Csoóri Sándor: Utolsó csillagig

Hogyan szeresselek,
ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad?
ha elbújsz égő falevél mögé
s füstbe,
húsodba falazod magad:
homályos hazugságba,
jégpincébe,
mikor egyetlen szó elég,
hogy átrepüljük szakadékainkat,
a föld minden övezetét?

Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc –
elfogy a levegője,
nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.

Csoóri Sándor: Ekkora szerelem előtt

Ekkora szerelem előtt
egész testemmel becsukódom.
Elalszom, mint idegbeteg, kivel máklevet itattak;
a lábam kő, a fejem ólom.

Ekkora szerelem elől
elbujdosom, hogy el ne pusztíts.
Hal leszek, tenger, lángoló fa,
bőröd ébresztő, ostoros víz,
kezed tükre, meggyíz a szádon –
apránkint fald föl árvaságom!

Ekkora szerelem elől
a temetők is égre úsznak,
mentik lakóik szégyenét,
hogy csak alusznak, elalusznak.

Csoóri Sándor: Ősz

Elöntötte a víz a levegőt.
Árvíz-sújtotta madarak
lepik el a tornyokat.

Nincs száraz hely, csak az emlékezetben,
csupa víz, csupa víz a világ;
őskori rózsák a fák,
tengert virágoznak.

Átnedvesedik csont, bőr, haj, szerelem,
átnedvesedik a jövő.
Homlokomnak ütődik egy kő,
kő vagy átok? – oly puha, hogy már észre sem veszem.

Hullámlanak
a körutak.
Fölöttük víz, alattuk iszap.
A villamosok: gyíkhalak,
a teremtés harmadik napjáig
lustán és öntudatlan visszasiklanak.

Talán a víz szült engem is,
óceáni méhe kilökött.
Hordom is fázva magamban ez összezsugorodott tengert,
mint Isten emlékét,
s kristállyá érett gyöngyöt.

Ősz, világeleji évszakom,
szétáztatod a várost, melyben élek,
szétáztatod, mint újságpapirost.
Berozsdásodik tőled a kezem.
Lassan már csak búcsúzni tudok:
szép volt a nyár, az volt az életem.

Rákos Sándor: Téli világ

Ablakon át ezt a téli világot

be szívesen nézném veled én:

a havat lábaló kényes cicát,

a cinkepárt zúzos fa ághegyén

és legfőképpen a gyerekeket –

a nap fölszálló léggömbje alatt

milyen mámorosan vonul a parkba,

havas üleppel, a ródlicsapat!

Kortyolgatnánk a mélyhűtésű csöndet,

míg a ház előtt, az utca kövén,

kristályosan és laza rétegekben

gyűlne a hó s mint kozmikus növény

ablakunkra jégvirág rajzolódnék!

S úgy folyna át rajtunk e nyugalom,

mint villamos vízalatti derengés

az áttetsző húsú naphalakon.

Ewa Fiszer: (Ne hagyjatok engem egyedül...)

Ne hagyjatok engem egyedül,
amikor vihar jön,
ne hagyjatok engem egyedül,
amikor kiderül,
ne hagyjatok engem egyedül
se reggel, se éjfélkor,
se mosolyogva,
se a háborúról beszélve,
se az utcán sietve,
se a mezőre lépve
ne hagyjatok engem egyedül.
hiszen tudjátok,
hogy félek.

Dabi István fordítása

Petőcz András: Megidézés

Megidézem mindazt, ami vagy, mondod, és a kezed,
a tenyered a homlokomra helyezed, kicsit idegen
ez a mozdulat, ezt gondolom, ahogy megérintesz,
aztán mégis, hűvös és megnyugtató, az anyám keze
volt ilyen, gyerekkoromban, amikor megnézte,
van-e lázam, a nagy szobában feküdtem, az ő
ágyában, mellettem citromos tea a kis asztalon,
minden olyan valószínűtlen, hogy aznap majd
nem megyek iskolába, pedig szeretem az iskolát,
de olyan jó kicsit nem csinálni semmit, olyan
álomszerű, ezt a szót, álomszerű, ezt nem most
találom ki, ezt akkor is éreztem, amikor megidézte
az anyám, ami vagyok, rátette tenyerét a homlokomra,
s én átúsztam egy másik valóságba,
                                                         miként a madeleine,
válaszolom, mint a madeleine sütemény, teával, olyan
ez az egész, mondom, és figyelem, ahogy körülöttem
teszel-veszel, olyan nagyon beteg azért nem vagyok,
gondolom, látom, ahogy hajladozol, a csészémbe teát
öntesz, megigazítod a párnámat, törődsz velem, úgy,
mint az anyám, amikor gyerek voltam, vagy éppen úgy,
ahogy az apámat ápolta, amikor az agyvérzést kapott,
etette, úgy kellett a szájába erőltetni a kanalat, hogy
valamit egyen az apám, aztán egy napon azt mondta
az anyám, látod, apus, úgy etetlek most, mint a gyereket,
amikor egész pici volt, apám erre a bal kezével, ami
még mozgott az agyvérzés után, pofon ütötte anyámat,
ez is egyfajta megidézés, mondom magamban.

Petőcz András: Távoli hely

1.

Távoli, távoli, mondod, legyintesz,
aztán megismétled, távolinak nevezed
ismét, mondod, mondogatod magad-
ban, persze, versnek is mondod mindezt,
mosolyogsz hozzá, és figyeled a madár,
a madarak mozgását, a madarak könnyed
mozgását figyeled – – –

2.

A madarak könnyed mozgását figyeled.
Mikéntha víz fölött lebegnének,
mormolod mintegy magad elé, mintha
hullámok felett verdesnének a
szárnyaikkal, mintha egészen messze,
távolra látnál, végtelen messzeség,
mondogatod, pedig csupán behúnytad
a szemed, szemhéjad alatt fény-
karikák játszadoznak, különös
fénykarikák, fénykarikák a
tenger, a tenger hullámai
fölött, fény, fénycsóvák minden
pillanatban, fény, fény, fény.

3.

Fény, fény, fény minden pillanatban.
Ehhez a fényhez fohászkodom. Nem
tűnhet el! Nem akarom az eltűnését.
Minden pillanatban fényesség, Uram.

4.

Legyen fényesség, Uram. Legyen:
több fény. Nem látom tisztán.
Nem látom tisztán fényeinket.
A tenger hullámai. A víz felett
madarak. Madarak a vizek felett.
Nézem, nézem, mozdulatlanul.
Mintha öröktől fogva állnék
itt, mintha öröktől fogva ezt
figyelném, és, mintha biztos
lehetnék abban, hogy mindig is
ezt nézhetem. Ahogy a messzeségben – – –
Madarak köröznek a messzeségben.

5.

Ehhez a fényességhez fohászkodom.
Nem tűnik el. Vigyáz rám, minden
pillanatban – – –
És lehajolok. Le-le-le. Egészen
a sós-iszapos homokig. A tenger
egy pillanatra beteríti a kezem.
Holnap: Montpellier.
Montpellier-be érkezem.

