Pilinszky János: Király és királynő

Magányossá tettél. Innét hűségem.

Összetörtél. Ezért vagyok erős.

Kifosztottál. Ettől ragyog palástom.

Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán.

Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

  XII.

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

Nagy Gáspár: Itt van az idő

Majd akkor

ha itt van

az idő

illő lenne talán

a testesebb szűzhó

az édesebb mák

és a kevesebb koldus

valahogy így várni őt

így vágyni rá

elgondolom

hogy teljesül

a harsonák és dobok

petárdák pianisszimója

az ablaküveg jégvirágai

közé vegyül és fülel

és hallani

a távolodó lovast

vagy a halkuló szívdobogást

amikor az óramutatók

pont beérik egymás

szerelmes lélegzetével

és nem vágynak többre másra

akkor lesz

az a nagy csöndesség

amire vágytunk

cirka kétezer éve

Imre Flóra: Nem számolom

az idő múlik és mi itt vagyunk
maga meg én egymásra nézve mindig
unokáját kétfelől kézenfogva
vagy beszélgetve csak a busz peronján
maga meg én és az évek az évek
mondhatnám hogy történt is mennyi minden
mennyi mindenki történt itt vagyunk
egy fél élet semmi se változott
ősz van az úton gesztenyék kopognak
az idő múlik rövidül a nap
maga meg én de nincs kékebb az őszi
napsütésnél egymásra nézve mindig
s az őszi tücsöknél nincs szelídebb
októberi tücsök már nem kiált
ugyanazt mondja egyforma szavakkal
én az időt már rég nem számolom
maga meg én mondjuk az állandóság

Csillag Tamás: Amikor szomorú vagy

Amikor szomorú vagy,
kidőlt szőlőkarókat látok a szemedben,
a nélkülem elmúlt időt,
híradók kilőhetetlen
rakétáit, elmaradt háborúkat.
Nézem az arcod, s hirtelen megöregszek,
mintha egy régi nyárra emlékeznék,
rég beszántott dűlőutakra, kaporszagú szélre.
Amikor szomorú vagy,
mintha senki országa se lennék,
egy lakhatatlan égbolt kifeszített szárnyú,
gazdátlan madara.
Nem szeretném, ha sírnál.

Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.

Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Könnyedén, fájón..halálosan!

S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
- Lábukhoz ültek a madarak...
Amikor megmutattalak.

József Attila: A fergeteg ormán

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.
Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.
Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár
A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől
Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot
Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel
Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek
A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.

Nagyon szegény az ember,
Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,
De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.

Szofoklisz Lazarov: Megérintelek téged, érinthetetlen

Megérintelek Téged, Érinthetetlen, a kezeim nélkül

Eljutok Tehozzád, Magasságos, a lábaim nélkül

Amint önmagamban lépkedem az égen.

Dabi István fordítása

Cseh Katalin: Töprengő

Nincs vagyonom csak vagonom
mi üresen indul és érkezik
fényt szomjuhoz és utast éhezik
Megyek hátra vagy éppen előre
telik kenyérre tejre cipőre
a számlákat kifizetem
s magammal elhitetem
hogy ez az élet értelme
a túlélés a hétköznapok átvészelése
az álmok takaréklángon égnek
táplálói a vérszegény reménynek
a sóvárgásról nem is beszélve
mi szünet nélkül zajlik bennem
akaratlanul is hallom
máskor elfelejtem
Nincs vagyonom csak vagonom
mi üresen indul és érkezik
fényt szomjúhoz és utast éhezik
Ha benne ülnék tudnám hogy létezem
mondd meg Isten végre valahára
hogy hol rejtezik s mi a lényegem
átsejlik-e orcád olykor-olykor
a lényemen mint ablaküvegen?

Zágorec-Csuka Judit: Te és én

Mi ketten együtt, 

sivatagi magányban, 

kalitkában őrzött madárként, 

kietlen utakon járva, 

felszántott réteken repülve, 

égető nap alatt elbújva, 

tekintetedbe merülve, 

örökös harcban és kételyben, 

teremtésben és gyászban, 

ott bent és itt kint, 

sem élni, sem meghalni 

nem tudok nélküled.

Flurin Spesch: Panasz-csere

Napról napra ugyanaz: panaszkodik a nő, és panaszkodik
a férfi, hogy a nő panaszkodik.
Akkor panaszkodik a nő, mert a férfi panaszkodik, hogy
a nő panaszkodik. Miért kellene nekem lenni felelősnek
még az ő panaszaiért is, gondolja a nő és így szól: Te
éntőlem teszed függővé magad!
Ha egy napon lenne szíves abbahagyni a panaszkodást, én
tőle függetlenül is panaszkodhatnék, gondolja a férfi és
így szól: Énnélkülem senki sem törődne a te panaszaid-
dal!

Alapjában véve egyszerű lenne: a nőnek abba kellene hagy-
nia a panaszkodást és az út a panaszkodáshoz nyitva állna
a férfi előtt, csak a férfi előtt.
De mi lenne, ha ő egyáltalán nem használná ki ezt az aján-
latot, gondolja a nő és kővé válva állna előttem? Úgy hogy
én kénytelen lennék panaszkodni és ezt mondani: Te már nem
panaszkodsz?

Jó, mondaná talán a férfi és panaszkodna, mert én arról
panaszkodtam volna, hogy a férfi sohasem panaszkodik.
Gondolja a nő. De ha a nő egyik napról a másikra abbahagy-
ná a panaszkodást, gondolja a férfi, felesleges lenne nekem
panaszkodnom, miért kellene panaszkodnom, ha ő már nem
panaszkodik, hogy én nem panaszkodom? Gondolja a férfi.

Attól félve, hogy egy napon függővé válik a férfitól, a nő
úgy dönt, hogy a jövőben is mindig ő lesz az első, aki pa-
naszkodni fog.
Attól félve, hogy egy napon függővé válik a nőtől, a férfi
úgy dönt, hogy a jövőben is mindig ő lesz az első, aki
panaszkodni fog.

Dabi István fordítása

Leleszi Balázs Károly: Hang nélküli beszélgetés

térdepelek a hegyen 

közel a megnyílt egekhez 

s a világ lármája lecsendesül 

köröttem és bennem

ott térdepelek a hegyen 

egyedül árnyékomhoz szegezve

s nézem az Istent 

és az Isten is néz engem

pásztorbotjára dőlve

hang nélkül beszélgetünk

a szeretet titkaiba merülünk

Czeslaw Milosz Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.
Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el
Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,
Amikor lehullott az első hó, úton errefelé
Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,            
A szem örömét. Minden az elmozduló fal,
A repülő madár, a viadukton robogó vonat
Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.
Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.
Egyetlen drága dolgot akar csupán:
Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,
Félelmek és remények nélkül.
A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

Dabi István fordítása

Márton Zsolt: Ember szerepben

Nézd e világszínház balga lakóját,
Ahogy folyvást rángatja őt valami.
És nem jön rá a kibomló halálig,
Hogy kívül a rivalda hazudik.

Az előszót csak kevesen figyelik,
Hiába szól tisztán a Regös éneke.
Az élet e kongó vödörben eltelik
S végül nem lesz hová szöknie.

Rettegni a véget, másnak a penzuma,
Semmi a lét, ha nincs olcsó hódolat.
Istene hallgatag, hiúság az ő egy ura
S ha csendre intik, az óvón jót mulat.

Áldás nélküli ajkán a dal csak hörög,
Játszik bután, bár, "szeme függönye" fenn,
Csak én kérdem, míg a láncos bot csörög:
Kinn van é a színház, avagy benn?

Mimisz Jakovidisz: (Sohasem gondoltunk arra...)

Sohasem gondoltunk arra, hogy milyen rövid ideig tart és vesztegettük

az életet a jövőbeni ígéretekkel és a hiábavaló reményekkel a számtalan

HA és MAJD között. Máról holnapra éltünk, és most egy másik élet

küszöbére értünk.

Keveset tartottunk meg és soknak engedtük, hogy elszaladjon mellettünk.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Ébredés a kegyelem világosságában

Anyám az ágyamnál áll.

Kelj fel, átaludtál egyezer kétszázharminc napot és

végtelenül sok ködös reggelt. Várnak.

De nincs senki. Már ő sincs ott. Bekapcsolom a rádiót,

hogy elfojtsam a hangja emlékét.

A füvön látni az éjszakai zúzmara nyomát.

A fák éjjel lerázták utolsó leveleiket is.

Hogyan történik az, hogy egyidejűleg itt van bennem

az öröm és a fájdalom.

Dabi István fordítása

Dabi István: (...)

tetszel
kedvellek
szeretlek
                hányszor ismételgetjük e szavakat
gyakran meggondolatlanul
                csak úgy
                kedvtelésből
és csak amikor megpillantjuk
                a könnycsepp-kristályokat
                akkor értjük meg
hogy mindezt
komolyan vették

de később másoknak mondogatjuk
tetszel
kedvellek
szeretlek
                addig a pillanatig
míg minekünk nem mondja valaki
szeretlek
        és gúnyos kacajjal
                        távozik

Bella István: Suttogások

S ha fiú lennék? - Akkor is szeretnélek.. 

- És ha te lány? - Akkor is.

S ha mondjuk rét? - Kiscsikó, legelnélek. 

És ha por? - Akkor por is.

És:

ha lány lennék? Akkor is szeretnélek. 

S ha te fiú? - Akkor is.

S ha én fűszál? - Fű lennék véled. 

És ha már por? - Akkor por is. 

De:

ha fiú lennél, akkor is szeretnélek. 

S ha én lány, akkor is.

S ha fűszál lennél, fű lennék véled. 

És ha már por, akkor is.

Szenes Anikó: Kék hegyek

Végtelen békében megfürdött kék hegyek

Suttogták csendjüket felém,

Uram! Hadd vihessem magammal a lelket,

Amit ők leheltek belém.

Szabó Lőrinc: Most csak lélekben

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,

nagyon hiányzik testi meleged,

hozzámbújásod, a tekinteted

és hangod selyme, s az állati selymek,

a bőrödéi, s mozgásod, a melled,

s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,

agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,

érzékeim már veled töltekeztek,

s ha csókoltál, ettelek-ittalak,

hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak

s huszonöt évig meg nem untalak:

most csak lélekben tudunk keveredni

s meztelenséged is csak képzeletnyi:

nem bírod inged, a halált, levetni!

Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy téli hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
a sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Szabó Lőrinc: Búcsú

Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit
éreztem: vedlés. Sorsom szálai
széthulltak és most száz tér s száz idő
formál egyszerre, bontó-épitő;
(mint régen egy). Fölöttem gerle búg,
négy napja; de hogy közben háborúk
dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek.
Én is alig, bár érzékeimet
szorozza minden perc. Friss bánatod
átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok.
Ízenként három milliárd helyen!
És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem,
villamosság? Tán arany-gáz-atom,
tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon
Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett,
és mert egykor nagyon szerettelek,

Aranyosi Ervin: Szabad madár

Szabad madárként szállok fent,

a Föld alattam elsuhan. 

Látom a bűvös végtelent, 

ahol ti éltek oly sokan. 

Nincs tér, mely zord börtönbe zár 

időtlen lelkem - drága kincs. 

Az életem lebegve száll, 

mint vad folyó, ha gátja nincs. 

A múltam rég nem érdekel, 

jövőt többé nem építek, 

lelkem a széllel énekel, 

csak Istent félem, és hiszek. 

Napom előttem ott ragyog, 

számomra ez mindent jelent. 

Általa súlytalan vagyok, 

s élem a szépséges jelent. 

Felülről nézve - emberek - 

a Föld felbolydult hangyaboly! 

A titkot meg nem értitek, 

amely kihúz a súly alól. 

De felhők felett kél a Nap, 

- elménkbe tiszta fény hatol. 

Legyen létünkhöz bölcs alap, 

amely egy szebb világról szól. 

Szabad madárként szállok fent, 

a Föld alattam elsuhan. 

Legyen példa az életem, 

amit követtek majd sokan.

Forrás: Poet.hu

Végh Tamás: Maroknyi idő

Jöttödre felnyög a leigázott örökkévalóság,
És sóhajtva lábad elé rakja kincseit:
Napok, holdak, tejutak végtelenített szalagjait,
Ahol embrionális léted gyökeréig hatolva
Alkothatod meg önmagad változatait,
Pusztuló szépre, s vegetatív csörtetésre
Egyaránt fogékony, vérzékeny elmék DNS-láncait.
Meríthetsz az élet vizéből, vagy sarkantyúzhatod
Adrenalin bombáktól fuldokolva, halálod angyalait.
Mégis koldus-idő ez. Félbehagyott mondataid
Közé szövi csend az arcvonalak rejtjeleit.
Futamodó katona vagy, ki még az ütközet előtt
Elhajítja fegyvereit…

Pilinszky János: Verés

Most elviselhető.

Most másra gondolok.

Most semmi sincs.

Most én vagyok.

Most minden van.

Most tűrhetetlen.

Most pedig, most és egyedűl,

itt és most, végképp egyedűl

csak te meg én.

Halász István: Nyári hőség

*

Kérlek, gondolj rájuk ebben a hőségben, megtalálják a vizet az ablakodban is.

*

Halász István: Nyári hőség

Tikkasztó a hőség! 

Szinte lángol a táj! 

Forró az egész környék, 

katlanná vált a világ! 

Ilyenkor érezzük, milyen fontos a víz! 

Ilyenkor is érezzük, milyen fontos az egészség! 

Ilyenkor érezzük, a szomjúság mily nagy kín! 

Ilyenkor vágyjuk, legyen a hőségből elég! 

Az embereknek most az a kívánsága: 

hogy lehetne-e e hőből eltenni télre, 

hogy amikor hull a tél hideg hava, 

lelhessünk akkor egy kis melegedésre?

Egyed Emese: Variáció

úgy vártalak mint sarlót a kalász
mint csillagfényt a sziklahomlokok
dobog a csönd még élő kovaváz
sodrásba billent új horgászhorog

úgy vártalak hogy csendültem belé
és szó bőr és földkéreg fölrepedt
leborultam egy ábrándkép elé
neked faragtam hívó éneket

úgy vártalak mint vadvizet a völgy
holdsugarat a törékeny fűz válla
hogy rám ismerj tán sorsodhoz törődj
figyelj velem egy rejtőző világra

elárasztott a béke a harag
mint bolond óra jártam egyedül
s percek múlnak míg szólni sikerül
hogy őszre jár hogy végig vártalak

Egyed Emese: Üzenet

Ezen a nyári reggelen a nap még nem fogyatkozik.
A zöld lombokhoz elmegyünk. Nézzük az erdei mozit.
Ezen a nyári reggelen mégsem kelünk fel hamarább.
Álmokat sem dédelgetünk. Csak alszunk súlyosan tovább.
Ezen a nyári reggelen a szorongás elköltözött
a szívünkből és elveszett ködbe vesző lápok között.

Adj békességet, Istenem, segíts újulnom reggeleddel,
kibontakoznom bojtorjános magamból; szívem nem veszett el,
sem hozzád szálló halk szavam. De mindennek árnyéka van,
a derűnek, a pillantásnak, a nyári reggel varázsának,
a játékos versnek, a csöndnek. A csöndben ismeretlenül
kimondhatatlan sejtéseink nőnek.

Ezen a nyári reggelen harmatot gyűjt a képzelet.
Ösvényt választ nagy hirtelen. Az ösvény fény felé vezet.
Fény felé, megnyugvás felé. (Mert rosszkedvem nem az Övé,
sem aggodalmam, szemem árka. Pedig ha ránéz a világra,
engem is lát így; rosszkedvestől, fonnyadó testestől-lelkestől,
és mert övé, amit teremtett: titkon frissíti fel a kertet.)

Nemes Nagy Ágnes: Irgalom

Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő.

Ez az utolsó pillanat.

Hadd lássam még a szakadék felett

felhőbe vágott arcodat.

S ahogy megtart a gyönge, gyáva,

ahogy megtart a rongy izom,

úgy lesz majd hozzád könyörületes

a fenyegető irgalom.

Nemes Nagy Ágnes A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,                

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Pilinszky János: Mi és a virágok

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
                                                       
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Nemes Nagy Ágnes: Ülsz és olvasol

Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.
Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal

                     gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe                      

egyszeri arcod.

Kassák Lajos: Hajnali béke

Így még nem köszöntött rám a nap
ó egek ékszere, zöld párákon áttűző sugárzás
milyen gyönyörű ez a táj, hogy rubint öledben dajkálod
ó csak most értem, hogy jámbor énekébe foglalt a pásztor
hogy dicséreted zümmögik a méhek, ahogy kiszállnak a kasból
s mohón szürcsölik a fényt, a réti virágok édes borát.

Látod-e magad a kék tócsák és rózsaszín patakok tükrében
ahogyan én látlak égő koszorúd pompájában
hogy úszol a felmérhetetlen távolok közt
magadhoz vonzod az utcagyerekek csodálkozását
s a szűz liliomok, amik este becsukódnak
jöttödre kinyílnak újból s feléd küldik illatukat.
Mint pásztor tereled az ég fekete-fehér nyájait
utadból elűzöd a holdat, megvakítod a csillagokat
s hogyan beszél rólad a nép, ismered-e a parasztok hálaadó szavait,
az asszonyok tereferéjét, mikor rólad szólnak
a sárga tarlón, vagy a kutaknál szívük alatt a magzattal.

Mennyit írtak rólad a költők, milyen dalokkal köszöntöttek
de te kimeríthetetlen és elszédíthetetlen vagy.
Itt ülök házam előtt a kőpadon s még félig álomban
fejem búbján, gerincem csigolyáin érzem leheleted cirógatását.
Így születik ez az írás, belőled meríti vérét
s feléd száll kitárt szárnyai ritmusával.
Láthatatlan ajkadon csüng szerelmem
és álmodom: kedvesem hírnöke és szószólója vagy
mikor téged nézlek, ugyanakkor látom őt is
vörös szép haját fésüli éppen a tükör előtt
s ugyanolyan elvarázsló tekintettel pillant felém
amilyen mély és ellenállhatatlan a te pillantásod.

És mindezeken túl mennyit segítettél nekünk
a romlás éveiben, mikor a szabadság hű fiai
úgy hullottak, mint kasza suhintása alatt a fű
mikor a rabok a te sugaraidból merítettek új erőt
mikor a zsidókat végighajtották Európán
s csak a te olajcseppjeid hullottak a meggyötört lélek tüzére.
Nincs közöttünk, aki elszakadni vágyna tőled.
Ma is és mindörökké, aki ajkára veszi neved
részegen zengi csókjaid dicséretét.

Dr. Pungur József: Akiket Isten Lelke vezérel

sarki fény

Vannak akik azt hiszik magukról, hogy ők keresztények – mert megkeresztelték őket, mert Bibliát olvasnak, mert templomba járnak, mert részt vesznek a gyülekezet életében. Igen, jól gondolják – főleg formális szempontból jól gondolják, mert ezek mind feltételei egy keresztyén egzisztenciának. Mert látszólag úgy tűnik, hogy mindezek a külső ismertető jelek és jegyek azt jelzik, hogy ahol legalább ezek megvannak, ott egy keresztény személlyel van dolgunk.

Azonban alapigénk egy tartalmi, belső, és mindenek fölött érvényes meghatározást mond: Isten gyermekei azok, akiket Isten Lelke vezérel!

Egyszer az apostolok Keresztelő János tanítványaival találkoztak. A boldog összeborulás során megkérdezték őket: vajon vettetek-e Szent Lelket? Azok elcsodálkoztak, mert azt sem tudták van-e Szent Lélek! (Ap. Csel 19:1). Bizony így van ezzel sok mai keresztény is.

Ezért ma Pünkösd ünnepén legfontosabb és legsürgősebb dolgunk megkérdezni és megtudni: Ki vezet minket? Hogyan kaphatunk Szentlelket? És Mit jelen Isten gyermekének lenni?

1. Ki vezet minket? Milyen gondolat? Milyen lélek?
Ha elfogadjuk azt a hasonlatot, hogy az emberi élet alapjában véve olyan, mint egy hajó, amely az élet tengerén úszik, akkor meg kell kérdezzük azt is: ki a kormányosa ennek a hajónak?

Bizony vannak, olyanok, s manapság egyre többen, akik abbahagyták, felhagytak, lemondtak saját életük irányításáról, s mint kormányos nélküli hajó hányattatnak a haboktól, hullámoktól az élet viharos tengerén cél, irány és megérkezés nélkül mindaddig, amíg hajójuk zátonyra, vagy sziklára futva, vagy viharba kerülve elsüllyed menthetetlenül és értelmetlenül. Lehet, korábban megpróbálták irányítani életük hajóját, de nem sikerült. Ezért elengedték a kormányrudat azzal, hogy „majd lesz valahogy”, vagy, hogy „úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna”. Égető napsütésben vagy cikkázó villámok és dühöngő viharok között hánykolódva, rezignáltan, halálos félelmek között, vagy éppen maguk siettetve várják az elkerülhetetlen véget. Mások pedig a régi rómaiakkal együtt vallják, hogy „Navigare necesse est” – hajózni pedig szükséges! Ezek azok a nagy többségben levő emberek, akik életük hajójához jó és sikeres kormányost igyekeznek szerezni.

Leggyakrabban Önzés a kormányos neve. Ezek azok, akik magukat a világ központjának tekintik, s úgy vélik, hogy az egész világ őértük van, s az ő érdekeiket kell, hogy szolgálja. Az önzés az élettel szembeni Elégedetlenségből táplálkozik, s megjelenik az Irigységben, a mások által összekapart és elért eredmények megkívánásában. Amikor ez Nagyravágyásba csap át, akkor megkezdődik tervek kovácsolása, szövetségek szövése, minden rivális tönkretétele, javai megszerezése, az ellenállók megbosszulása. Végső soron a Hatalomvágy, mint egy rákos daganat hatalma alá hajtja az embereket, közösségeket, társadalmakat és nemzeteket. Így lesz a világ egy hatalmas csatatér, ahol mindenki harcol mindenki ellen, ahol mindenki mindenkinek a farkasa. Ahol az emberi faj úgy indult önmaga ellen végső harcra, hogy „Sic itur ad astra” – így jutunk a csillagokig – ahova soha nem jut el. Miközben a rommá és élhetetlenné tett Földön az utolsó ember utolsónak hull a tömegsírba – maga után hagyva egy holdbéli tájjá pusztított bolygót!

Ezért életbevágóan fontos kérdés az, hogy ki vagy mi áll életed hajója kormánykerekénél? Milyen lélek határoz meg, irányít és vezérel téged? Ezért aktuális Pünkösd üzenete: Szent Lelket kell vegyünk!

2. De hogyan kaphatunk Szent Lelket? Ezt sokan nem tudják, mint a már említett Keresztelő János tanítványai. Hogy ezt a titkot megértsük, látnunk kell, hogy mindenféle lélek gondolatban fogalmazódik meg, abban jár és cselekedetben nyilvánul meg, lesz valósággá. A jó anya gyermeke iránti szeretete a gyermek javát szolgáló gondolatokban fogalmazódik meg, s gondoskodásában lesz cselekedetté. Így van ez a Szent Lélekkel is. Istenek az emberrel, világgal kapcsolatos kegyelmes és ítéletes gondolati az Ő Igéjében fogalmazódnak meg, melyek a Szentírásban vannak. Ahol Isten beszédét, gondolatait, azaz igéit befogadják, és annak engedelmeskednek, a szerint élnek ott, abban a személyben Isten Lelke, azaz a Szent Lélek vesz lakozást. A Szent Léleknek jelei és szimbólumai is vannak, mint amilyen a galamb, a kettős tüzes nyelvek, a zúgó szél, a belső öröm kiáradása – melyek mind azt jelzik, hogy Isten gondolata szálltak meg embereket.

Vajon mit jelent neked Isten beszéde, igéje, az igehirdetés, amelyről a régiek még azt mondták, hogy az „Viva vox Dei?” – Istennek élő beszéde? Vagy csupán régi idők, tudománytalan korok mára itt maradt csökevényéi? Megfoghatatlan, érthetetlen mítoszok? Vallásfilozófiai eszmefuttatások? Csak olyan „papi beszédek” és magasröptű „szentbeszédek”? Amiket türelmesen, vagy türelmetlenül meghallgatsz ugyan, de nem fogadod be, nem engedsz neki, „az egyik füleden be, s a másikon ki?” „Lepereg rólad, mint a falra hányt borsó”, vagy mint „a kacsa tolláról a víz?”

Sajnos statisztikák mutatják, hogy a mi időnkben nagyon visszaesett a Bibliaolvasók, a templomlátogatók, az egyháztagok száma. Viszont növekedőben van a kételkedők, a hitehagyottak és az istentagadók aránya. Akik ismerik az emberiség történetét, azok tudják, hogy a társadalmak elmúlásának biztos jele a vallás meggyengülése, s ezzel az erkölcsök kihalása. Mindez az adott társadalom alapjainak aláásásához vezet. Az ilyen társadalom vagy maga omlik össze saját súlya alatt, vagy nem lesz ereje ellenállni kívülről jövő támadásnak.

Az egyház nem az unalomnak, sem nem a szórakoztatásnak, hanem az újjászületésnek és az új életben való felnevelkedésnek a helye!

3. Nézzük meg most, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni?

A Szent Lélek által vezetett ember mindenek előtt újjászületett ember lesz. A test-és-vér ember (szarkikosz) helyét a lelki (pneumtikosz) ember foglalja el. Azaz átmegy a bűnbánat, a bűnbocsánat, egyszóval az Istenhez való megtérés fokozatain. Röviden: az ilyen ember önközpontú életből Isten-központú életbe jut, mely már nemcsak az ideig valókat, hanem az örökkévalókat is keresi.

Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember élete célt kap, mert életét örökkévaló távlatokban rendezte el melyen belül megtalálja földi élete értelmét. Olyan ez, mint amikor a világegyetemben cél nélkül vesztébe rohanó üstökös egyszerre csak egy Nap közelébe érve annak vonzási pályájára áll. Cél és értelem nélkül bolyongó vagy rohanó ember! Ez a Pünkösd nagy, és talán soha vissza-nem térő lehetőség, hogy eleddig elvesztegetett, kallódó életedet Isten-központú pályára állítsad!

Azt is jelenti az Isten-központú élet, hogy az ilyen ember erőt kap. Jézus azt ígérte övéinek, hogy: „Vesztek erőt minekutána a Szent Lélek eljő reátok” (Ap. Csel. 1:8). A Lélek dünamisz, azaz erő, energia. A Szent Lélek nem csak célt ad Isten gyermekeinek, hanem erőt is a cél eléréséhez! Az élet pedig erő kérdése. Volt egy ismerősöm, aki mindig fáradtnak érezte magát. Mert tehette, egyik nyaralásról a másikra utazott fáradtságát kipihenni. Igazában véve az egyik nyaralásának fáradtságát a másikkal igyekezet kipihenni – ami soha sem sikerült! A mai ember alapjában véve erőtlen, enervált és mindig fáradt, és te is? Miért nem kéred Istentől a napi erőt?

Az Istentől célt és erőt kapott embernek belső békesség is adatik a Szent Lélek által! A modern ember alapjában véve nyugtalan, ideges és békétlen. Aki belül a lelkében nyugtalan, azt akarva-akaratlanul is kivetíti azt a világra, és az is nyugtalanná, felbolydulttá és békétlenné lesz. Ám akiben Isten gondolatai, Igéje és Szent Lelke él és jár, az az ember isteni békességet is nyer. Mert tudja, hogy élete jó irányba halad – Isten felé. Tudja, hogy ehhez az úthoz naponta erőt kap a Szent Lélektől. Tudja, hogy élete: múltja, jelene és jövője Isten kezében van, ezért hát mit nyugtalankodjon, kételkedjen vagy féljen ott – az Isten tenyerén?

Legyél hát Istennek a Szent Lélektől vezérelt gyermeke!

Forrás: Erdély Ma

Zelenka Brigitta: Trianon

Apró harangok szívem rejtekén
kondulnak, mint félrevert nagyok,
- apám s nagyapám hagyatékát őrzőn -
egy meghurcolt nemzet fia vagyok.

Hányszor hullatta lombját az erdő
azóta, hogy ott lenn a végeken
nagyanyám arcán megváltó sóhajt szült
köd-szürke párában a gyötrelem?

Alig tanult mosolyogni apám,
határt húztak fölé bitang gőgösek,
milliók arcára döbbenet fagyott
s utolsót lobbantak az őrtüzek,

vész füstje szállt az erdélyi égre,
szíveket szorított zokogó harag,
égzengés tombolt, felzúgott a vadon
s elnémultak mind a madarak.

Darabokra tört a kapzsi ártalom
hazát és otthont percek alatt,
s mikor anyák nyelve éjre űzetett
vérkönnyes szemmel bukott le a nap,

és kitépett nyelvvel, meggyalázva
bitorolt hazánkban, hangtalanul
csak várni vigyázva s tétlenül nézni,
hogy az almánk idegen földre hull.

Lehajtott fejen gyalázat-pecsét,
huszonkét évig hasztalan csata,
iskolát, templomot foggal-körömmel
védeni, volt a küzdelem maga.

S akkor egy fényes, késő nyári estén
szenvedés kegyelme-csodát érlelő-
örök ősi jussot repített az égre:
varázs-csillag gyúlt, öröm hírdető.

De jaj, a határjelző csillag csak
kacagó arca ragyogott le ránk,
másik, a síró délkeletre nézett,
hol rekedt testvérek s fele hazánk.

Négy év szédület, mámor, megváltás,
virágzó szellem, magyar jövő,
házat, hidat, utakat épített
lelkeket edző isteni erő.

Mint szárnyaszegett kerecsensólyom
ha sebzett-ájultan a földre hull,
úgy dőlt romokba a merész álom:
Erdélyt tűzben, viharban, magyarul!

Győzelemtől elvakult hatalmak
törték pálcájuk sorsunk fölött:
Trianonra hétpecsét. Elvégeztetett.
Akkor a remény az égbe költözött.

2014. június 4.

Forrás: Erdély Ma

Mezey Katalin: Megszületni

Megszületni egyedül, öregen,
de mosolyogva, mint a csecsemő,
aki a mosolyával védi meg magát,
meg kell, hogy szeresse az idegen.
Amiért éltél, rég elbújt előled,
melletted még befonja az öregség,
azt hiszi, hogy megfertőzöd vele,
a titkát senki meg ne tudja tőled.              

Vak az, aki nem látja önmagát,
vadméz ragacsos a tekintete,
pedig ravaszul les ki a szemekből.
cserbenhagyta vére és veleje.
Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod,
miért kelj fel, miben reménykedj?­
Mégis újjászületsz, kigyújtja homlokod,
mosolyogva a nap, hogy ébredj. Ébredj.

Tamás István: Angyaltánc

Rongyos felhők hátán, lóbálom a lábam,

alattam zöldruhát ölt magára a völgy.

Angyaltáncot járok a napsugarával,

Istenem, de csodálatos fentről a föld.

Pilinszky János: Kezed, kezem

Hová rejtsem kezeimet?
Anya, a te kezedet örököltem.
de királyságom, tudom, nem kivánod.

Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.
Újra semmim sincs, édesanyám.

Mezey Katalin: Zárójel

Az emlékezet borostyánkövében
nekem ma is az vagy, aki voltál.
Noha tudom - tudnom kellene -
hogy más lettél, változtál, alakultál.

Ahogy változtam én is. Jóllehet,
mint szakadt filmen az utolsó kocka,
hogy kényszerűn megállt a kép veled,
rávésődtél belső homlokomra.

S noha minden végleges nélküled,
úgy fontolgatom a régi kétségeket,                  
mintha egy mondatban sok töprengés után
rossz helyre tettem volna a zárójelet.

(És ez  a beékelt mondat már a sorsom:
minden, ami valóban megesett.
Ami után majd nem is én fogom
kitenni azt a második zárójelet.)

Képes Géza: Őszi elégiák 1.

Szitál az üszkös pázsitok felett
piros permeteg: érett falevél.
Vad-nyomot, ösvényt - mindent betemet
s utánad sem marad jel itt, ne félj.
Tölgymakk pereg, most száraz ágat ér,
hangvillaként rá megpendül az ág:
e fa-hangból inditja meg a tél
a botfülü szelek zenekarát.
Az ég okádja majd a pelyheket,
s mig újra elcsitul a fergeteg:
a bokrok már ezüst-gyapjas juhok.
S az erdő: zuzmarás szakállu őrszem
a vihar után bámul eszelősen
s kékrefagyott tenyerébe huhog.

Képes Géza: Őszi elégiák 2.

Természet mostoha gyermeke, ember!
Mit kérdesz, mondd, e kihült szivü tájon?
A lelked csordultig lesz gyötrelemmel:
hová futsz, hogy az életed ne fájjon?
Növényt keresnél? irgalmas tavat?
cinikus hóval van befödve, jéggel.
Végtelenbe húzó vadludcsapat
bensőd visszhangjaként nem jajveszékel.
E tájék nem gyülöl és nem szeret,
véres tragédiákra meg se moccan:
felcsukló szavad jobb, ha lenyeled.
Szorongva úgy botorkálsz, mint tilosban
s ha szemedből a bánat-tó kiloccsan:
arcodon tüstént jégcsappá mered.

Bella István: Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem
szíveddel, azért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?

Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom?

A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj, istenem, jaj istenem –

testvér, csak testvér szólhat így,
ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám.

És minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:
gyöngyzörej, jéghang, csodajaj,

hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,

halkulni arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám! Ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!

Bella István: Estétől hajnalig

1.

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.