Megidézem mindazt, ami vagy, mondod, és a kezed,
a tenyered a homlokomra helyezed, kicsit idegen
ez a mozdulat, ezt gondolom, ahogy megérintesz,
aztán mégis, hűvös és megnyugtató, az anyám keze
volt ilyen, gyerekkoromban, amikor megnézte,
van-e lázam, a nagy szobában feküdtem, az ő
ágyában, mellettem citromos tea a kis asztalon,
minden olyan valószínűtlen, hogy aznap majd
nem megyek iskolába, pedig szeretem az iskolát,
de olyan jó kicsit nem csinálni semmit, olyan
álomszerű, ezt a szót, álomszerű, ezt nem most
találom ki, ezt akkor is éreztem, amikor megidézte
az anyám, ami vagyok, rátette tenyerét a homlokomra,
s én átúsztam egy másik valóságba,
miként a madeleine,
válaszolom, mint a madeleine sütemény, teával, olyan
ez az egész, mondom, és figyelem, ahogy körülöttem
teszel-veszel, olyan nagyon beteg azért nem vagyok,
gondolom, látom, ahogy hajladozol, a csészémbe teát
öntesz, megigazítod a párnámat, törődsz velem, úgy,
mint az anyám, amikor gyerek voltam, vagy éppen úgy,
ahogy az apámat ápolta, amikor az agyvérzést kapott,
etette, úgy kellett a szájába erőltetni a kanalat, hogy
valamit egyen az apám, aztán egy napon azt mondta
az anyám, látod, apus, úgy etetlek most, mint a gyereket,
amikor egész pici volt, apám erre a bal kezével, ami
még mozgott az agyvérzés után, pofon ütötte anyámat,
ez is egyfajta megidézés, mondom magamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése