nekem ma is az vagy, aki voltál.
Noha tudom - tudnom kellene -
hogy más lettél, változtál, alakultál.
Ahogy változtam én is. Jóllehet,
mint szakadt filmen az utolsó kocka,
hogy kényszerűn megállt a kép veled,
rávésődtél belső homlokomra.
S noha minden végleges nélküled,
úgy fontolgatom a régi kétségeket,
mintha egy mondatban sok töprengés után
rossz helyre tettem volna a zárójelet.
(És ez a beékelt mondat már a sorsom:
minden, ami valóban megesett.
Ami után majd nem is én fogom
kitenni azt a második zárójelet.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése