tizenkét tégla tartja össze vázad.
A mész fehér, a tervrajz nem hibás,
boltíveid hajolnak, mint a hátak.
Nagy üvegek vannak az ablakokban
és az ajtókon még nagyobb kilincsek,
a folyosón lépések zaja koppan,
de a vendég sohasem érkezik meg.
Most lakható a tér, körülhatárolt
és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,
föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt
csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.
Hiába magyarázom. Ez az asztal,
ezt rézsútosan a sarokba tesszük,
rámnézel váltig hallgató szavakkal
s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.
Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy
óra alatt kis örömeink nem várt
zugaival, a kamra is elég nagy,
abban tarthatjuk télire a lekvárt.
A hegyek is körül elég kemények,
hogy megvédjenek mindenféle bajtól,
nézd, egészen a körtefáig érek!
Le is vehetek egyet a teraszról.
Látod, látod, hogy nem falaztalak be
és elkészült szabályosan. Harang szól
a faluból. Kabátod ide rakd le
a kerítésre. Ugye, nem haragszol?
Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.
Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.
Van, ami megtörténik egyszer,
van, ami sohasem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése