Apró harangok szívem rejtekén
kondulnak, mint félrevert nagyok,
- apám s nagyapám hagyatékát őrzőn -
egy meghurcolt nemzet fia vagyok.
Hányszor hullatta lombját az erdő
azóta, hogy ott lenn a végeken
nagyanyám arcán megváltó sóhajt szült
köd-szürke párában a gyötrelem?
Alig tanult mosolyogni apám,
határt húztak fölé bitang gőgösek,
milliók arcára döbbenet fagyott
s utolsót lobbantak az őrtüzek,
vész füstje szállt az erdélyi égre,
szíveket szorított zokogó harag,
égzengés tombolt, felzúgott a vadon
s elnémultak mind a madarak.
Darabokra tört a kapzsi ártalom
hazát és otthont percek alatt,
s mikor anyák nyelve éjre űzetett
vérkönnyes szemmel bukott le a nap,
és kitépett nyelvvel, meggyalázva
bitorolt hazánkban, hangtalanul
csak várni vigyázva s tétlenül nézni,
hogy az almánk idegen földre hull.
Lehajtott fejen gyalázat-pecsét,
huszonkét évig hasztalan csata,
iskolát, templomot foggal-körömmel
védeni, volt a küzdelem maga.
S akkor egy fényes, késő nyári estén
szenvedés kegyelme-csodát érlelő-
örök ősi jussot repített az égre:
varázs-csillag gyúlt, öröm hírdető.
De jaj, a határjelző csillag csak
kacagó arca ragyogott le ránk,
másik, a síró délkeletre nézett,
hol rekedt testvérek s fele hazánk.
Négy év szédület, mámor, megváltás,
virágzó szellem, magyar jövő,
házat, hidat, utakat épített
lelkeket edző isteni erő.
Mint szárnyaszegett kerecsensólyom
ha sebzett-ájultan a földre hull,
úgy dőlt romokba a merész álom:
Erdélyt tűzben, viharban, magyarul!
Győzelemtől elvakult hatalmak
törték pálcájuk sorsunk fölött:
Trianonra hétpecsét. Elvégeztetett.
Akkor a remény az égbe költözött.
2014. június 4.
Forrás: Erdély Ma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése