Reggel, indulás elõtt az ágy szélén
ültem, elmosolyodtam.
Kérdezgetted, na mi az, mi az.
Nem válaszoltam és nem mosolyogtam
tovább. Mondtad, megijeszt, mikor
ilyen szomorú vagyok hirtelen, nem tudsz
mit kezdeni velem.
Szóval, valami ruhát pont úgy
dobtam ki az ágyból, mint ahogy elképzelem
vagy emlékszem rá, nem tudom,
anyám mesélte, kétéves koromban
megműtöttek, haragos voltam a világra,
de nem mondtam semmit, csak legközelebbi
társamat, egy ronda, szürke plüss vízilovat bosszúból
magam mellől kihajítottam a padlóra
lámpaoltás után, azt hittem, titokban marad.
Onnan tudtam, hogy vége, hogy ezt
képtelen voltam elmesélni neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése