nem öleltem magamhoz a dáliákat
arcomat sem festettem még lángvörösre
a bohócok fehér maszkját sem viseltem
nem feküdtem hanyatt a domboldalon
amikor a magvak ernyője alá fúj a szél
s nem zuhannak hanem szállnak fényesedve
madárröpték huzatos nyomában
kaméleoningeimet nem találom
elszakadoztak elszóródtak az időben
nem sirattam el halott szegfűimet
a napjaimon átfúródott kardvirágokat
arcom nem ázott még az esőben
nem keveredtem el a könnyeimmel
zokogtam pedig rázkódott a vállam
nem a fájdalom művelte a csodákat
hanem az önsajnálat groteszk gőgje
nem szóltam a beomlott szemű kutak bánatáról
kétszer született akácerdőm se szólít
nem kóboroltam a gyerekkor tölgyesében
ahol óriási hálókat fonnak az unatkozó pókok
a bőregerek surrogását elfeledtem
a diófánkon kétszer is megszólalt a kuvik
anyánk szoknyájának a ráncaiba bújtunk
izzadtunk az ősi félelemtől
a kuvik azóta védett madár
százféle nótát énekelget
ujjaink hegyére telepszik
remegő vállainkra ül
behunyt szemmel a fülünkbe dúdol
megtanultuk jól a verset
az éjszakánként szólót
az álmainkat bélelőt
nem akarok még meghalni
félelem eressz el
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése