcseppek boldog sikolyát

Bella István: Hát milyen szót keressek hozzád

Hát milyen szót keressek hozzád, 

égből, búzából válogassam? 

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád 

kígyózik minden kapualjban?  

Így mondjalak, a népmesék 

tűzből mentett, fölsíró gyíkja, 

ki a dadogót a fák, az ég, 

az állatok nyelvére megtanítja?  

Vagy ez lennél, fényes nevetés? 

Tánca ficánkoló lovaknak, 

mert a szerelmes szeretés 

szomjas mezőire kicsaptak?

Csáky Anna: Úgy mentél el…

Úgy mentél el, oly halkan, csendesen, 

mint bársony-puha szellő búcsúzik a nyártól, 

sebzett krizantém álmán könny terem, 

s a sápadó bokrokon őszi-bús bogár szól. 

Úgy mentél el, mint végtelen talány 

hulló falevélbe zárva, sejtelem-lágyan 

vonuló egek hűs boltozatán 

a homály inge mögött haldokló sugárban. 

Úgy mentél el, hogy vérzik, ami volt, 

a legkarcsúbb torony, a lélekbe szőtt bánat 

elejti súlyos harangját, sikolt, 

s könnyeink hideg köveket mosnak utánad.

Balla Zoltán: Mindennapi kenyerünk …

Fiam, a kenyér Isten teste – 

mondta sok éve nagyanyám. 

Áldott kezével dagasztotta, 

havonta hajnal hajnalán. 

Szitáján szórta kenyérlisztjét, 

kivájt teknőben ért’ kovász. 

Öt kenyér-tészta púpra dagadt. 

Illatban úszott a régi ház. 

Kemencénk száján szikra pattant, 

ölnyi szalmából láng pipált. 

Kelesztő kosárból öt kenyerünk 

lapátra téve vetni várt. 

Ideje kell, míg szépre sülnek – 

mosolygott rám hű nagyanyám. 

Kiscipód néked előbb veszem ... 

Kacsazsírt kent rá szaporán. 

Micsoda ízek élnek bennem, 

emléked, drága nagyanyám. 

Tudom: a kenyér Isten teste ... 

S öleltél, hajnal hajnalán.

Devecseri Gábor: Találkozás

Ezzel az ismeretlen urral valahányszor 

találkozom az utcán, valami 

rossz történik, oly ronda képe van, 

nem is jelenthet mást, csak veszedelmet, 

elernyedést, csalódást, nagy csapást 

vagy baklövést, ez igy igaz, tudom jól, 

tapasztaltam még kisdiák koromban. 

De csak most eszmélek rá, hogy milyen rég 

nem láttam és azóta mennyi baj, 

mennyi gyalázat, mennyi szörnyüség 

szakadt le már a keserves magasból 

s miről, ugy látszik mégsem ő tehet. 

Merev törzzsel siet tovább, sötét 

szemüvege a napfényt mind beissza. 

Eredj, mi rosszat hozhatsz már nekem? 

Eredj utadra, ugy nézek utánad, 

mint a szilárd hit legutolsó apró 

morzsájára, mint a vak bizalom 

végső halvány nyomára, mely nekem 

még megmaradt s most fölfalatik szintén.

Anga Mária: Tenyerükben a Napot tartották

        Boschanszky Anna emlékére 

Hol vannak a kedves régiek, 

akikről azt hittem, a tenyerükben 

hozzák a Napot és végig gurítják 

a szobám ablakán, 

amikor megérkeznek hozzám. 

Hol vannak a hétpecsétes titkaimat őrzők 

akikkel a felemás határokat is bejártam. 

Csak az én arcom fehéredik, sápad, 

amikor rájuk gondolok. 

Valahonnan a távolból integetnek felém, 

mindegyikük tekintetét magamon tartom, 

már elmaradtam tőlük, nem érem utol 

a halálba menetelő, lassú léptű léptüket.      

Amikor megyek a felüljárókon, 

kinyílik nekem az ég, ablakán benézek, 

keresem a kedves régieket, 

csak az én arcom fehéredik, sápad, 

egyszer majd utolérem őket. 

Tenyerükben Napot tartanak akkor is, 

és végiggurítják az örök sötétségen.    

               

B. Mihály Csilla: Permet

Szememben fénye ég a holdnak, 

köröttem éji fergeteg, 

míg fodrozódnak és csapódnak 

arcomba hűvös permetek.  

Amott a tornyok még a téli 

kucsmájukban feszítenek, 

de már az új tavaszt reméli 

szívem, az óriás gyerek.  

A tér, az utcák furcsa némák, 

a csend mögöttit kémlelem, 

s Te kézen fogsz és úgy kísérsz át 

e röpke földi életen.

Sebestény-Jáger Orsolya: A bárány

(Lk 15,1-7) 

Szürkére mosta fényeit az ég, 

mély kutat ásott magának a bánat.  

A bárány úgy hitte: menthetetlen  

és nem hitte már, hogy hazatalálhat. 

A tövis, mely talpát ízekre szedte, 

mélyebbre hatolt, mint bőrében a fagy. 

Félénk cserjék súrolták az arcát, 

szinte csak lehelték: tudod-e ki vagy? 

Merre tévedtél? Meddig jutottál? 

S a bárány súgta: minden hiába…. 

de felemelték akkor, hogy lehunyva szemét 

ráhajthassa fejét az égig érő vállra, 

hol már sírhat is, mint régen, kisbárány korában, 

ha apja nem verte, csak nézte hosszan, hosszan, 

s a bárány szívében tudta azt, hogy rossz volt, 

de tudta azt is: ez apjának fájt jobban. 

Így léptek együtt, mint óriás s a gyermek, 

s a magasból a sziklák, mint számkivetett termek 

eltörpültek mind az Isten szavától, 

s a bárány tudta már: hazavisz a Pásztor.

Szentmihályi Szabó Péter: Két vízcsepp

 

Csak fölkelek nevével, 

csak lefekszem, 

és ébren is, 

álmomban is, 

osztódik, nő a szerelmem,  

és ez már nem bizonytalan, 

ennek már embersúlya van, 

nem szorul bizonygatásra, 

nem kell latolgatnom, hogy hátha… 

nem kell azt mondanom, még mára…  

ebben már minden benne van, 

ennek már embersúlya van,  

nemcsak a vágy tajtékos bikái 

hajtottak leszegett fejjel, 

parázs-tüdővel 

húsába vájni,  

nemcsak a bágyadt szeretet 

hajtotta le fejét, s megtöretett, 

nemcsak a csöndes szeretet, 

mely rám harmatozott és 

rám nevetett -;  

nem menekültem semmi elől, 

magam voltam, mikor hozzámentem, 

nem sárga hazugsággal a szívemben, 

nem fürödtem meg erőtadó szeszben, 

és nem bántam meg, hogy megszerettem,  

nem azért daloltam, ha daloltam, 

hogy elringassam magam, hogy megszánjon, 

egyszerre nőttünk, egyszerre értünk, 

mint két vízcsepp egy ágon, 

ha futok, ő is fut, ha dalol, 

én is dalolok, 

és elvállaltat az isten vele 

minden mozdulatot,  

és ha valaha, ahogy éltem, 

megítélnek, 

az ő arcáról csapódik először 

rám az ítélet,  

ki éltem eddig 

magammal viselősen, 

fűvel-fával, vassal-kővel 

marakodván, eszelősen,  

ki úgy lebegtem, mint az Őserő, 

magamnak keresve formát, 

és a ,,Legyen!” zenéjét előlem 

a kétkedések messze tolták,  

hogy mindenek elfértek bennem, 

és minden lehettem volna, 

torony, oroszlán, vízcsepp, 

hegedű, kalapács, bomba,  

hát őérte lettem, 

és őérte lettem az, ami, 

s a süketnéma istenek ezért 

adták a hangom hallani, 

és ha ezerszer elestem, 

és izomszakadtan felálltam, 

hozzá vitt mellékutakon, 

álomaknákon is a lábam,  

és ha tiszta tudtam maradni, 

nyakig ülve a szennyben, 

azt millió gyönyörű nevén 

neki köszöntem,  

koponyabörtönömből, 

húsbilincsemből 

kimentett egy csókja alatt,  

és gyötrelmes, megszokott 

ördögszekeremből 

kifogta a lánglovakat -;  

most már az ő fényében ülök, 

nem bűvös köreimben, 

és csak azért fohászkodom, 

hogy meg kelljen halnom, 

hogy elveszítsem,  

áldott legyen az öl, amely kihordta, 

áldott a fény, mely szemét nyitotta, 

az angyalok virágoskertje, 

ahol magát így felnevelte,  

hogy eljött, mint Szabadító, 

mint a diadalmas szentek, 

nem röppent fel előlem, 

hanem egyre szebb lett,  

letérdepelt mellém, 

magamból megteremtett, 

és adott kenyérnek, hitnek, 

jó álomnak, tiszta szónak  

szerelmet.

Cseh Katalin: Megérzés

Néha az az érzésem 

hogy itt van az Isten a szobámban 

ül a karosszékben és figyeli 

minden mozdulatom 

nem szól ha rosszul cselekszem 

de megcsillan könnye a kredencen 

sóhaja suhan a vállam felett 

beleremeg a mennyezet 

majd fenséges csöndjét hallgatom 

fájdalmunk közös tapasztalom

Szilágyi Domokos: Zúzmarás tavasz

Soha még, soha még ilyen tavaszt! 

Csupaszon meredeztek az ágak: 

a novemberi szél szemtelenül 

vetkőztette a fákat.  

Vártam: talán megmozdul a föld, 

hogy még maga is beleretten. 

– De nem történt semmi. Csak annyi, hogy 

mentünk összesimulva mi ketten.  

Dideregve aludt a sétatér, 

álmát a Szamos csobogta halkan, 

s nem árulta el – csupán minekünk. 

Hallgattuk a barna avarban.  

Csodaszép tavasz volt. Ragyogott az ég, 

mint mozdulatlan tüzes tenger! 

Gyönyörű tavasz volt; felejthetetlen: 

zúzmarával és szerelemmel.

Jatzkó Béla: Ha…

Ha meg tudnálak szelídíteni, 

s lefaraghatnám vadságaidat, 

sokkal egyszerűbb volna az, ami 

ma csupa dráma, görcs és indulat;  

ha bölcs szavakkal megfékezhetők 

volnának új s új robbanásaid, 

mennyi semmibe porladó erőt 

halmozhatnánk fel, amíg rácsait  

elveszti imánk és szabad holnapi 

életünkben a két utunkból egy lesz. 

Bolond kívánság és reménytelen, 

s nem is kívánom azt, hogy így legyen: 

ha meg tudnálak szelídíteni, 

már nem te volnál. És nekem te kellesz.