Victor Hugo

"Isten azért teremtette a macskát, hogy legyen egy tigris, amit bátran megsimogathatunk"

Jász Attila: (hála)

Hála az elhagyónak, örökre fel-
szabadított, talán meg is, ebből
a világból, ahol meg kéne felelni,
de nem ment, ezáltal szabad let-
tem, szabadon élem álmodott é-

letem a hegyen, ez nem szerep-
vers, az élet vendége lettem, aján-
dékba kapok minden csillagot
az egemen, érzem csak, köszönöm
annak, aki erről nem tudott, csak

szilánkosra törte tükörszívem, így
egy teljesebb és törékenyebb ént
ragaszthattam össze, köszönet és
hála az égnek, hogy ilyen lehet,
megszülethet, akinek, aminek kell.

Petőcz András: távoli, idegen lények

megyek kalonába, abba az amerikai
kisvárosba, ahol az amish-vallásúak
élnek, visszamegyek a tizennyolcadik
századba, tizennyolcadik századi ruhák-
ba bújt embereket látok, lovaskocsikon
és kétkerekű utánfutókon, szekereken
közlekednek a város körüli farmokra,
villanyt nem használnak, nem néznek
tévét, nem mosnak mosógéppel, nem
ülnek autóba, nem szeretnek semmit,
aminek köze van a huszadik századhoz,
azt az életformát követik, amit betelepült
őseik képviseltek, nem haladnak a korral,
nem akarnak a korral lépést tartani, elegük
van mindenből, ami új, nem interneteznek,
telefont nem használnak, táviratot nem
kapnak, fényképeket nem készítenek, nem
akarják látni kisgyerek, kamasz, házasodni
készülő, családot fenntartó, haldokló maguk
dokumentumait, nem akarnak semmit, ami
új, ami nem eredeti, nem tartanak kapcsolatot
a külvilággal, gyerekeket viszont szülnek,
azokat is így nevelik, láttam néhányat,
mintha tom sawyert láttam volna, olyan
ruhában voltak, ültek egy kétkerekű után-
futón, papájuk elegánsan ült a bakon, kezében
gyeplőt tartott, úgy irányított valami szomorú
lovat, mi egy volkswagen kisbusszal mentünk
el melletük, nem néztek ránk, mereven nézték
az alattuk is porzó földes utat, tizéves gyerekek
voltak, nem akartak minket észrevenni, nem
akarták tudomásul venni, hogy van még rajtuk
kívül is világ, mintha ufók lettünk volna, úgy
mentünk el mellettük, és egy pillanatra
valóban úgy éreztem, hogy ők a valóságosak,
és mi vagyunk a távoli, idegen lények – – –

Oláh András: válság

válságos időket élünk:
a barátság ára is gyorsan zuhan
s az eltaszított kezek aggodalma
ráég lelkünk felszínére
elfogynak a közös nevetések
a legtöbben semmit sem szólnak
csak keresik a félreérthetőt
elég csak egymásra néznünk
s már látjuk mint szűkíti
a teret az ismeretlen megrendelő
– van hát mitől félnünk

Oláh András: crescendo

az idő kirostálta mellőled
a régi szereplőket
a fogasról elhordtak minden kabátot
elnyűttek berozsdásodtak a zárak
csak a preparált hajnalok maradtak
hogy szikkadtan fordulhass a fénybe
ha az álmok üres fiókjába
a hazugságok belenéznek

Jász Attila: A semmittevés fontossága

Ülni a padon, nem csinálni semmit.
Nem menekülni, nem üldözni az időt.
(Se könyv, se mobil, se walkman. Se semmi.)
Csak ülni a padon, élvezni nagyon. A semmittevést.
Semmit sem csinálni tehát, mint egy ókori filozófus
vagy a hajléktalanok a parkokban. Csak várni az idő
javulását, türelmesen. Nem félni, nem remélni, nem
csapni be önmagunkat. Milyen nehéz.

Makay Ida: Elmúlni nem tudsz

Túl vagy, túl minden
határon.
Szétrezegtek nagy, égmély
vizek.
Elmúlni nem tudsz
mégse.
Viselős vagyok mégis
veled.
Erősebb Te, vulkáni
hegynél.
Erősebb, mint kitörő
láva.
Belém égtél:
Az őr
Pompeji izzó
hamujába.

Rácz Sándor: Vége

A tekintetedben mintha
A bizonytalanság árnya
Suhant volna át
De határozott volt a szád
Szinte kiáltotta, hogy:
"VÉGE! Menj már!"

Aztán néztük még
Egy darabig egymást
De már csak úgy álltunk ott,
Mint két idegen
És közben hullott ránk az eső
Csendesen, hidegen

Szomorúságomat
Az esőcseppek közé rejtettem

Aztán elszaladtál
És én nem futhattam utánad

Jász Attila: Kávé, tea, olvasgatás

Kávé, tea, olvasgatás, de közben
néhány mondat úgy telibe talál,
hogy fel se tudok állni, fekszem itt
csendben és hallgatom, ahogy a szív
bugyborékol, vérzik a mondatoktól,
talán csak ki kell várni, nyelje el
valamelyik kamra, ahol a többi
is összegyűlik használat után,
bár vannak mondatok, melyek akár
halálos sebet is tudnak okozni,
ha épp szívtájékon találnak el.

Jász Attila: Ne hagyja abba

Néha sikerül elkapnom a hangját,
annyira elbűvöl, meg sem merek
mukkanni, félek, egyszer vége lesz,
hogy abbahagyja és elmegy, ahogy jött,
elszáll a hangjával együtt, de én
meg se tudtam szólalni, vagy dadogni
valamit, hogy ne hagyja abba még.

Csak úgy

Casey Fischer a Facebookon osztotta meg történetét, amelyben egy hajléktalannak segített, aztán kiderült, mit okozott neki valójában azzal, hogy vett neki kávét és ennivalót.

A fiatal anyuka egy fánkozóban pillantotta meg a Chris nevű hajléktalan férfit, amint épp a kevéske apróját számolgatta, és a parkolóban keresgélt elejtett pénzérméket, hogy legalább valami apróságot tudjon venni magának.

Amikor a kasszánál egymás mellé kerültek, Casey úgy döntött, megszólítja a férfit, és nem hagyta békén, amíg az szóba nem elegyedett vele – pedig Chris láthatóan egyáltalán nem akart beszélgetni.

A nő vett neki egy kávét és egy bagelt, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt üljenek le elfogyasztani a finomságaikat. Több mint egy órán át beszélgettek, ami során Chris végre megnyílt segítője előtt.

Elmesélte, mennyi megvetést és lenézést kap a nincstelensége miatt, hogyan vitte el az édesanyját a rák, és hogyan vált ő maga a drogok miatt azzá az emberré, akit szívből gyűlöl.

Casey tiszteletre méltó és őszinte embernek látta, amiért mindezt megosztotta vele.

Hamarosan azonban indulnia kellett, így elköszönt a férfitől. Chris viszont arra kérte, várjon még egy percet. Fogta a vásárláskor kapott blokkot meg egy tollat, és a hátuljára írt valamit. Amikor átnyújtotta Casey-nek, mosolyogva elnézést kért a csúnya írásáért, amit a remegő keze okozott.

Miután elbúcsúztak, a nő megnézte a cetlit. Ez állt rajta: “Azt terveztem, hogy ma megölöm magam. Hála neked, nem fogom megtenni. Köszönöm. Csodálatos ember vagy.”

Ez a történet hűen alátámasztja azt, hogy sosem tudhatjuk, mit okozunk egy egészen apró figyelmességgel.

Forrás: Startlap

Horváth Lóránd: Ketten vagyunk

                  De látok egy másik törvényt
                  az én tagjaimban, mely el-
                  lenkezik az elmém törvényé-
                  vel...                  
                                           Rom.7:23


                    I.

Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.

A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.

Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segitett mindig magamra lelnem.

Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
- Meséltek Róla sejtelmes szavakban.

Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihültek
Észrevettem, hogy zenéje van az ürnek.

Ő volt a zene és én voltam az ür,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.

Ő volt a csira én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.

Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.

Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny vak árny, folt a lét üregén.

                 II.

Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.

A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.

Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem s mégis megvan nélkülem.

Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.

Ellene megyek? - Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.

Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.

S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.

Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.

Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.

Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.

                   III.

Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.

Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.

Üzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanit ebből a reggel.

Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.

Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.

Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.

S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.

Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.

Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne  puha a bazaltszikla is.

Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.

Kassák Lajos: A megfeszített

Furulyáz a szél s a rügyek kibontják szirmaikat.
Május, ahogyan a kedves, fiatal nő
kilép a reggeli fürdőjéből, ó május
úgy lépsz ki te is a harmatos mezőkből,
tisztaságban csillogón magad is, mint a harmat
és illatosan a nap sugaraitól, magad is
végtelen életsugárzás, a föld termékenységével
s a tengerek nyugtalanságával öledben.

Köszöntöm zöldelő erdőidet
enyhe lankáidat és virággal koszorúzott dombjaidat,
érzem, ahogyan óriási tenyereden kiemeled
a világot sötét iszapos napjaink közül
és felmutatod előttünk tavaszi bájaidat,
melyekért élni és halni is érdemes.

Ó május, a reménységnek és a szabadságnak hónapja.
Vannak helyek, ahol most fakadnak a bimbók,
megduzzadnak a folyók s a madarak most ülnek tojásaikon
az ég most öltözik aranyba, a lányok szerelemről álmodnak
s a legények már felgyűrik ingük ujját a játékhoz.

Üdvözlégy ifjúság, kiáltják s a fiatalságuk boldogítja őket.
De hiába is hunynátok be szemeiteket, jó barátaim,
vannak helyek, ahová gyászruhában érkezik a május
lábhegyen és zokogva, miként az özvegy
a tört szívű anya és a megcsalt szerető.
Senki sem hint virágot a léptei elé és senki
nem ismeri fel benne a testvért, vagy a barátot.

Ó, jövevény, szolgák és szolgálók májusa
én téged is köszöntelek, hogy ide tévedtél közénk
gyászszalaggal a hajadban és vérfoltokkal a ruhádon
emlékszem rá, hogy mikor és kik sebeztek meg téged
nagyonis jól emlékszem rá, mikor sírba fektettek előlünk
de harmadnapra feltámadtál s most megint itt állsz
házunk küszöbén, friss olajat öntesz mécseinkbe
s a világosságban felmutatod tavaszi bájaidat
melyekért élni és halni érdemes.

Jász Attila: Utólagos temetés

(milyenségi szertartás)

el akartam temetni magamban valahogy
ezt a felzaklató történetet. lezárni. mert
a megoldást nem tudjuk meg soha. az igaz

ságot. mi is történt valójában. ezért inkább
a szépet akartam megmutatni. a sok gyönyörű
képet. rajtuk keresztül őt. benne volt mind

egyikben. ő volt a kép. ha a modell nem is min
dig. amikor fa volt, azt szerettem legjobban. ha
egyszer majd valamikor fa leszek: miatta teszem

Jókai Anna: Hálaének

Uram-Urunk – nehéz volt
de végre ünnepel a mennybolt.
A terv bevált:
az ember az anyagból kivált
Mindünk közül a legmélyebbre szállt,
amit megtapasztalt
lebírta a halált.
Földfia a Kozmoszt nem árulta el,
nem hagyta cserben Égszülött a Földet
a megsápadt Univerzum
újra-újra zöld lett.
A Teremtés megfiatalodott,
szétragyogta a sötét Alakot.
Íme a bizonyság Ördög előtt:
az Erő végül győz az Ellenerőn.
Sikerült a sosem-volt kísérlet,
a szakadékból emelni magasba,
Elmálott a bitorló kísértet,
ismét osztatlan Isten birodalma.
A tizediknek háromszor-három
hozsanna
hozsanna
hozsanna

Gömöri György: A száműzetés kertje

Ez nem olyan kert, mint a többi:
angol, vagy ápolt francia, kecsesen japán,
nyitott, vagy zárt, virággal-dús, vagy pázsitos-
ez olyan kert, ahová a szám űzött,
a szájam, amit egyszer jól kinyitottam
és kimondtam valamit. Korántsem olyan
elszomorító ez a kert, mint sokan képzelik,
de nem is olyan szines, illatos-buja,
ahogy az egy sivár bérházból tűnik.
Két gyümölcsfa dísziti ezt a kertet:
a szabadság fája, meg az emlékezeté.
Mindkettőről egyformán kell enned,
és sohasem lehet elfeledned,
hogy bár a kertet magadnak teremted,
az a két fa azért az Istené.

Makay Ida: Egyre gyorsulva

Túl a halálon,

túl a szerelmen

egy szóra még.

Egy szóra, amit sose

mondtunk,

elhallgattuk mind a ketten.

Egy szóra csak.

Az Idő, késélű inga

egyre gyorsulva leng

fölöttem.

Makay Ida: Amikor megnémul

Akkor elborít mindent a csönd:

Mélyebb a Sarkok éjfelénél.

Kongóbb a sírboltok kövénél.

És a halottak városánál.

Csönd az agyban és csönd a szívben:

Mikor a végső szó után

elhallgat, megnémul az Isten.

Turi Tímea: Az igazság ezzel szemben

Mostanában néha megkérdezik, hogy voltaképpen ki is vagyok.
A barátok elmaradnak, vagy nem is ismernek rám. Feleljek!
Mintha az, hogy az ember megmutassa önmagát, magától értetődő jó
és erkölcsileg helyes döntés volna. Micsoda önhittség!
Mintha volna valaki, akit megmutatnunk közérdek és érdekesség,
mintha lenne mihez képest őszintének lenni és hazugnak.
Akik naplót vezetnek, ők hibáznak a legtöbbet.
Akik nem vezetnek, a leginkább ők csalódnak.
Hiszen tévedés azt gondolni, hogy van egy szöveg,
egy ismeretlen, de felfedezhető, amelyhez minden hozzámérhető.
Az igazság ezzel szemben az, hogy én az vagyok, aki este tízkor kinéz az ablakon.
Odakint váratlan vihar, az eső súlyos függönye,
morajló dörgés, és a lámpa fénye csak úgy imbolyog
a lombok súlyos rengésén keresztül.
Villámlik.
És én voltaképpen az vagyok, aki tudja, hogy mindez gyönyörű.

Makay Ida: Meghallod-e?

Milyen csönd lett!

Néptelen utcák,

elvadult kertek

némasága.

Kidőlt sírkeresztek

erdeje.

Vizek hangtalan

sírása.

Tavak derengő

éjjele.

Mély erdők sötét

hallgatása.

Tört hangszerben

halott zene.

Szerelem

szótlan

sírbeszéde.

Ezt a csöndet

meghallod-e?

Jókai Anna: Ima kétezer küszöbén

Isten,
a küszöbhöz érve szűkszavú az ember. Már becsöngetett és most vár a nem előbb és nem később nyíló kapunál. Nincs kedve fecsegni; nehéz a vallomás, és az illúziókkal jórészt leszámolt. A híres vagy hírhedt (utólag kiderül) harmadik évezred majd kötelességszerűen bebocsátja.
Isten,
a dicsőítő jelzőidet elkoptatták, a körülírások pedig mesterkéltek,
puszta neveden szólítunk hát, s még ez is csak közelítés – még ez sem telitalálat:
Isten!
A mi népünk így hív, így átkoz, ezen a néven felejt el. Egyébként a szerte elterjedt néhány száz hangalakhoz több milliárd kusza értelmezés.
Mondhatnánk: milyen reménytelen.
Egy az Isten – és mi ennyien vagyunk rá.
Mohóságunkban majdnem ízekre téptük
– de Isten nem magántulajdon,
mint az övéké, csak annyira miénk.
Tagadásunkkal majdnem megöltük
– de Isten nem halandó,
csak mi halunk meg,
ha kigyilkoljuk.
Közönyünkkel majdnem kihűtöttük
– de Isten nem fagyhat meg, hanem
mi leszünk jég, ahogy megszűnünk szeretni.
S most lassacskán egy újabb ezredév mögöttünk. A második, Krisztus óta.
Mondhatnánk: gyerekidő.
De azt is mondhatnánk
túl sok a lázálomhoz
túl sok a hamis tudathoz
túl sok a zsibbadtsághoz
túl sok idő
többnyire csali-ligetekben
csaknem-útvesztőkben
sötétzárka-önmagunkban
kétezer évig – alig változva – élni!
Kétezer év. A türelmes Isten egyetlen pillanata: de talán a legfontosabb; melyben kitetszik, mire ment az új szövetséggel az ember.
Ilyenkor a bérlő – kénytelen-kelletlen – leltárt készít:
mi maradt
mi jött hozzá
és mi veszett el
A mérleg különös, mert
ami volt, megmaradt
és nem veszett el semmi
Mondhatnánk: mily reményteli.
Csak ami hozzájött, az ne jött volna!
Isten!
Te tudod:
a szorgalom nem erény, ha a romboló szorgalmas
az ész nem érték, ha a szellem még felelőtlen
és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már benne a lélek varázsa.
Bizony, nem mindig jobb, ami több.
A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.
És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!
Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:
a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink
csak a bűntudat zavarát leplezzük
hetyke füttyögetéssel
A tenyerünkhöz nőtt bunkót
világfi módjára sétapálcaként meglengetjük
Köszörüljük a torkunkat,
hogy aztán mint az érctrombita
zengjen
de hiába
mocskosak és terheltek leszünk,
hebegünk vagy hadarunk majd,
szinte mindegy
érvényes nevünk mindenképp elmosódik.
Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta
lesz ami lesz
vár aki vár
történt ahogy történt
dac, csőlátás és áthárítás
az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.
Tápászkodás után
a vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.
Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva
mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük
a kilyukasztott ózonpajzs
a felszabadított atom
a magunkra eresztett AIDS
mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.
Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.
Hozományunk pedig a jobb sarokba hanyagul begyűrve:
a rongyolt gyermeki ing
a gubancolt védőháló
a berozsdált iránytű
az elhalványult képmás
az összefirkált tereprajz
a rabbá tett szabadság
a félreértett egyenlőség
a fölhígított testvériség
tekints ezekre is, Isten!
Ha segítesz
talán még
meg lehet varrni
ki lehet csomózni
ismét átfényezni
alapszínét visszaadni
hitelesen átmásolni
a gúzsból kikötni
értelmében fölmutatni
újra besűrítni
ha Te segítesz, Isten!
Mert kihez forduljon végtére az ember?
Így kétezer előtt, feje fölött lyukas ózonpajzzsal, atomsugárral a sarkában, halálos kórral a nyelve hegyén?
Kihez forduljon az ember? Hol talál a nyilvánvaló elkövető egy csekélyke védelmet? Folyamodhat-e kegyelemért?
Isten, segíts!
Ne csak a néhány (szám szerint tán nem is kevés) igazakért – hanem nyúlj le mindenkiért.
Még egyszer, Isten. Valamennyire, valahogy. Ha nem is oly erővel, mint kétezer éve (mert Az nem ismétlődhet, oly végleges!), de valami biztató jeleddel jelenj meg újra, mert látod, a büntetést helyetted úgyis mi magunk elvégezzük
mi készítjük a Föld halálát
már az áldott napot is ellenséggé tettük, vegyi úton, elég találékonyan – játékos kezünkből az energialabda bármely percben a talajnak ütődhet, csak egy kis ügyetlenség vagy sanda rosszakarat –
testünkből hovatovább kipusztul minden immunitás, ami a káros ellen zseniális összhangban védett –
és az ok elég világos:
(üdv a kivételeknek!)
minden test összemártózott
minden testtel miközben minden lélek
minden lélektől elzárta magát.
A nyavalyák irtózatosak, de legalább beszédesek. A meglottyadt szellemizomzat már régóta nem áll ellen semmi gonosznak. A test, mint a gazdát utánzó szolga, most csak a példát követte.
Mondhatnánk: a világsorsban nincsenek véletlenek.
És van, nem pedig véletlenül lett az Isten.
Kétezer előtt és kétezren túl, érintsd meg hát könyökünket,
Isten,
így korrigáld a Tőled megszokott – talán túlságosan is nagy – tapintattal a cselekvések irányát
nyúlj az állunk alá, és a fejünket emeld meg, hogy merjünk néha feljebbre is nézni
S mivel leszórt kukoricaszemeidet felzabálták a pokol mindenevő kutyái
fényes kavicsokkal a járható és járandó utat mutasd meg újra,
hajolj le még egyszer
állat és angyal közé, ahol mi élünk, a veszélyzónába,
és a két illesztett tölcsér közötti szűk közlekedőrést
koccantsd meg ujjad hegyével
mert itt vagyunk mi, megszorulva, s többnyire csak jajra juttat – mert inkább lefelé visz – kapkodó, harcos moccanásunk.
Mondhatnánk: legyen a Te ereszkedésed a nyomorában „logikus” világsors szent véletlene
a betervezhetetlen fordulat
a mesébe száműzött csoda
a meg nem érdemlett ajándék
Tedd, Isten,
hogy az alvadt, tapadós vérdugó visszafelé leváljon s enyhén felénk lejtő jobb vállad sugárzó mágnesével
vonzzál minket erősen a mélyből a peremre törő áramlásba
Tebenned bíztunk eleitől fogva
csak középtájt elfeledtük
S Te bíztál bennünk az eleitől fogva
mi pedig itt megrekedtünk
Isten
lazíts a jövendő idők nyakunkra szoruló hurokján,
ne hagyd, hogy az önítélet kétezren túl
ily dicstelenül beteljen,
gyere, Isten, akár büntetni is,
mert Néked még a büntetésed is irgalmasabb,
mint a jutalom,
amit embernek készített az ember

Lucian Blaga

"Tested, a szép és lelked, a tiszta, olyan,

akár az ikerpár: az egyik egészen a másik

vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!

Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,

s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,

csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked."

Kántor Péter: A nagymama

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.

Gergely Ágnes: Örmény dal

Nemcsak álomban élek
azóta ébren alszom
bokor mélyén madár
ujjaid közt az arcom

rózsa fekete rózsa
feltámad minden reggel
nincs teljes ébredésem
lecsuksz a két szemeddel

Lucian Blaga: Játszani

Ó, játszani, mit nem játszottam még soha!
Hogy Isten ne érezze úgy magát
itt bennem,
minthogyha tömlöc volnék, kaloda.
Adj szárnyakat nekem, föld,
hasítsam nyílvesszőként át a
határtalant,
ne lássak mást köröttem, csak eget,
fölül eget,
eget alattam –
s kigyúltan ott a fényözönben,
csak játsszam,
tele csodás, villámló lendülettel,
hogy Isten szabadon lélegezzék bennem,
ne zúgolódjék:
„Tömlöcben rab vagyok!”

Kiss Jenő fordítása

Alekszandr Szergejevics Puskin: Tatjána levele Anyeginhez

Elmondja Ruttkai Éva

Én írok levelet magának -

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panasz-szavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad.

Hallgattam eddig, szólni féltem,

És higgye el, hogy szégyenem

Nem tudta volna meg sosem,

Amíg titokban azt reméltem,

Hogy lesz falunkban alkalom,

S hetenként egyszer láthatom;

Csak hogy halljam szavát, bevallom,

Szóljak magához, s azután

Mind egyre gondoljak csupán,

Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,

A társaságokat kerüli,

Mi csillogtatni nem tudunk,

De úgy tudtunk jöttén örülni.

Miért jött el? Békességesen

Rejtőzve mély vidéki csendbe,

Tán meg sem ismerem sosem,

S a kínt sem, mely betört szívembe;

Tudatlan lelkem láza rendre

Enyhülne tán s leszállana,

S akit szívem kíván, kivárva,

Lennék örök hűségű párja

S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,

Kinek lekötném szívemet.

Ezt így rendelte fenn az Isten...

Tied szívem, téged szeret!

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;

Az égieknek kell köszönni,

Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

Rég álomhős vagy éjjelemben,

Látatlan is kedveltelek,

Bűvöltek a csodás szemek,

Rég zeng hangod zenéje bennem...

Nem álom volt, színezgető!

Beléptél, s ájulásba hullva,

Majd meglobbanva és kigyúlva

Szívem rád ismert: ő az, ő!

Nem a te hangod szólt-e újra,

Ha egy-egy csendes, bús napon

Ínséges szívekhez simulva

Vagy imádságban leborulva

Altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyék-alakban,

S nézel reám e pillanatban

Az áttetsző homályon át?

Nem te hajolsz párnámra éjjel,

Suttogsz: szerelemmel, reménnyel

Enyhíted lelkem bánatát?

Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kisértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít,

S az égi kéz másként akarja...

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem,

Előtted könnyem hullva hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem...

Gondold el, mily magam vagyok,

Nincs egy megértő lelki társam,

Így élek néma tompulásban,

Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,

Nézz biztatón, ne adj te mást -

Vagy tépd szét ezt az álmodást

Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,

Megöl a félelem s a szégyen,

De jelleme kezes nekem,

Bízom: a sorsom van kezében...

 Áprily Lajos fordítása

Imre Flóra: Tatjana levele (tizenöt évvel öregebben)

Talán elmondhatja a dal,
amit a próza sose merhet,
egyikünk se oly fiatal,
hogy eleresszük a szerelmet.

Jött, ránk nézett és elszaladt.
Hátha vissza lehetne csalni,
hátha lehet a nap alatt
valami még - amennyi, annyi.

Szorongsz, ahogy én is szorongtam,
míg írtam ezt a levelet.
Rejtőzz el itt a két karomban.

Kis herceg, gyere közelebb,
engedd el magadat nyugodtan.
Majd én vezetem a kezed.

Weöres Sándor: Hűs

Megül a csend a fán

a lomb közepén.

Alig súrolja

egy-két madár.

Az árny, az éj

beléje vágva áll.

A lomb közepén

megül a csend a fán.

Szabó Lőrinc: Ősz

Este van és ősz ... És megállok:
oly hihetetlen ez az ősz!
A régit még szinte elérem,
oly közel van, oly ismerős.
Mint a ma reggel, oly közel van
a régi ősz, a tavalyi ...
Egy év telt el reggeltől estig
és alig  történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen -
az idő egyre rövidebb;
lehunytam szemem: reggel volt,
kinyitom újra: este lett!
Kezdet s vég egybefut ... Óh, hogy
zuhan az élet! hogy zuhan!
Egy perc, és minden összecsap, és
még egy s mindennek vége van.

Csorba Győző: Gyanú

Kalandozván előre az időben
társaim valamennyien gyanúsak:
ki tudja melyik álcázza magát
melyik nem jön már valóban velem

Kalandozván előre az időben
szeretteimnek gyanús vagyok én is:
ki tudja velük megyek-e vajon
nem álcázom-e én is csak magam.

Radnóti Miklós: Alkonyi elégia

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szendereg a folyton készülő halál.

Jász Attila: (alatt)

Mindig is így akartam szeretkezni
a tájjal, határozott, ám finom moz-
dulattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként

tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,

ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-
rá változik, de feküdni csak tovább,
miközben gerinced alatt folydogál,

csorog el szép lassan az idő maga.

Jász Attila: (tovább)

Utoljára a felhőket akarom
majd látni, előtte a földet,
sárga füvekkel, csikkekkel,
eldobott műanyag üvegekkel

és sörösdobozokkal tarkítva,
aztán lassan a fák öreg bőrét,
bokrok poros leveleit, lassan
emelve tekintetem tovább

a fák lukas lombja fölé, aztán
már csak a felhőket szeretném
látni, ahogy fekve futok velük
tovább, csak tovább, tovább.

Jász Attila: A költészet olyan

A költészet olyan dolog, hogy ülsz
egy padon, nézed a fűszálakat.
Pici rezdüléseket. Túl feszült
vagy, ezért figyeled, hogy áthalad,
mászik, elrúgja magát legfelül,
felröppen a katica. De hamar
feltűnik újra. Látszik, kimerült,
de nagy nehezen mégis elszáll.
Irigyli őt a költő meg a fűszál.

A háttérben nehéz hullámokat
ver egy hajó jelentésteli teste,
üzenete, hogy a mondatokat
szavak fáradt viszonya tartja össze.
Egy ideig szerelmespárokat
a test bilincse majdnem minden este.
A távolság a hosszútávfutókat.
Nézed őket, mint eltévedt ufókat.

A költészet néha olyan torony,
ahonnan indokolatlanul elszállsz,
máskor némán dőlsz hátra a padon,
mint katica alatt a gyenge fűszál,
szeretők alatt lopott alkalom.
Előtted már bizonytalanul ott áll
a vers, szinte teljesen meztelen,
s leül melléd, persze, ha engeded.

Lucian Blaga: De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

Kiss Jenő fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Dzóé

            

             „Benne élet volt és az élet volt
             az emberek világossága” (Jn 1,3)

Nem vérből, s nem a test akaratából.
Inkább, mint tavaszi égbolt alatt a vetés,
mely szárba szökve hozza az aranyló magot.
Ez egy egészen másfajta születés.

Általa születni talán annyi csak:
Ő fészket rakott egykor a szívemben,
s miként a nyári fényt beissza, mi él,
betölt és ragyog mind fényesebben.

Szenteleky Kornél: Alázatos kérdés az élethez

Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Hogy eltakarod ködös köpönyegeddel
a távoli horizonokon ragyogó szigeteket,
melyeken egykor kiköthettem volna?
Hogy szétszórod emlékeim aszott, illatos lapjait,
mint hamut a szélbe?
Kérdezlek, drága: hát minden hiábavalóság?

Letörlöd a mosolyt orcámról
és szememben eloltod a remény lámpását.
Kifürkészed lelkem minden zugát,
ahová lelkemből kiizzadt gyöngyöket rejtegettem
és te ellopod a gyöngyöket, az én kínos-jajos
gyöngyeimet
és kihajítod őket a közönybe, a semmibe.
Kiszívod az erőt karomból,
szívemből, tüdőmből
és a láz iromba, vörös kucsmáját szorítod fejemre -
Ó!
Fejemben úgy ugrálnak a gondolatok, mint ördögfiókák
a varangyal üstök körül.
Balog búval, félrebillent fejjel ülök,
mint részeg, roggyant karneváli figura.
Egyedül vagyok.
Gyenge vagyok.
Szegény vagyok.
Beteg vagyok —
de még mindig a tiéd vagyok?

Te rám nevetsz, aranyakat csorgatsz le ujjaidról,
majd ölelésre tárod a karod,
pedig nem kellek neked:
se barátnak, se szeretődnek, se fiadnak.
Csak nevetsz, gúnyolsz engem, mert
nyiszlett és nyomorult vagyok.
Kérdezlek téged, te gyönyörű:
meddig tart a játékod?
mikor hajítasz el magadtól?
Kérdezlek szomorúan és köhögősen:
Miért ez? Miért ez!?
Te drága, te csodálatos,
te egyetlen, akit örökkön
szeretek s akinek szerelmére
örökkön vágyok.

1925.

Mezey Katalin: Befogadni vagy kivetni

Engem nem kell már megszeretni,
csak befogadni vagy kivetni.

Aztán, hogy köztetek megálltam,
bennetek magamra találtam

most rátalálhattok ti bennem
arra, miért útnak eredtem.

A vidámságot mindenekben
és mindenekfölött szerettem,

de tudom, egyre komolyabban,
vidámság, minden, azután van:

Íme, hát batyúm kipakolva,
országos vásár, fölötte ponyva.

Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell?
Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.

Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben
furcsa törvényben elkeveredtem.

Megvallom, nincs is benne más szándék,
csak olyan, mintha tükörnek állnék;

tükör is, meg tán bújócskajáték:
magamban is tirátok látnék.

Rákos Sándor: Mozgókép

Ki hitte, hogy e vak, esendő
test a gondolattal egyenlő?

Csapódom erre meg amarra,
mintha fény vetítene falra.

Utcára! Vagy: be, a szobába!
S már ott vagyok, lelkem szavára.

Ember-árny, mozgókép, nem élő,
szürke a film pala-színétől:

gondolatokká vékonyodtam,
kételkedem testi magamban

s csodálkozva, hogy ez lettem én:
átlebegek a tárgyak szivén!

Parancs János: Hiába mondasz bármit is

                Mire rám mutatnál: nem vagyok.
                          Füst Milán

Már életedben elfelejtenek.
Olykor még mintha szólítanának.
De nem téged. Ó, nem. A puszta légbe
hangzanak, visszhangtalanul a panaszok.
Nincs időnk a többiek kérdéseire figyelni.
El se mondd, ha valami válaszra vársz.
Egyedül vagy a léttelenségben, és nincs,
senki számára sincs elfogadható magyarázat.
Nem vagyunk. Nem is létezünk. Ahová a kéz
mutat: senki sincs. Csak a szél kering,
vigasztalanul csak a szél futkos a házban.

Maarten Mourik: Halál

Halál [1]

Halál az, amikor
a fogház
szűk hátsóajtaját
kinyitják,
a küszöbön át emberek
zuhannak háttal
a sötétbe.

*

Halál [2]

Halál az, amikor
a függönyök már
egyre kevésbé engedik át
a tekintetet a kinti világra -
a függönyök
egy reggel
összehúzva
maradnak.

*

Halál [3]

Halál az amikor
az ember, mint egy farkas
a hófedte rónán
érzi, hogy körülvették
az üldözői;
egyre közelebb lopakodnak,
és ő az ég felé vonyít,
de már nehéz
elmenekülni.

Dabi István fordítása

Bella István: Az „éden elvesztése”

A világ végén
végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember,
meg az árva, árva, árva
emberiség.

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

S így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban a világ
végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
s az emberiség
nem tudott emberül.

Bella István: Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,
s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,
essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,
halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal
essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,
a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat
hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,
szép embertelenségünk.

Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...

Kezedben alszik még napom,

kezemben őrzöm illatod.

Holnapról álmodik szobám,

s bekopognak a tegnapok.

Ködöt termett reggel a tél,

         zúzmarát szült a pillanat.           

                             Húzd magadra álomlepled,                               

örülj, hogy ennyi megmaradt.

Lackfi János: Két angyal

Két angyal lebegett szobámban
egy színes és egy fekete-fehér.
Nagyjából egyszerre hulltak le, engedett
az idő átlátszó celluxa.
Tudom, hogy itt vannak,
egy magasabb, egy mélyebb,
íróasztal mögötti létezésben.

Lackfi János: Hálaének

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megnehezítsen?
Mert a könnyű száll a széllel,
pora jön-megy a szeszéllyel?

Azért adott nekem Isten,
veled mindent megkönnyítsen?
Mert a nehéz mélybe süllyed,
mocsár nyelné be testünket?

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megkeserítsen?
Mert az édesség elhizlal,
gyorsan olvad, könnyen illan?

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megédesítsen?
Kenyerünket könnyel nyeljem,
mégis mézbe érjen nyelvem?

Azért adott nekem Isten,
hogy engem megszégyenítsen?
Magam hozzád mérve lássam,
bennem mennyi árulás van?

Azért adott nekem Isten,
hogy minket megdicsőítsen?
Testünk-lelkünk kettős létra,
egymáson másszunk az égbe?

Csáky Károly: Tévelygés után

Isten kertjét kutatom,
ahonnan
egyszer
már
kiűzetett az ember.

Uram,
fogadd vissza
eltévelyedett szolgáid,
áraszd el
kegyelmeddel,
kiket nem kímélt
a kísértés,
és gyalóságukban
mint féktelen gyermekek,
megmártóztak
a világ porában.

Csoóri Sándor: Meghallod-e még?

Fakó nép, mennek a napok, az évek,
meghallod-e még néha
cipőd ideges kopogását a kövezeten
s elcsukló himnuszaidat?

Kivirágzik az idén is minden akác,
minden gesztenye, minden somfa.
Az országalapító kéz
naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben
s végigsimítja valamennyit.

Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,
akaratos kézre a lombok között?
Ráismersz-e suhanására magadban?
Vagy neked is már csak a balsors magyar?

Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:
sok már a sorvadt kísértet soraidban,
a megkérgesedett szemű távolodó;
sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is
úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit
hallgatna épp egy utcasarkon.

Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben
beszéljek rólad, kihaló madárfajok
és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,
mint a költészetem: a fájdalmakból is
világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.

Fakó nép, mennek a napok, az évek –
meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban
s agyonénekelt himnuszaidat?

Lukátsi Vilma: Akkor ... Mi lesz?

Egyre többet tud már az ember,
szédítő trónon ül az értelem,
előtte még megszólalni sem mer,
lenézett koldus lett az érzelem...
Mindenkinek a zsarnok parancsol,
a szintén trónra emelt önmaga,
érte süketen és vakon harcol
kegyetlenül. Egy "új kor" hajnala
kábítja el, ha riadtan megáll,
mert fél. Attól, hogy ez már a halál?!

És tanácstalan sodródik tovább
a gépcsodákat alkotó világ.
Az Istent eltemette: sírba zárta,
... tövissel ma már nem koronázza,
inkább ... nevetni próbál fölötte
a komputer-kor torzult szülötte.

Talán őriztetné is a kriptát,
mert ... ha mégis igaz lenne mindaz,
amit lenéz, mint a hivők titkát,
de amiről néha-néha hírt ad
az elnémított lelkiismeret,
hogy - harmadnapra a sír üres lett!
S az Isten mégis ... és még ma is él,
a Bibliában Ő üzen, beszél...

Akkor ... mi lesz? - Azt nem lehet leírni!
A Feltámadottban hinni kell,
hinni, hinni!

Csoóri Sándor: Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben 

nagyon magányos lett az erdő. 

Madarak torkában a lángot 

elfújta kedvetlen, hanyag szél. 

Állnak a lombok, mint lovak 

a szomorúság jászolánál; 

baljós tükröket rejt a hegyhát 

s bennük ég és föld öklelését. 

Ha nem élnél, most elaludnék 

s nem gondolnék semmi örömre, 

sem a víz citera-szavára, 

sem ágyékod villámaira. 

De fölkönyöklök nyavalyámból, 

az elmúlásból fölkönyöklök 

s téged látlak, egyetlen élőt, 

kiben a nyár még folytatódik. 

A nyár, mit az eső kioltott, 

akárcsak egy boglyatüzet, 

a nyár, mely olyan zaklató, mint 

a szerelem vagy mint a rózsák. 

Az évszakokat folytatod te 

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem: 

ha fölnézel; ragyog a Nap 

s ki is nyílik, mint egy kapu. 

Ezen át lépsz be újra hozzám, 

vendégem és varázslóm vagy – 

Eláll az eső szívverése 

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Weöres Sándor: Kísértet

Csak azt tudták, hogy oszlik már a testem,
s hogy, míg köztük jártam, mit kerestem.

Kopogtak rajtam, bajomat kilesték,
mégis elvittek nyirkos őszi esték.

Mosták a testem vízzel és közönnyel,
s anyám és húgom könnyel, csupa könnyel.

Azt hitték, engem siratnak, a holtat -
könnyeik nem rám: darab húsra folytak.

Mit tudta öcsém a városba, messze,
hogy mért gondol rám annyit akkor este,

szekrénye mitől is pattog és rezdül...
velem beszélt fél éjjelen keresztül.

Csak azt tudták, hogy szétmállott a testem
s hogy, míg közöttük jártam, hányat estem.

Azt mondták: szegény Pista, így-úgy... - és hát
nem engem szántak: testemet, a némát.

Nem engem szántak, kik engem szerettek:
magukat azért, hogy elveszítettek.

Uzsonnatájt így szóltak, könnyben ázva:
"Ha Pista is most itt, velünk teázna... "

Én téli erdőkkel vacogtam akkor,
csöpp síri mécsben égtem alkonyatkor.

Csak azt tudták, hogy csontváz már a testem
s hogy mílyen ételt és hogy kit szerettem.

Gyurkovics Tibor: Bátran

Ne írj verset ha nem lehet
hajtsd be a füzetfedelet
ne csókolj szájat ha már nincs szád
ne csinálj úgy mintha kibírnád

tudj idegesen járni-kelni
tudj napfényesen haldokolni
de ne riasszon vissza semmi:
ne bírd ki – hogyha nem bírod ki.

Kiss Benedek: Esti ima

Édes Istenem,
aki körülöttem és bennem vagy,
kutyám szemében és a
kaktusz tüskéiben létezel,
s mellesleg mozgatod
az irdatlan Mindenséget,
köszönöm ezt a napot is.
Nem lettem gazdag,
nem lettem koldus sem,
de feleségem törött bordái
ma is forradtak valamicskét.
Úgy rendezed az életemet
– néha ellenemre –,
hogy ne szűnjek meg rajongód lenni.
Lám, most is küldöd a csodát,
a villanybúrák fénykörében
miriád hópelyhecske táncol,
s kiállok a térre,
szívemig borítsanak be csodával.
S ennyi nekem mára elég.
Borom is van, Rád köszöntöm.
S nem tudok ugyan még elaludni,
de most lefekszem én ágyamba, én Uram!

Csoóri Sándor: Zene a szíved körül

Ha nem volnál,
talán már én se volnék,
és nem kerülgetné szemem
álomtalanul a Földet helyetted is.
Legföljebb komor sziklákat
nézegetnék csak elképedve
egy hegy tövében, mintha Isten
kihullott zápfogát bámulgatnám.

De te csak némán mosolyognál,
mint hogy ha azt üzennéd:
elegendők neked a kis csodák is:
rigó egy szalmaszállal
a torony tetején,
egy vágtató ló a suhanó folyóban,
sörénye száll, csapong,
akár a csábító angyaloké,
akik után rohan a Nap is,
rohan, rohan és zene lesz minden zajból,
zene, zene a szíved körül.

Szécsi Magda: Szívednek feszülve

Két szó
Közötti
Csók
Most
Amire vágyom,
De legtöbbször
A szavaidat
Jobban
Kívánom, s
Van úgy, hogy
Gondolataiddal
Szeretkezem,
Ilyenkor
Minden
Kritikusságomat
Félreteszem...
Nagyon
Szeretlek!
Azért vagyok
Ennyire
Egyedül:
Szívednek feszülve
Reménytelenül...

Radnóti Miklós: Tavaszi szeretők verse

Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,

hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak

csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,

a vízen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert

mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szép szavú áldása
a tájnak!

Radnóti Miklós: Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren

1

(INVOKÁCIÓ)

Kedvesem
úgy kínlódom a szavakkal
úgy kínlódom hogy kimondjalak
kimondjalak hogy közelebb kerülj hozzám
mert nélküled vak vagyok és néma és süket
nélküled lélegzeni sem tudok
nélküled olyan az élet
mint a szerelem nélküli csók
annyira elképzelhetetlen
mint a mozgás nélküli anyag
kedvesem
segíts hogy kimondjalak
Kedvesem
úgy kínlódom a szavakkal
úgy kínlódom hogy kimondjalak
kimondjalak mert ezzel is közelebb kerülsz hozzám
hozzám láncolnak a szavak is
mert a te neved az értelem
általad ébred magára a tudatos anyag
általad ébred magára az Osztály
mert minden tettének célja s oka
te vagy
kedvesem
segíts hogy kimondjalak

2

Kedvesem
én annyit kerestelek
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem emberül élni
annyit kerestelek
hogy lelkemre bütykösödött a bánat
annyit kerestelek
hogy kezdtem elveszíteni a hitet önmagamban
lépteid nyomát
kutattam kiégett szemmel
borzongó fasorokban
felhők csücskében
künn a harctereken
és benn a gázkamrákban
a te neved véstem az akasztófák gerendáiba is
mert tudtam hogy újjászülsz
hogy megtalálsz
mert megtalállak
Kedvesem
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem örülni
mint a mindig-éhes gyermek
annyit kerestelek
hogy megköszönjem neked
a legszebb legtisztább szerelmet

Kassák Lajos: Két szemed

Két ikercsillag az égen
vigyáznak rám
hogy munkámat végzem.
Betűket szavakat mondatokat írok
a sima papírlap
arcom gyűretlen vonásait tükrözi.
Se bánatom se gyűlöletem nincs ma.
Tiszta vagyok mint a megfürdetett újszülött
Csak gyarapodom
csak érlelődöm
amíg az irgalom angyala őriz.

Vörösmarty Mihály: Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Serfőző Simon: Ha szólok

Ha szólok, az én szavammal,
nem a máséval beszélek.
Magamért is én állok ki.
S igazat igazzal mérek.

Lépteimmel nem a másét,
az én sorsomat járom.
Ha nem leszek majd, magamnak
leginkább én hiányzom.

Somlyó György: Naivságok naivságának litániája

Hívságoknak hívsága
(Prédikátor)

                     Love loves to love love
                     (Joyce: Ulysses)

szeretem mindenemet odaadni annak akit szeretek
de nem szeretem ha elvárja hogy mindenemet odaadjam
bár lehet hogy még azt is szeretem ha szeretem
hiszen mindent szeretek azzal akit szeretek
és mindenekfelett és minden mértéken felül szeretni

szeretem azt akit szeretek
még azt is szeretem amit nem szeretek azzal akit szeretek
szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek
szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret
szeretek nem lenni rest a jóra azzal akit szeretek
de talán minden rosszra is hajlamos lennék azzal

akit szeretek
semmit se szeretek csinálni anélkül akit szeretek
szeretek felkelni azzal akit szeretek
szeretek elaludni azzal akit szeretek
szeretek reggeli kávét vinni az ágyba annak akit szeretek
szeretem megsimogatni a haját annak akit szeretek

mikor munka közben elém teszi a kávét
szeretek mindent megszerezni azért akit szeretek
szeretek mindent feláldozni azért akit szeretek
szeretek mindent megtartani azért akit szeretek
szeretek mindenről lemondani azért akit szeretek
szeretek várni arra akit szeretek
szeretem ha nem kell várni arra akit szeretek
szeretem ha mindig velem van akit szeretek
szeretek távol lenni attól akit szeretek
szeretek visszatérni ahhoz akit szeretek
szeretek mindent elmondani annak akit szeretek
szeretem hosszan elhallgatni azt akit szeretek
szeretek hosszan hallgatni azzal akit szeretek
szeretek hivalkodni azzal akit szeretek
szeretek elrejtőzni azzal akit szeretek
szeretek robogni az utakon azzal akit szeretek
szeretek otthon ülni azzal akit szeretek
a legrosszabb mozit is szeretem nézni azzal akit szeretek
a legszebb zenét se szeretem hallgatni anélkül akit szeretek
szeretek oda menni ahová az akar akit szeretek
szeretek vitatkozni azon hová menjünk azzal akit szeretek
szeretek egyetérteni azzal akit szeretek
szeretek tanulni attól akit szeretek
szeretem ha taníthatom azt akit szeretek
szeretek két szó között a munkából kizökkenni

arra gondolva akit szeretek
szeretem ha két szót sikerül összeforrasztanom

annak a gondolatával akit szeretek
szeretek az óperenciás tengeren is túlra röpülni

azzal akit szeretek
szeretek csak úgy a rakparton kószálni azzal akit szeretek
múlatni az időt
marasztalni az időt
bekeríteni az időt
kikerülni az időt
beletaposni az időbe mint egy gázpedálba
leszakítani az időt mint egy szál virágot
várni arra a pillanatra aminek azt mondhatom Megállj!
táncba vinni az időt mint egy elsőbálozó lányt
táncba menni az idő démoni forgatagával
szeretek semmit se csinálni azzal akit szeretek
mindent szeretek azzal akit szeretek
amit férfi és nő megtehet egymással
a kezdet kezdetének kezdete óta
azért a kurta üdvért amit stopperrel mérnek a csillagok
s ami mindahányszor annyival elhalasztja halálunk percét

amely mindig velünk van
de talán meghalni is szeretnék azzal akit szeretek
hiszen a szeretetnélküliség úgyis halál hívságok hívsága

és zengő érc és pengő cimbalom vagy még az se
és halálom percéig nem fogom megérteni hogy jobban lehet
mást szeretni mint a szeretetet

Horváth László Imre: Júdás imája

Harminc ezüst nélkül is kiadlak,
leírlak, elárullak, csak úgy magamnak.
Te választottál, utolsó tanítványnak
(mikor olvassák a névsort,
mind az én nevemre várnak).
Talán szerettél, vagy szerettelek.
Mindig csak most isszuk
a bort, töröd meg a kenyeret.
Csókkal, soha így, összeér örökre
két szereplő. A történet sosem
látható, talán néhány pillanat.
Nem tagadlak meg: én leszek
mindig, aki elárultalak.