Ezen a nyári reggelen a nap még nem fogyatkozik.
A zöld lombokhoz elmegyünk. Nézzük az erdei mozit.
Ezen a nyári reggelen mégsem kelünk fel hamarább.
Álmokat sem dédelgetünk. Csak alszunk súlyosan tovább.
Ezen a nyári reggelen a szorongás elköltözött
a szívünkből és elveszett ködbe vesző lápok között.
Adj békességet, Istenem, segíts újulnom reggeleddel,
kibontakoznom bojtorjános magamból; szívem nem veszett el,
sem hozzád szálló halk szavam. De mindennek árnyéka van,
a derűnek, a pillantásnak, a nyári reggel varázsának,
a játékos versnek, a csöndnek. A csöndben ismeretlenül
kimondhatatlan sejtéseink nőnek.
Ezen a nyári reggelen harmatot gyűjt a képzelet.
Ösvényt választ nagy hirtelen. Az ösvény fény felé vezet.
Fény felé, megnyugvás felé. (Mert rosszkedvem nem az Övé,
sem aggodalmam, szemem árka. Pedig ha ránéz a világra,
engem is lát így; rosszkedvestől, fonnyadó testestől-lelkestől,
és mert övé, amit teremtett: titkon frissíti fel a kertet.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése