Fodor Ákos: Egy végső kérdés

Mért van az, hogy a

rosszra bőven jut szavunk;

a jóra: alig?

Egyed Emese: Ismerlek

Ismerlek én még diófa korodból
(leveleid most is jó melegek);
még azt sem tudtad, világon vagyok-e,
nem találkoztunk, már ismertelek,
és örültem árnyékod illatának,
és hintázhattam villás ágadon;
nem értettem s fájt a szívem utánad.

Ismerős szavad, csönded hallgatom.

Parancs János: A látogatóhoz

Vártalak. Várlak
negyvenkét éve már.
Most végre itt vagy.
Kikészítve áll
az asztalon a bor.
Hozom a szódát.
Itt a pohár.
Ülj le!
Ne, ne szólj még!
Pihend ki magad,
s aztán figyelj,
hogy híven
számolhass be arról
az én szigorú
távoli uramnak,
amit hallottál,
amit láttál.
Én csak arra kérlek:
mondj el mindent!
Ne hallgass el semmit!

Mondd csak el bátran:
én, a nyomorult teremtmény,
úgy élek itt a földön,
olyan kiszolgáltatottan,
olyan védtelenül,
mint az a kicsi bárány,
akit már születésekor
a vágóhídra szántak.
Éhség és szomjúság gyötör;
messzi csillagok fénye igéz,
s itt lent a porban kell,
célomat nem ismerve,
magamra hagyottan,
tévetegen botorkálnom.
Amíg időm kitelik.
Amíg az édes levegőt
újra és újra beszívhatom.
Nem tarthat
ez már sokáig.
Csontjaim csikorognak;
fogaim lazulnak,
odvasodnak,
sorra kihullnak.
Olyan vagyok én már,
mint a mutató
nélküli karóra,
mint a kicsorbult,
repedt vizespohár,
amit csakhamar
a szemétre hajítanak.

Mégis jó, hogy eljöttél,
hogy itt vagy
karnyújtásnyira.
Most végre elmondhatom,
olyan boldog vagyok;
szabadon sírhatok,
panaszkodhatom,
te meghallgatod.
S közben bátorítasz.
Lefoszlik végül
a harag pecsétje,
a szégyen rólam;
felölthetem újra
ünneplő ruhám,
s lobogó fáklyával
máris indulhatok,
hogy csatlakozzam
az úton hosszan kígyózó,
távolodó menethez,
szenvedő társaimhoz,
akikkel majd
közösen zengjük:
gyönyörű ez a föld,
gyönyörű ez a víz,
gyönyörű ez a tűz,
gyönyörű ez a levegő!
ó, te Hatalmas!
gyönyörű ez a világ,
gyönyörű ez a fájó élet!

Egyed Emese: Szerepálom

 Egy igazi palotában
találkoztunk, szép helyen!
Nézegettük Albiont,
áttetsző festményeken.
Norwich
megtetszett nekem!
És egy büszke viking-bárka!
Illedelmes szélmalom
zúzta szívem, dudorászva.
Mennyi kedves vízmosás!
Hány megbékélt mesekunyhó!
(képzeld azt, hogy ott vagyunk!)
Idill... vagy ahhoz hasonló.
Nos, hiszed vagy nem? Neked
adom fele palotámat.
Én meg pásztorlány leszek,
s dombra föl, völgybe le -
majd elepedek utánad!

Parancs János: Mikor már

Mikor már nincs előre út
és nem tudod hová
mikor rádöbbensz először
hogy sehonnan sehová

mikor a szomjúság
már elviselhetetlen
mikor az öntudat
egyre kimerültebben

mikor tudod hogy hiába
mégis ugrásra készen
mikor a szenvedőkért
újra s újra a szégyen

mikor a percnyi hatalom
megszállott pojácái
mikor a komor gépezet
ki merne protestálni

mikor már nincs előre és
nincs már hátra sem
mikor minden por és hamu
bármit akkor sem

Egyed Emese: Altató

Csak a szemem álmos! Ereimben

piros-kék tavaszok kergetőznek

és minden lélegzetvétel örömízű

Odakinn a város: telehintem

madarakkal sok meleg esőcseppel

és benn a termeimben puha szavú csönd

De neked a végtelen békét, neked

a ringatás derűjét meghozza végre

a szerelem

És amíg lassú álomnak hiszed:

visz a víz a lassú idő velem velem

velem

Egyed Emese: Fogság

Te sem hitted, hogy út, idő, szabadság
megadatik és élhetünk vele!
S hogy szíved, szavad mégis fogva tartják
tabuk, gátlások, illendő szokások...

A hegy lábánál fenyőhúrú csönd.
És nagyon mélyre zuhanhatnánk ketten.
De légy nyugodt: vihar van odafönt
s a lélek idejében visszaretten -

Te sem hitted, hogy annyira fehér
és veszedelmes világba vetődtél,
hogy rádijesztek: rádijeszt a tél
halálszelével, szégyen, menekülnél,

ha tehetnéd, de foglak, nem eresztlek,
lenyugvó nap erős karjába teszlek,
és érzed majd, hogy forró vagy és fáradt,
s köröskörül a kedvest és a tájat.

Egyed Emese: Mi lett volna

Gondolkoztál már azon, mi lett volna,
ha nem az történik akkor és ott,
ami megtörtént s visszavonhatatlan?
Ha más mozdulatot, célzást, más szót
találsz akkor jónak, természetesnek,
ha időben felméred, mi a helyzet,
ha önfeledtebb - vagy épp okosabb vagy?
Vádoltad-e tehetetlen haragban
a körülményeket, és magadat
sajnáltad-e (hisz nem ezt érdemelted),
vártál-e csodát, megváltást, mint a gyermek,
ha rádöbben, hogy egyedül maradt?

Egyed Emese: A megfejtés

Feloldani a titkot: ezt akartuk.
Volt hozzá minden, hangulat,
két csésze kávé, mondanivaló,
kulcsok a megfejtéshez, percek,
mosoly, jelenvalóság.

Ha nem tudnád, a falióra
három napja nem járt, nem akkor
állt meg! A zenegép
előző este még működött,
a rád váró dal ott forgott, forgott
köztünk.

Virágos erkélyén a tekintetnek
áthajoltak kimondatlan szavak.
Élmények illatos
italát szürcsöltük, a kávé elfogyott,
jaj, nem keresett már az öröm
hangzó formát, elemezhető
indokot!

Sejtelmek áttetsző ideje hívott
és hitegetett újra, belső derű, parttalan izzás,

a titok pedig megmaradt
titoknak.

Parancs János: A mondhatatlan

Rendben van. Ne beszéljünk róla.
Ne reménykedjünk. Csak a szavakban.
Csak a formátlanban.
A ragozott ragokban.
A vonzatokban.
Az üres sorokban.
És mégis fölbukkan.
Az üres sorokban.
Moccan.
S egyszerre csak ott van.
A véletlen asszonáncban.
A suta fölsorolásban.
A fölcserélt szavakban.
A cafatokra szaggatott képek,
a szózuhatagok,
az értelmetlen őrjöngések,
a kapkodások és a blöffök,
nem tudják elnémítani
a szép locsogások,
a kicifrázott látomások,
az esztelen próbálkozások.
Mindenütt ott van.
A legártatlanabb sorokban.
Megérkezik és hallgat.
Hallgat és figyel, játszik.
Ha kérdezik, válaszol.
Ha nem kérdezik, tovább hallgat.
Pártatlan, nem fél senkitől.
A mondhatatlan ragyog homlokán.

Egyed Emese: Egyedül

Szeretted volna kisírni magadból
a fájdalmat, a szégyent, sok miért-et,
kifulladva, s oly messze még a parttól,
rádöbbentél, hogy még mindig nem érted,

hová tűntek a belső sugarak
és a derű a holnap homlokáról,
hová merült a halk sirálycsapat,
hogy távolodtál úgy el a világtól;

sírni akartál, s nem volt már, kinek.
Harag sem volt benned, a vérkeringés
lelassult tagjaidban, napjaidban,

kiáltottál - ki hallott volna meg?
Ő sem figyelt rád: elunta a kínt és
egyedül vagy, most már sírhatsz nyugodtan.

Egyed Emese: Ha mégis arra vágynál

Ha mégis arra vágynál, hogy az alkony
bűvös kalapját ránkborítsa egyszer,
s ha majd belátod, milyen ócska fegyver
az éles ész, a villanó okosság
szemben a százlelkű szerelemmel;
szóval ha arra vágynál, hogy az alkony
szemünkben szikrát, harmatot fakasszon:
keress meg engem egy nyugodtabb percen,
mondd, hogy jó lenne mindent elmesélni,
magunkhoz térni egymás közelében.
Vagy elmegyek akkor veled, vagy nem.
Vagy sírni kezdek, vagy kacagni kezdek.
De túl minden elképzelt helyzeten
makacsul ott lidérckedik a kezdet.

Rákos Sándor: Vak bújócska

ha nem vagy mért csalod az embert
ha vagy mért vagy annyira rejtve
hogy létezésed a halandó
ne tudja csak kínlódva sejtse

vak bújócskát játszottam én is
veled az évek erdejében
egy-egy távoli tört nesz voltál
s már csak kihűlt nyomodba értem

levélsóhajjal lombsúgással
mintha üzentél volna néha
de a jel káprázattá foszlott
s csalt lélekölő szakadékba

már nem hiszem hogy rádtalálok
és nem hiszem hogy rámtalálhat
késő kegyed felém robajló
kőomlásában a halálnak

mielőtt a görgeteg elnyel
bizonyságtévőn mégis hozzám
hajolhatnál kézzel illetve
szilánkok-fölsebzette orcám

Áprily Lajos: Naplemente

Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.

Hétvári Andrea: IMA vagy Szon(ett)áta

add most a kezed, uram
pipacsot zenélek bele
figyeljük együtt, mit dobol
kettőnk lélegzete

gyökérből fonj rám koszorút
növényi inda a kotta
közös ritmusunk ütemét
basszusod oldja-bontja

nézd most tükörből hogyan
fest egymáson két kereszt
előjegyzésből epilógus
el ha már nem ereszt:
szünetként kongok majd benned
hangnemként írj hozzá – kegyelmet

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

fotó: Szerencsi Gábor

    

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakult

Arcképed a szívemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

Juhász Gyula: Mindig velem

Én emlékszem, már játszottunk együtt mi
Nagyon régen és nagyon messze, messze.
Nem Anna voltál, nem is volt neved még
És akkor is a végén szomorúan
Elváltam tőled és e földre jöttem.

És gondolom, fogok még játszani
Aranyhajaddal, bársony vállaiddal,
De akkor is, a végtelen ködén át
Egy régi válás rémlik majd felém még,
Egy régi név, egy régi szomorúság.

Reményik Sándor: Maradj velem!

Maradj velem - hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé - -
Különben maradj Krisztus uradé - -

Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény - -?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.

Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki - kell egy kis "közel" -
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.

Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.

Juhász Gyula: Koncert

Szemem lehúnyva hallgatom
És föligézem arcodat.
Te ringatózol a dalon,
Te rengeted a húrokat,
Téged dicsérnek a vonók
És áldanak a trombiták,
Csellókban a vágyam zokog,
Dobokban a szívem kiált.

Fülem befogva hallgatom,
Hogy harsonáz a szerelem,
Hogy dübörög e hatalom
Időkön át és tereken:
Hogy rázza emlék lombjait,
Hogy tépi élet sudarát.
Ó Anna, lelkem dalait
Neved hogy viharozza át!

Kassák Lajos: Költészetem

 I.

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

              II.

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.

Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.

Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.

Áprily Lajos: Langyos eső

Zsongását hajnal óta hallgatom.

A szomjas lomb is zsongással felel.

Ha van még szikkadt lelkemben magom,

most az is kikel. Most az is kikel.

Áprily Lajos: Szarvasok

Szombat-naponként, este-tájt
hegyről lejött a csordapásztor.
- Látott-e szarvast odafenn?
S ő lelkesen felelte: „Százszor!”

Flóbertes, lázas kisfiú,
eres, magas mezőkre hágtam,
jártam patakos réteken,
de szarvast, szarvast sose láttam.

(Csak sok év múlva, havason
volt egy csodaszépségü órám:
agancsost láttam, gyönyörűt,
az erdőőrnél Irisórán.)

Most itt élek patak felett,
erdőkbe nyúló hegy tövében.
Tán szarvaslábakon futott
az elmúlásba hetven évem?

S itt szarvasok járnak körül
s az örömömnek nincsen ára.
Csodálatos agancsosak
szállnak le inni a Dunára.

S ha fenn találkozom velük,
meg nem riadnak, el se tűnnek.
Minthogyha kelletnék maguk:
Nézz, mi vagyunk a gyönyörűek...

Máskor hegyélen állanak
s nézik magános völgyi házam,
agancsuk ágas égi dísz -

De hova lett a régi lázam?

Áprily Lajos: Csendesülő vihar

Földrengető volt. Most már csillapul,
már decrescendóját figyelgetem,
ahogy gördül végső dörgése túl,
a párolgó erdő-gerinceken.

Ott égi s földi pára egyesül,
a felhő már alig villant ki fényt
Egyet morajlik még s elcsendesül
egy múló élet vég-akkordjaként.

Áprily Lajos: Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Hradil Mária: Uram!

 

    Keserves napjaimban,

    Mondd,

    Kihez,

    Ha nem hozzád

    Menekülhetek?

    Kérlek!

    Nézz le rám,

    Te tudod vétkem,

    Az utam,

    És a megoldás is

    Majd tőled származik.

    Köszönöm, uram!

Bősze Balázs: (Ha hazarendelsz...)

Ha hazarendelsz Uram –
küldj elém angyalokat
el ne tévesszem az utat,
a nagy fényben csak vakulok
akár Saul, ki Pál–ként
Hozzád futott !

Gergely Ágnes: Mielőtt

Régóta mondom: nem szeretet kell
az embernek, hanem kímélet. A
kímélet még nincs fölírva egy hit
zászlajára sem. Életünkbe mind-

untalan beleszól a bűn s a bűn-
bocsánatárus; kis cédulákon
ül a hála, amiért valaki
megsegített vagy mert előre meg-

mondott valamit – függések kereszt-
folyosói közt levegő után
kapkodunk, holott a tért kellene

megtisztítani a sűrűsödő
időszennyezés gombáitól, még
mielőtt őket is megszeretjük.

Csoóri Sándor: Várakozás

Várok, magam se tudom, mire.
Elcsattog egy vonat a házad előtt
s katonák integetnek az ablakokból,
de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik.
Aztán minden ott folytatódik újra,
ahol már az előbb is
folytathatatlanul állt az idő.
Fák bámészkodnak a nyárban,
mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt
s egy kérődző tehén
idézi meg köztük a világ végét:
semmi vér;
semmi tűz,
semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött,
semmi szállást kereső vízözön,
csak elszaporodó legyek,
pestises bokrok
és ganyédombok a délutánban.
Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el.
Valami, aminek szállni kéne
a homlokom felé,
ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő
atlanti habok suhogtak valamikor
vagy a rovarszemeket is kiégető,
háborús tüzek,
de csak egy kilúgozott galamb húz el
ferdén az arcom előtt.

Sebestény Jáger Orsolya: A gerlék

Nap mint nap csapatostól szállnak el
ablakom alatt a gerlék.
Szállnak szabadon, s nem tudhatom
mily égi nyomot követnek.

Itt éltek, haltak és szerettek,
szerették a fényt, s a felhőket a gerlék.
Ha nézem őket, szinte érzem is létük
tündöklő fény-záporát:
miként elsuhan alattuk időtlenül
e műremekbe öntött, teremtett világ.

Fodor Ákos

" Talán nem merőben véletlen, hogy itt vagyunk. Talán az sem csupán a sors szeszélyének tudható be: meddig vagyunk itt. Addig is: legyünk itt jól. Lehetőleg nem ártva sem másnak, sem magunknak. Szemlélődjünk, és tűnődjünk el mindazon, akik-amik csak itt, csak most, és csak addig vagyunk - míg itt vagyunk. Így akár azt is megsejthetjük: ez nem minden; lehet valami az itt-és-most létünkön túl is."

Parancs János: Fohász

Az ifjúkori vágyat megtagadva kérem,
ha már alkalmatlan leszek a jóra,
a józan önismeretre vagy a cselekvésre,
a váratlan és hirtelen halál kegyelmét
add meg nekem, Uram.
Ne kelljen betegen, fáradt testtel
nyűglődnöm, vonszolódnom évekig.
Ne kelljen röstelkednem, szégyenkeznem.
Ne kelljen megutáltatnom magamat
rigolyáimért, szagomért, nyomorúságomért.
Ne zavarjam túlzottan a környezet nyugalmát.
Ne kelljen könyörögnöm a halálért,
amikor értelmetlenné válik már a szenvedésem.

Bozók Ferenc: Ember

A végtelenbe mártva él az ember.
Lakása földgolyónyi társtalanság,
és kozmikus, tágas bizonytalanság
sodorja őt, miként planktont a tenger.

Anyagban hisz, s a véletlennek papja,
vagy Istenben, a minden-alkotóban,
öröktől mozdulatlan mozgatóban.
Hit és bizonytalanság éje, napja.

Fölötte csillagszeplős végtelenség,
mit véges agyba gyűrni képtelenség.
Tág lelke testi börtönébe zárva.

Ezernyi tárgya van, s örök hiánya.
Kötődne ehhez, ahhoz, ám hiába.
Többmilliárdnyi szív közös magánya.

Parancs János: Vallomások

Többé nem remélek. Jöhet ellenség, barát,
jöhet bőkezű idegen: többé nem okoz csalódást
senki, semmi. Elég volt. Másoktól semmit se várok.
Az eljövendő korokra nem hivatkozom.
Magamat igazolni, fölmenteni nem törekszem.
Többé nem védem magam.

Nincs erőm naponta újra kezdeni és csalódni
naponta újra. Meguntam az egyformaságot,
a változást, a világ csodáit. A hiábavaló küzdelmet
meguntam. Porszemek vagyunk, s a szenvedésnek
nincs határa a földön. A gondolkodás
fájdalmat okoz és annyit ér, mint a fohászkodás.
A barbár tűz így is, úgy is végigsöpör a világon,
és újra és újra elindul a hajtóvadászat,
visszatér a megaláztatás, az üldöztetés.

Legjobb meg sem születni, vagy gyorsan
visszahanyatlani a porba. Öntudatlanul,
heverni álomtalanul? Sütkérezni mint gyík a napon?
Az állati lét is elviselhetetlen. A növényi lét is.
Szenved, a mozdulatlan, árva kő szenved a földön.
A kocsonyás űrben kettéhasadnak és szétfröccsennek
a száguldó elektronok, az ősi csillagzatok, spirálok,
a pörgő, alkalmi alakzatok, a mozdulatlan,
égi ábrák. A lét bizsergő, tépő fájdalom.

                           *

És mégis! Mi az, ami így ujjong bennem?
Mi az, ami visszatart az önkéntes haláltól?
Torkomat sírás fojtogatja.
Miféle gyerekes áhitat űz csúfot belőlem?
Féltő buzgalommal figyelem a torz világot.
Minden s mindenki élni akar,
és jelt hagyni maga után.
Szétszóródnak a szélben az apró magvak,
és sziklák repedéseiben, kősivatagban
megerednek a fák. Lengenek, lombosodnak.
A gyönge virágok illatoznak, és,
gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű,
kiáltják a füvek. Mégis gyönyörű,
kiáltja lezuhanva a haldokló madár.
Mégis gyönyörű, kiáltom én is valahára.
A lét lebegő, könnyű pára,
gyorsan kioltható, kicsi láng.

Roque Dalton: Miként te

Én, miként te,

szeretem a szerelmet, az életet, a dolgok

édes varázslatát, a januári nappalok

mennyei tájait.

Az én vérem is forr,

és mint folyam a szemeken át,

amik megismerték a könnycsepp-bimbókat.

Hiszem, hogy a világ szép,

hogy a költészet, mint a kenyér, mindenkié.

És hogy az ereim nem énbennem érnek véget,

hanem azok egyhangú vérében,

akik harcolnak az életért,

a szerelemért,

a dolgokért,

a tájért és a kenyérért,

mindenki költészetéért.

Dabi István fordítása

Kántor Péter: Szerelmes triptichon

1.

Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban
gyors léptekkel közeledsz messziről:
mint karcsú vitorlás tükörsima vizen.
S én kőből rakott parti bástya módján
várlak mozdíthatatlanul, sziklaszilárdan.
Az órám nézem: késel, már megint,
de mindegy, nem teszem szóvá ez egyszer.
Az évek telnek-múlnak, meglehet,
de te csak jössz, tükörsima vizen,
és szerelmünkön nem fog az idő,
mondjanak mások bármit, hogy így meg úgy,
a tekintet elkószál jobbra-balra,
s hol ezt, hol azt vesz észre a bámuló szem:
új csípőt, vállat, új térdet, bokát,
s új szájból új édes szót hallani.
Megesik, mondjuk, de minket Andersen írt.
Nekem te vagy a táncosnőm örökre,
ámbátor késel megint, és szokás szerint
mindkét karod a levegőbe nyújtod,
mert balett-táncosnő vagy, én pedig –
ki más? rendíthetetlen ólomkatonád.

2.

De egy napon, épp hangversenyre menvén,
feltűnt nekem, oldalról és kicsit
kancsítva nézve, az az ismerős pár
a Nagymező utcában, ahogy némán,
dühödten siet az egyik, s a másik
szándékosan lassítva lemarad,
s az ősbűnöket számlálja az ujján,
nehogy véletlen egyet is kihagyjon,
nehogy valami rosszból kimaradjon.
Egy szappanoperából ismerősek:
huszadik rész, koraesti idill;
az egyik most átmegy a piroson,
a másik kivár, jön a kocsisor,
aztán csak nézik egymást messziről,
a Kiskörút két oldaláról,
mint két teniszező egy játszma közepén:
most ki adogat? te vagy én?
s közben elered a hideg eső,
fúj a szél, „Csukd már össze a kabátod!”,
„Nem csukom!” – de hisz ezek mi vagyunk:
ott mész a túloldalon, és emitt én.

3.

Egy ócska tévéfilmet bámulsz önfeledten,
s látom, hogy párás, könnyes a szemed.
Uramisten, mire pazarolod,
ez jár az eszemben, a könnyedet.
S hogy nappal, nehéz súlyokat cipelve,
milyen szigorú, kemény volt az arcod.
Rám nézel, védekezőn mosolyogsz,
mint aki szégyelli, hogy feladott egy harcot.
Sírj csak! Jó sírni; sírj most utólag, és előre,
ki tudja, mikor lesz új alkalom rá.
Főzök egy teát. Vagy inkább igyunk bort?
Akarsz valamit enni hozzá?
Vajon megtennél-e még bármit értem,
mint szerelméért a filmbeli hősnő?
És én, én mit tennék meg? Hozok egy kis sajtot.
Nem látod? A nő bugyuta, a pasas önző.
És az egész történet, az is milyen lapos!
Ahogy futnak az árnyékuk elől!
Miben reménykednek ezek ketten?
A pasas mindig álmodozik, a nő mindig bedől.
Mi közünk hozzá? Mindegy. Na, ne sírj már!

Fuchs Éva: Szavak

Mennyi szó kell uram

Milyen sok szó kell ahhoz

Hogy elmondjuk a szél

Egyetlen sóhaját, -

Fa mélységes hallgatását

Giacomo Noventa: A kenyér illata

 (Francához)

A kenyér illata és az égbolt fénye
Bizonytalanok voltak, míg nem ismertelek.
Ma kegyes adomány a kenyerem
És a folytatásom, nézve az eget,
Ma már tudom, hogy az Isten nem lehet                          
Messze tőlem,
És hogy ott van mindenütt.
Szorosan ölellek: és ha a karjaim elveszítenek,
Kereslek téged, kereslek mindenütt.

Dabi István fordítása

Rákos Sándor: Fa képe a patak tükrében

Tudom, megtanultam elég korán,

hogy amit látok, tükörkép csupán,

csalóka ábránd, nem igazi fa,

s bár ennek is van lombja-sudara,

mégsem dalol rajta részeg madár,

mert a madár az igazira száll -

az igazira? De vajon ami

annak látszik, nem tükröz valami

még igazibbat, mely van valahol -

és a madár azon a fán dalol?

Papp Attila Zsolt: A December-lak

Ha kopogtatnék nálad éjszaka,
ne lepődj meg, ne fordulj a falnak.
Csak illúzióm óvom gondosan,
hogy kérni kell a bebocsáttatást,
hogy létezhet talán még tiszta lap,
s most történik meg velünk először,
bármi történjék az ég alatt.

Szobáink, tudod, egymásba nyílnak  
e házban, amelynek neve, mondjuk
– hisz tél van kint – December-lak legyen;
homlokzatán ez áll: Isten hozott,
bár nem látunk vendéget szívesen.

Mézeskalács-ház, derékig hóban
az Isten szentséges háta mögött.
Keresztül-kasul egymás terein:
nem tudom, hogy létezett-e máskor,
volt-e hónap, amely nem december.
Látom, fázol – emlékszel talán, hogy
rád adtam a nagykabátom egyszer.

Ne feledd, kilépni már veszélyes,
odakint vadállatok tanyáznak.
Itt nálunk minden olyan ismerős,
és kopogtatás nélkül vonulunk
szűk szobáin át e régi háznak.

December, hó, a mézeskalács-ház,
egy évszak, amely soha nem ér véget
– hát így ülünk, a benti tűz körül,
két szótlanul társalgó, bölcs alak.
“Volt idő, hogy kopogtattam nálad.”
“Volt idő, hogy olykor vártalak.”

Federico Bassetti: Zavaros állapot

Úgy érzem magam, mint az éjszakai

tenger, egy téli

éjjelen

valakire várva

senkire várva

a bizonytalanság határán

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Mint a málnadzsemben rekedt darázs
nem tudni, honnét hangzó zümmögése,
mint mikor távoli rádióállomás
sercegése szüremlik a két szó közti résbe,
míg végül átszakad valami gát,
egy ponton a jelen szövete enged.
Mondjuk, hiperérzékeny kamerád
a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet
filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,
aztán mikor előhívod a filmet,
döbbenten látod: a földeken át
furcsa egyenruhában katonák menetelnek…
Menekülők: teherkocsin, gyalog,
bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott
gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában
áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot
lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…

Vagy amikor hazafelé menet
a sáros földúton kikászálódsz lerobbant
autód alól, és látod, hogy rádsötétedett:
sötét eget tükröz a recés keréknyomokban
csillámló víz, már csak alig dereng
az ócska fürdőkád, a szétesett
gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő,
a holdfényben tisztán kivehető
a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,
mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,
és közelebb merészkednél: a robbanás,
a láng, a robbanás, az elszenesedő
test, mintha ami történt, nem bírna az időben
odébbforogni, és csak ismételné magát,
mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…

Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…

Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt
mosott ruháért, és látod a gyönge szélben
fej nélkül ágáló kísértetek
sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,
a kertfal és a pincelejárat közti térben,
mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga
fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,
melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –
ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,
s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy
az elhagyott, üres szobába, lárma,
nevetgélés fogad, az összes villany ég,
vörösbort töltenek rég összetört pohárba,
vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,
a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem,
a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese
testté rántotta össze ittlétemnek a térben
kóválygó lenyomatait, hogy én, aki
csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem
valaha, elmondjam, amit sose,
s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.”

Gergely Ágnes: Tangó

Egy tangó, tangó szól a híd alól.
Chicagóban egy vad szalmakalap
a yacht felől a sűrű szélbe kap,
nem mondtad, mikor jössz vissza. Mikor?

Nem mondtad, hová mégy. Azt sem: milyen
színű a síkság? Merre jár a hold?
Aki az éjjel egyszer megbotolt,
átlátta-e, hogy kik lőtték sziven?

A lengőajtó még kezedre leng.
Az üveg mélyén pókláb az a sors.
A söntéspultnál várok. Jössz-e, mondd?
Az estben elhallom a végtelent.

A sűrű fonat a felhőkbe vág.
Törékeny voltál, gót férfialak.
Egy tangó, tangó száll a híd alatt,
körüldobogja a szívdobogást.

Pataki István: Vinnélek

vinnélek oda
ahol soha sem jártál
hogy lásd őrült nagy vágtám
vinnélek szélfújta nádasaimba
vinnélek pusztás viharaimba
hogy megmenthesselek naponta

vinnélek oda
hol felettünk csak az ég
hol csak egymásnak
lehetnénk menedék

Gergely Ágnes: Az őrtorony

Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.

És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,

s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.

Kántor Péter: Dal az ifjúságról

Üdv néked, aki elszeleltél,
lengetni mások zászlait!
Tünékenyem, hol, merre jársz most?
Tép vagy simogat a csalit?

Hogy tudsz ejteni! Bámulom csak!
Ebben különb vagy bárkinél!
De nem hullat könnyet a vad se,
nem torpan meg és nem kimél.

Olykor felbukkansz, mint a búvár
a tengermélyből (mely lehet
akármilyen sekély tavacska),
s a szád sötétlilán nevet.

Ragyogsz, dideregsz, futsz a napra,
bármi történt, a régi vagy,
javíthatatlan, hűtlenül hű,
megcsíp, s leolvad rólad a fagy.

Vigyázz, a beton meg ne kössön,
rántsd ki a sarudat a sárból!
Ne lássalak koncért epedni!
A pokolba veled!… Hiányzol!

Kántor Péter: Az öregek helyzetéről

Az öregek helyzetéről beszélgettünk
csak úgy spontán, este, a szabadidőnkben
közben egy kis unikumot ittunk
az öregekről való beszélgetésünk
olyan volt, mint a kívülállóké
persze ketten együttvéve se
érjük el az én nyugdíjkorhatáromat
hevesek voltunk
és szenvedélyesek
a Nóra hallotta, hogy Amerikában
egyes öregek az öreg-telepen
kerámiázhatnak, festhetnek, szőhetnek
úszhatnak, pingpongozhatnak, futhatnak
teniszezhetnek, súlyt emelhetnek, művészi
tornázhatnak meg minden
a Nóra el van ragadtatva
én nem
szegény öregek, így sose halnak meg!
és mi az ördögnek nekik a kerámia?
közben elszívtam vagy öt cigarettát
és a Nóra izgalmában kiöntötte az unikumot
a nagymama terítőjére
ez a terítő lassan tíz éve éli túl a nagymamát
és nem szeretném, ha most a szemétre kerülne
úgyhogy kimostuk
és valami másról beszélgettünk tovább.

Kántor Péter: A hetvenes évek

Ha visszanézek most jövőidőből,
ahogy régi étlapra, eltűnődve közben,
hogy milyen is volt az a zónapörkölt,
ha visszanézek, hogy megköszönjem,

azt mondom, a fán verebek zsibongtak,
és biztonságban éltünk itt viszonylag,
a falaink mögött, a birtokon,
úgy látszott, mindenki szegény rokon,

hát megfértünk muszájból valahogy,
örökös kollégiumi diákok,
kik be-beszólnak a tanári karnak,
s nem hagyják abba soha a vitákat,

akár egy szertár, olyan volt a boltunk,
kicsiben öltünk, kicsiben raboltunk,
kerültük a mindent s a semmit egyként,
ha adtuk is olykor-olykor a hetykét,

ha visszanézek most, ha visszaintek,
nem hintek csókot és nem is legyintek,
szomjaztuk a szót, rángattuk a pórázt,
gyerünk, gyerünk! – intéztük ügyeinket,

nem volt vízágyú, nem volt maró füstgáz,
nem vágtak gumibottal az arcunkba,
nem harsogott, nem sírt velünk az utca,
és mégis… nem voltak fölös illúzióink,

csak terveink – tervek mindig teremtek,
meg néha vérre menő pingpongmeccsek,
és folyton újra megnevettető,
mesévé kerekülő régi heccek,

nem volt eldöngetés, csak melldöngetés,
csak ködbe vesző kicsi haldoklások,
csak valami megfoghatatlan, álmos
rosszérzés, levertség időközönként,

mint késő őszi szúrós, szürke permet,
hideg veríték a homlokon, varjú-
károgás, hogy más viszi át helyettünk
a túlpartra foga közt a szerelmet.

Zágorec-Csuka Judit: Istenem

Istenem, ha célt adtál,

adjál hozzá utat is,

ha anyanyelvet adtál,

adjál hozzá szavakat is,

ha szerelmet adtál,

adjál hozzá tüzet is!

Istenem, hallgasd meg

imáimat!

Fodor Ákos: Arcképcsarnok

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.

Kapui Ágota: Feltámadás

Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:

lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,

csontjainkról  az idegen göröngyöt,

szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,

csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát.

Porunk felszáll  és Kelet felé lebeg,

odvas szívünkben felsajog a honvágy,

és sárral betömött fülünkbe belemar

trombita-élesen

egy új feltámadás.

Csoóri Sándor: Ördögpille

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne nézz vissza a fordulónál,
ne áruld el, hogy visszajössz
s ha szólnék – visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad,
mint ördögpille piros szárnya,
bújj el mögé, hogy így lehess
szemeim részeg látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne tudjam soha, hova készülsz,
milyen utcákba jársz, milyen
tükrök csendjébe szédülsz.

Lábad alatt muzsika ébred –
ne tudjam soha, kinek szánod
sejtelmes sürgésed és kényes
énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,
büntettelek nyíltan, titokban:
add vissza most a büntetést,
míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
eszembejut egy búcsuzásod:
lépdelsz, s mögötted fal zuhan,
piros homály, szerelem-átok.

Számomra ismeretelen szerző

Milyen a jó lelki vezető, a jó lelkész? Olyan, mint az emberek többsége vagy mindenki felett kell álljon? A következő történet választ adhat a kérdésekre:

 Egy egyházi gondnok nagyon kíváncsi volt, milyen lelkipásztort is szeretne magának a gyülekezet. Ezért egy maga által írott levelet vitt magával a gyülekezet vezetőinek gyűlésére, és úgy olvasta fel, mintha egy jelentkező levele volna. A levél így hangzott:

„Testvérek, hallottam, hogy a ti közösségetek pásztort keres, és engem érdekelne a hely. Vannak egyes pozitív erényeim, melyeket értékesnek ítélnétek. Abban a kegyelemben van részem, hogy kellő erővel és meggyőződéssel prédikálok, és írói készségemmel is jelentős sikereket értem el. Azt mondják rólam, hogy jó szervezőkészségem van. Valóban igazolni tudom ügyességemet, mivel több város gyülekezeti vezetője voltam már. De bizonyos embereknek vannak kifogásaik ellenem.

Már 50 éves vagyok, de egy közösségnél sem töltöttem három évnél több időt. Némely gyülekezetet el kellett hagynom, mivel nyugtalanságot okoztam közöttük. Be kell vallanom azt is, hogy háromszor vagy négyszer börtönben is ültem, de nem azért, mintha valami rosszat tettem volna. Az egészségem kívánnivalókat hagy maga után, mivel kétkezi munkát végeztem, hogy megélhessek.

Gyülekezeteim elég kicsik voltak, habár nagyvárosokban volt a székhelyük. Néhol nézeteltéréseim adódtak más vallási közösségek vezetőivel. Hogy az igazságnál maradjak azt is el kell mondanom, hogy egyesek bíróság elé idéztek és testi sérüléseket is okoztak. Az adminisztráció sem ment a legjobban. Ismert vagyok arról, hogy elfelejtem néha azt, akit megkereszteltem. Szeretnék az önök segítségére lenni, és tőlem telhetően mindent megtenni az önök közösségéért.”

Amikor az egyházi gondnok a levelet felolvasta, megkérdezte, hogy nem érdekelné-e a vezetőséget ez a jelentkező. A visszautasító válasz így hangzott:

„Csak nem foglalkozhatunk egy beteges, civakodást szító és feledékeny pályázóval!”
Tulajdonképpen még sértve is érezték magukat, hogy egy ilyen egyáltalán ajánlkozni is mer.
„Na, azért legalább a nevét mondja meg!” – kíváncsiskodott egyikük.
A válasz így hangzott:
Pál apostol.

Forrás: Napi Ige és gondolat 

József Attila: Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
          Akarom.

József Attila: Reménytelenül

Elmondja Reviczky Gábor

Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér.

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás 

játszik a nyárfa levelén.

 A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

József Attila: [Ime, hát megleltem hazámat…]

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

Springtime

Tavasz

Zágorec-Csuka Judit: Vergődés

Vergődés
a Jó és a Rossz
között,
a racionális és
az irracionális
között,
a tudás és az
öntudatlan
között,
a rend és a káosz
között,
a kiszámítható és
a kiszámíthatatlan
között,
az ellenőrizhető és
az ellenőrizhetetlen
között,
a megzabolázó és
a megzabolázhatatlan
között,
a bizonyosság és
a bizonytalanság
között,
a világosság és
a sötétség
között,
a kizáró és az egymást
mégis feltételező
erők között,
keresztre feszítve,
nem önmagamban,
hanem párban
létezve, így állok
előttetek.

Devecsery László: A fény mögött...

Az ég mögött, az ív mögött,

a fény mögött, a lét mögött,

a hit mögött, a szó mögött,

rejtőzik az ember.

Gyallai Henrietta: Uram, nincs emberem…

„Uram, nincs emberem…” (Jn 5,7)

Lélekben döbbenetesen sokan töltik napjaikat a Bethesda-tó partján, ahol a 38 éve beteg ember várt nap napot követően, hogy valaki beemelje a tó gyógyító vizébe. Egyre többen sóhajtanak vele együtt érezve: Uram, nincs emberem! Ezért van egyre nagyobb szükség a szociális ellátásokra az ún. nyugati társadalmakban, különböző segítségnyújtó szolgálatok vagy bentlakásos intézmények formájában, mert egyre többeknek közös sóhaja: Uram, nincs emberem…

 A magányt sokan félelmetesebb erőként élik meg, mint bármi mást. Talán a legnagyobb negatív irányú motiváció akkor is, amikor életellenes, deviáns viselkedésformákról hallunk. Elmúlt hónapokban csak lakóhelyem környékéről négy olyan tragédia hírét lehetett hallani, hogy kiskorú fiatalok öngyilkosságot követtek el. Nem vallási szekta állt a háttérben, még a családi háttér is rendezett körülményeknek volt mondható mind a négy esetben, leginkább szerelmi csalódás, szakítás, elhagyottság érzete vezetett ide. Én már nem kellek senkinek… Fiatalként, a tinédzserkor nem könnyű éveiben sok fiatal küzd ezzel a félelemmel: nem kellek én senkinek… „Nincs emberem”, nem is lesz, mi értelme így az életemnek?

Azt az esetet is megdöbbenve hallottuk a hírekből a közelmúltban, hogy két fiatalkorú, várandós lány kábítószert fogyasztott, aminek következtében a magzatok súlyos, életre szóló károsodást szenvedtek, fogyatékosságokkal jöttek a világra. Sokan döbbenten kérdezték: hogy voltak rá képesek? Mi vezette rá őket? Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Az alap, úgy gondolom, itt is hasonló: a ’magamra maradok’ érzéstől való félelem. Mi zajlik ilyenkor egy fiatal fejében? Ha nem megyek el ezzel a haveri bandával, ha nem iszok-cigizek velük, ha nem szedem be az ilyen-olyan szereket velük együtt, ki fognak csúfolni, azt fogják mondani: gyáva vagyok és a végén itt hagynak, legközelebb mást hívnak helyettem bulizni, aki bevállalósabb, vagányabb. Nem akarok egyedül maradni, inkább megteszem, inkább elmegyek, inkább beszedem, csak ne hagyjanak el.

Mennyi mindent megteszünk egész életünk során csak azért, hogy ne hagyjanak el bennünket. Hogy ne maradjunk egyedül. Mennyi kompromisszum, mennyi kegyes hazugság, mennyi szemlesütött elfogadás csak azért, hogy ne maradjunk egyedül. Hogy ne kelljen kimondanunk: nincs emberem…

Nem lehet elégszer biztatni egymást bármilyen közösségen belül, családon belül, gyermekeket, unokákat: nem vagy egyedül! Bármi történjék, bármilyen hibát is követtél el, rám/ránk mindig számíthatsz! Időst, fiatalt nem lehet elégszer biztatni! Szólíts meg, keress meg, kérj tőlem segítséget, nem vagy egyedül a bajoddal!

Nézz körül: nem sóhajtja valaki körülötted is érthetetlennek tűnő viselkedése legmélyén: nincs emberem…?

Forrás: Napi Ige és gondolat

Jókai Anna: Szerelemben

 Add, hogy föl ne zabáljam –
s valahogy mégis megemésszem
add, hogy különvaló lehessen –
bár a legszervesebb részem
add, hogy közel érezzem –
ha távol van is a térben
De ha meghal – lelkét ne kampózzam vissza
s magammal többé meg ne kínáljam
maradjon is üres, ha üres az ágyam

Hárs Ernő: Apránként épül a jó

Április van, s a tél ködétől és fagyától
gyötrött körúti fák zöldekké válnak újra.
Hosszabbodik naponta felettük a nap útja.
Csak egy-két perc a többlet, de ebből lesz a nyár,
s megtanít arra, hogy kétségbeesni kár:
elvesztett háborúk, megzápult forradalmak
sebei üszkösek örökké nem maradnak.
Akármennyi a rossz, makacs engesztelésül
apránként, csendesen valami jó is épül,
hogy hídként vigyen át, mint sokezernyi vékony
egymásba font fűszál, örvényen, szakadékon.
Süllyedhet a világ köröttünk bármi mélyre,
nincs veszve, ha teszünk szemernyi ellenére.
Csak annyit, hogy segítünk egy gondot cipelőnek,
nem ütjük le a pillét, mely a szobánkba röppent,
megmentünk egy növényt, mely eleped a szomjtól,
s nem vágyunk ott vigadni, hol érdek tánca tombol.
Érdemnek nem sok ez, ahhoz mégis elég,
hogy belénk üsse létünk minőségbélyegét.
A csöppnyi győzelemnek többé érvénye nem vész,
s Isten gondolatában megújul a teremtés.

Sebestény-Jáger Orsolya: Hallgatásunk mélyén

Hallgatásunk mélyén megbúvik az erdő,
csupa titkát csak a szarvasok értik,
 s a szelíd fűzfák a tóparton állva,
ott ahol éjjel megbabonázva
táncol egy bárka.
Gyere ki a tóhoz, ha már elfeledted
 az opálkék vízen a fényeket.
Én bármerre mentem. mindig kerestem,
nyomokat a hóban, s a csendben
 szunnyadó emlékeket.

Csak a csöndből szőtt álmok válnak valóra,
ha aranylón álmodik a szív,
hogy tudd: csak az a fontos,
ha kondul az óra:
 Ő legyen az, ki hazahív.

Alszik erdő, álmodik a tó.
Darvak suhanásában rejlik az élet.
Általuk éled s ébred az égbolt,
ne bánd, hogy elmúlt, az, ami régvolt,
mert Krisztusban végül
a Lényeget érted.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mindaddig amíg

Mindaddig amíg van hozzám szavad
vadvirágok nőnek lépteim alatt.

Erdeink fürtökben kibomló haját
 sejteti velem a megzörrenő faág.

Még a csend is csillaggá lesz bennem,
Téged tükrözve minden vízcseppben.

Te tálcán kínálod e régóta vágyott
rajtam áthulló, tükrözött világot,

s tudom: itt vagy, úgy nőttél belém,
mint holdsarlót növeszt Föld árnyéka: fény.

Míg szétöntöd az égen ez arany karimát,
szavakat adsz, hogy versből fonjak imát.

Csáky Károly: Fohász

                              (Egy Istenszolgának)

Uram,
te sosem kényszerítettél bennünket,
hogy kövessünk mindenáron,
s kössünk törékeny békét veled,
mert a te törvényed másképpen szól,
s tudod,
mennyit ér
a szabadakarat.

Uram,
te nem kívánod,
hogy ültessünk virágot
befagyott folyók fölé,
kertedben gyomot gyomláljunk
virágzás után,
tavaszt dicsérjünk
hóesésben.

Uram,
tudom,
nem szereted a békétleneket,
de sosem kívántad
az ölelkezést
ökölbe rándult kezekkel
s a kézfogást
ostort szorongatván.

Uram,
mondd el mindennap az igét,
világosítsd meg gyakran
a mi elménket,
 mert sok itt
 az álruhás hívő,
 a kabátforgató bitang,
 és nem pirulnak
 hamis prófétáink orcái,
 ha kovácsolgatnak erényt a bűnből,
 gyaláznak ártatlanokat
 érdemkeresztjük reményében.

Kerék Imre: Madárcsapda

               hommage à Pilinszky János

Csak azt feledném, semmi mást,
csak azt a csapda-csattanást,
majd a szívet-tépő sikolyt:
mi volt ez? istenem, mi volt?
Mi volt e gyilkos rettenet,
mi kiontotta véremet?
S miért e büntetés, miért? –
S fölitatta a hó a vért…

Kerék Imre: Őszi kesergő

                    hommage à Márai Sándor

Őszül, hűvösödik. Szerelmeid mind
elhamvadtak lassan. Magad maradtál,
csak kutyád kísérget. Süllyed a Nap már.
A fák aranyuk homlokodra hintik.
Barlangba húzódik a test, a lélek,
mindent átjár a köd szivárgó nyirka.
Csillagjegyekben a sorsod megírva
és közelít a fehér végítélet.