Így Szent György nap szép reggelén,
Mikor a Szeretet-isten ontja rád
Ezernyilú, mégis gyógyító sugarát;
Szirmok százai lágyan illatoznak
A lassan hűlő, elnyúlt alkonyatnak.
Adj most az embernek, Jóuram, látást,
Hogy megláthassa a tavaszi szántást,
Mert ma már csak szeme és tárcája van…
Kérlek, adj tisztánlátást nekünk Uram,
S adj jó magot, mit a földbe vethetünk,
Ha szorgosan megmunkálta két kezünk.
Van ugyan fülünk, de olómmal tapasztva.
Nem jut be rajta a csermely zsongása,
Méhzöngés, madárdal, s a jaj-kiáltás…
A lélek hangjára sincsen ma hallás.
Hát még a te szavad, Teremtőm, Uram!
Az milyen végtelen hallhatatlan!
Ha mégis akad egy-egy elvetemült,
Ki semmit nem harácsol, semmit se gyűjt,
És szétosztja mindazt, amit teremt,
Azt gyorsan bezárják, mint elmebeteget,
Pedig csak fiad tanítását követi.
Töviskorona s megfeszítés jár neki.
Nem is tudom, mit kérhetnék most, Uram.
Talán vakságot – hogy a mát ne láthassam.
Vakon és némán viseljem a gyalázatot,
Mi megront eget-földet. – Máris zokog… –
Beszennyez mident, amihez csak ér.
Iszamlós sár marad, s ragacsos vér.
De mégis kérek inkább, ha lehet,
Reményt, hogy létezik valahol felelet,
Valahol mélyen, legbelül talán
Mégiscsak él egy csepp jóság, mely után
Vágyakozik lelkem, s eseng e dal.
Adj hitet végtelen jóságoddal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése