Ágai Ágnes: Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Dienes Eszter: Nem hiszek

Százezer évre innen, 

százezer évre onnan, 

felkelek reggel, 

semmi sehonnan.  

Máma nem jön a postás, 

máma nem jön levél, 

máma tegnapot írnak, 

tegnap sem jön levél.  

Szólni kéne, írni kéne, 

hogy válaszoljanak, 

de nem hiszek tollban, 

papírban, szívben – 

magányos sas vagyok 

órabérben egy szirten.

Ágai Ágnes: A semmi ágán

Már egy hete csak 

József Attilára gondolok. 

Szép, okos, búskomor fejére, 

melyet végül sínre hajtott 

az ólmos ég alatt. 

Igéit mormolom magamban 

pontosan, szépen, ahogy írta. 

Szavai lelkemben tapsikolnak. 

Verseit meglelte hazája, 

kései siratón elsiratta. 

De az utókorra hagyta, 

hogy mulasztását helyrehozza. 

Persze, az utókornak ez a dolga. 

Emlékezni jó rá, és nagyon fáj. 

Könnyű dicsérni, mikor már 

szoborként ül a Duna partján. 

Őrizni ott kellett volna: 

Szárszón!

József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig 

s te nem ápolsz, anyám. 

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, 

kinyujtóztál a halál oldalán. 

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből 

próbállak összeállitani téged; 

de nem futja, már látom, az időből, 

a tömény tűz eléget. 

Utoljára Szabadszállásra mentem, 

a hadak vége volt 

s ez összekuszálódott Budapesten 

kenyér nélkül, üresen állt a bolt. 

A vonattetőn hasaltam keresztben, 

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; 

neked, én konok, csirkét is szereztem 

s te már seholse voltál. 

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad 

édes emlőd s magad. 

Vigasztaltad fiad és pirongattad 

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. 

Levesem hütötted, fujtad, kavartad, 

mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! 

Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad – 

félrevezettél engem. 

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat 

hoztad el – kértem én? 

Mért görbitetted mosásnak a hátad? 

Hogy egyengesd egy láda fenekén? 

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! 

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: 

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel 

s mindent elrontsz, te árnyék! 

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, 

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből 

jajongva szült, eleven hitedet. 

Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, 

mind visszaloptad az utolsó órán! 

A gyereknek kél káromkodni kedve – 

nem hallod, mama? Szólj rám! 

Világosodik lassacskán az elmém, 

a legenda oda. 

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, 

észreveszi, hogy milyen ostoba. 

Kit anya szült, az mind csalódik végül, 

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, 

ebbe fog belehalni. 

Fekete István

Nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, 

ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Devecseri Gábor: Csak

Ha csak egy szőlőlevelet 

sikerül megörökítened,  

ha egyetlen sorod is odaérez 

a feszes fürtszemek fényköréhez,  

vagy ha csak vágyad támad a délutáni 

tóra tekintve, hozzá szót is találni,  

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni 

semmit sem áhítsz, csak belemerülni  

mint lelked otthonába: 

már nem éltél hiába.

Szabó Lőrinc: Téli fák

 

Hegynek vitt az erdei út. 

Megálltam. Vacogtak a fák, 

jobbra-balra messze kinyílt 

szemeim előtt a világ: 

a táj, mint vén agy vértelen 

eszméi, úgy levetkezett 

és nem maradt belőle, csak 

a csontváztiszta szerkezet.  

Tél volt és csönd, még semmi hó, 

az esti köd gyült és oszolt. 

Az elmúlt nyárnak a halott 

jelen csak kísértete volt 

s az élt, a múlt, mikor arany 

sípot fujtak itt a rigók, 

a zöld nyár, melynek hült helyén 

most füstként szürkült a bozót.  

Kísértet voltam én is a 

felboncolt és kipreparált 

erdőben: szinte csontomig 

éreztem a csupasz halált. 

– Fa vagyok én is, ágbogas 

csontváz! – és éreztem a gúzst 

s hogy az idő hogy marja le 

rólam is a lombot, a húst.  

Soká és mozdulatlanúl 

álltam ott a dermedező 

csöndben… És lepattant egy ág 

és megmoccant a temető. 

Fölnéztem: – No, menjünk… – De most 

rám fogta ezer fekete 

vasvilláját és körülállt 

a halott vázak erdeje.  

– Nono! – ráztam fel magamat 

és megindultam és mire 

elértem az első házakat, 

átjárt az élet melege, 

de tovább is, egész uton 

láttam még, hogy a ködön át 

hogy döfködtek felém fekete 

szarvaikkal a téli fák.

Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

Gyertyám homályosan lobog… 

Magam vagyok… 

Sétálok föl s alá szobámban… 

Szájamban füstölő pipám van… 

Multam jelenési lengenek körűlem… 

Sétálok, sétálok, s szemlélem 

A füst árnyékát a falon, 

És a barátságról gondolkodom.     

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Őri István: Meddig ér a szó?

Felszáll-e imám Hozzád, Istenem? 

Vagy jobban kell hinnem, 

hogy érintsen a kegyelem? 

Amit reggel, s este mondok: 

meddig ér a szó? 

pilleszárnyon lebeg, 

vagy lehúzza a gravitáció?  

Mikor sikoltok Feléd, 

s mikor lelkem örömtől ragyog, 

látod-e szememben a rettegést, 

vagy a tüzet, a fénylő csillagot? 

Mikor nem gondolok másra, 

mert gyönyörű a világ, 

mikor nem gondolok másra

mert a kétség Hozzád kiált, 

szavam felszáll-e az égig?! 

Hallasz-e, ha Rólad gondolkodom? 

Itt vagy-e, ha néha Veled álmodom?  

Meddig ér a szó? Meddig ér a kegyelem? 

keresem, kutatom, de megtalálom-e helyem? 

vastagszik-e az ezüst fonál, 

melyre az ember, Istent keresve, rátalál?  

Meddig ér szavam, nem tudom, 

de tovább már nem is keresem, 

s nem is kutatom, 

mert nem tarthat vissza 

sem kétség, sem gyötrelem, 

hogy teljes szívemből szeresselek, Istenem!   

Jékely Zoltán: Az erdő téli csendje

Mint már a roppant gyilkosság után, 

mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! – 

olyan kihalt, olyan sötét a táj: 

hangomra senki, senki se felel.  

Ős cimborám, Erdő, mi lett veled? 

Hallod-e hangom, e bús kutyaszót? 

Meghalt az erdő, semmi felelet, 

csonttá fagyott örökre a bozót.  

Itt jártam a tavasszal – mennyi hang! 

Egy cinkeraj hirdette az Igét, 

bolondul cincogott száz nyitnikék, 

s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb.  

Rigó-lelkekből az ág tetején 

oly bűvös hangerővel fuvolált 

az újuló fészekrakó remény, 

hogy az irígységtől szavam elállt!  

És most e csend, e kristályosodás, 

homogén a legalsó csillagig, 

ahol madár és ember nem lakik – 

s ijesztőbb, mint egy farkasordítás.  

(1962. december 27.)

Kányádi Sándor: A leghosszabb hétről

a leghosszabb hétről 

ha egyszer krónikámat 

megismerhetnéd 

a leghosszabb hétről 

amikor végig 

a szomjan-halók 

őrjítő szomjúságával 

szomjúhoztalak

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, 

a világon a legnagyobb fájdalmat 

talán éppen a szeretet okozza, 

kivétel nélkül mind,

ha sokszor, sokáig észrevétlen is,

mint egy lappangó betegség, 

de mindegyikben benne van 

a mérhetetlen fájdalom csírája, 

nincs, mi nála nagyobb kínt okozhatna, 

ezt az ember jól tudja, 

mégis ragaszkodik hozzá, 

szüksége van rá, 

mint éhezőnek a falat kenyérre, 

szeretet nélkül olyan az ember,

mint a kincsesláda kincs nélkül, 

mint a Nap, amelyik kihűlt, 

amelyik meleget nem ad, 

amelyik csak a nevében ugyan az, 

pedig azt a tűzet hordani nem lehet könnyű, 

és mégis, mindig kell az utánpótlás, 

hogy életet sugárzó Nap maradhasson, 

szeretet miatt van a legtöbb, 

a legnagyobb fájdalom, 

a világon minden rossz mégis 

a hiányából fakad, 

minden, ami nélküle történik 

a világot pusztítja, 

és minden, ami tőle születik 

széppé varázsolja, 

ha a szeretet nagyon tud is fájni, 

az embernek, 

hogy kibírja az életet, 

szüksége van rá, 

mint éhezőnek a falat kenyérre.

A nap gondolata

A szeretet az élet kenyere.

Kányádi Sándor: Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok, 

és lemenőben hold ragyog. 

Ébredeznek a kis patak 

bokraiban a madarak. 

Derengeni kezd a fák hegye, 

és már ellátni messzire. 

A legnagyobb hegy tetején 

most veti lábát meg a fény. 

Kapaszkodik a virradat 

vitézeként a nyári nap.  

A tisztás fölött nyári kék. 

A tisztáson már őzikék 

ízlelgetik a csillagok 

s a hold hullatta harmatot. 

Köztük egy suta két fülét 

antennaképpen tárja szét. 

Fülel, szimatol: nincs-e vész; 

még a nappal is szembenéz. 

őrködik, hogy a többiek 

békében legelhessenek.

Szabó Lőrinc: Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom, 

árokpart árva éke, 

talpig fegyverbe öltözöl, 

pedig lelked csupa béke. 

Neved gúnyolva mondja: szamár! 

s gyűlölve mondja: tövis! 

Pedig te csak élni akarsz, ha hazád 

mostoha is.  

Porban s napban sorvadva virulsz 

torzonborz vértezetedben; 

sok kín szerezte neked e jó 

páncélt a sebek ellen! 

Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely 

megbántott – Jaj, ne bánts! 

(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy, 

szegény bogáncs?)  

Nekem szép vagy, dacos virág, 

sivatag utak éke; 

hol az élet mást megöl, te megállsz, 

talpig fegyverben a béke; 

és mintha tudnál valamit, 

barátságtalan, bús virág, 

amit nem tudnak, csak sasok 

és katonák.  

Mozdulatlan katona vagy: 

befelé őr, őre magadnak! 

Őrt állsz és szárnyas gyermekeid

a messze jövőbe szaladnak; 

és állsz még, állsz még akkor is, 

mikor az ősz maró 

esőiben megrothad a rét 

és jön a hó.  

Mint múzeumban holt lovagot 

páncélja idéz kevélyen, 

szuronyos csontvázad úgy zörög 

december jég szelében; 

de mint holt őr, helyeden maradsz 

egész az új tavaszig, 

melynek, a nyár halálakor, 

üzentél valamit.