szinte talpát súrolta a végzet.
Kisfiam – még alig múlt négy –
csöppnyi lényével ijedten lenézett:
„Mi lesz a bácsival, ki az út szélén fekszik?
Ugye Mama nem hagyhatjuk ott?”
Lehajoltam. Látva lélegző magányát,
egy messzi bódulatban. Sokat ihatott.
Vézna lábai kilógtak az útra.
Nem tudtam nézni rongyos cipőjét,
„vigyük arrébb Mama” kérte kisfiam,
s gyermeki szeméből átsütött a részvét.
A mentők talán tíz perc múlva jöttek,
s azt mondták később: nincsen semmi baj.
Hull majd e testre is anyaföld (bár még
odébb lesz) s az mindenkit bölcsen eltakar.
Én pedig örültem, hogy él,
hogy odasegítettük a járda menedékre,
de elszorul a szívem, hogy e forgatagban,
csupán egy gyermek vette őt ott észre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése