Pilinszky János: Fehér piéta

A fényérzékeny levegőben 

csukott szemhéjak. Anya és fia. 

Fehér kezek és még fehérebb ráncok. 

Piéta és laterna mágika.  

Bob Gass: Engedd el!

„ Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók” (1János 2:19) 

          Minden kapcsolatnak megvan az oka és az időtartama. A családunk iránti elkötelezettség egy életre szól, más kapcsolatok talán csak egy időszakra. Ezért ha valaki elmegy, ne próbáld rábeszélni, hogy maradjon, szeressen, hívjon, törődjön veled, látogasson meg vagy maradjon kapcsolatban veled! A sorsod nincs azokhoz kötve, akik elhagynak.  

          János így írt: „Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók.” (1János 2:19). Akik elhagynak, azért hagynak el, mert nem kötődnek hozzád. Ha pedig nem kötődnek hozzád, akkor nem kellene a visszatartásukkal próbálkoznod. Ez nem jelenti azt, hogy rossz emberek, csupán annyit jelent, hogy az ő fejezetük véget ért a te történetedben.  

          Fel kell ismerned, amikor egy kapcsolatnak vége. Búcsúzz el nagylelkűen, tudva, hogy ha Isten neked szánt egy kapcsolatot, akkor azt meg is fogja adni. Ne marasztald, ne könyörögj – engedd elmenni! Ha mindenáron kapaszkodsz egy olyan kapcsolatba, aminek már letelt az ideje, az csak szenvedést okoz.  

          Miután Lót elhagyta, Ábrahám Isten áldásainak egy új korszakába és új szintjére lépett. Orpá elhagyta Naomit és visszament Móábba, de Ruth vele maradt, és Isten mindkettőjüket megáldotta.  

          Tudnod kell, ki tartozik az életedbe és ki nem! Ha olyasvalakihez ragaszkodsz, aki nem tartozik hozzád és nem is kell, hogy része legyen az életednek, akkor a mai üzenet számodra ez: engedd el őt!

Forrás: Mai Ige

Faludy György: Figyelmed és féltésed…

Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt 

körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem 

így idegenített el mindentől a világon. 

Aztán megszerettetted a világot velem. 

Ha nem vagy itt, elnyúlok árnyékod delejében, 

s mosolyod vadméz-ízét viselem ajkamon. 

Te vettél rá, hogy lényem határait átlépjem; 

azt hiszem, hogy lebegni tudnék, ha akarom. 

A szoborcsarnokom vagy, és örökös balettem; 

ha rémálom szorongat, te jössz karddal kezedben, 

mint Szent Mihály arkangyal az éjben s szétvered 

a sárkányt. Most tíz éve kerestem a témákat; 

ma a témák keresnek, űznek s utamba állnak. 

Forrás fakadt belőlem: túlcsordulok veled.   

(Charlotte, 1973)

Biblia

 „ Isten a mi oltalmunk és segítségünk akkor is, ha megindul a föld....” 

(Zsolt 46:2-3)

Rákos Sándor: Ott

ott lészen fogcsikorgatás 

kezek roppanó tördelése 

ott majd sorra eszünkbe jut 

amit addig nem vettünk észbe 

ott bánjuk meg csak igazán

vesztünkre hogy világra jöttünk 

ott időtlen kihallgatás 

lámpasora vakít fölöttünk 

ott mindenre felelni kell 

hall a süket kiált a néma 

ott lelkünket sajtolja présként 

a rettenetes anatéma   

Őri István: A fa éneke a lehulló levélhez

Elengedlek... 

most menj, 

s ha messze jársz is, 

azért üzenj, 

mert én itt maradok, 

nem mozdulhatok 

ez a dolgom: 

várakozok 

a télre, 

a fehérbársony létre, 

míg te a messzeföldet járod... 

itt várok rád, 

hogy visszatérj, 

mert én anyád vagyok, 

s szerelmes párod... 

mesélj majd, 

merre jártál 

s hogy te is úgy vártál 

engem, 

mint én téged? 

számoltad-e a perceket? 

s amikor álmodtál 

virágos rétet, 

emlékeztél-e rám, 

ki e rét fölé borúl, 

ki alatt hűs az árny 

és megpihen a vándor, 

ha az est ráalkonyul? 

mesélj az álmaidról, 

miket a puha avar adott neked 

ugye nem fáztál 

a bársony hó alatt, 

ugye nem bántott 

a zord téli üzenet? 

 itt vagy ágaim alatt, 

mégis oly távol...

s bár létünk tűnő pillanat,

állnom kell helyemen, 

vigyáznom rád, 

testvéreidre, 

és a rétre is, 

hogy amikor 

a Fénykirály 

újra életre kel, 

s a Tavasztündér 

már közel, 

felemeljelek, 

ébresszem 

gyengéd álomlétedet, 

hogy sarjadj ki 

újra ágamon s adj nekem 

új tavaszt, új Életet.

Gyurkovics Tibor: Hosszú út zsoltára

Uram, köszönöm neked a hosszú utat, 

a rövid utat nem irígylem, 

tudom, szerencse ha kísért, mire véljem, s nem jó 

húst kapni ingyen. 

Apró falatok a számban tanítottak éhezni, 

tüske taníttatta vélem a takarót, 

s el tudom választani a gonoszt 

és a jóakarót. 

Hadd el, Uram, ne törődj ezzel, 

hogy kíméljen az eső meg a fagy, 

az úton félrelökdösnek a rajkók, lábam között elgurítják 

a követ, szabad, 

mindent szabad. Valami alak 

állított be hozzám tegnap, 

befogta a szememet és kilopta a számból a szavakat. 

Felkap 

a szél, olyan könnyű és sovány vagyok, Uram, 

kóc az ingem, de megvagyok így, 

mert csontjaimat melengetik kíméletes kezek 

s az éjszaka beborít. 

Igen, igen, én tudom, hogy ez a te választásod jele, 

a nyelvem alatt tartom igéidet, 

kezem összeszorul már, mint az állatok karma, 

szívem jéghideg, 

de nézd, neked tartogatom hosszú ereimet 

melyek, mint a kötél, nyakamban lógnak, 

Uram, fogadd el függelékeim, 

s adj erőt a messze haladónak.

Gyurkovics Tibor: Mindennap

Mindennap ugyanazt megtenni menedék, 

körénk rakódnak a mozdulatok, szokások, 

ahogy az ember a tér kockájára lép, 

vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot. 

Sajátmagának így épül örökre gólem, 

amit a nap hevít, félelmetes golyó, 

nem marad vele már egy barát, egy rokon sem, 

nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó, 

nem marad a szivén esztendő és harag se, 

járkál a tereken csak, mint mogorva gép, 

a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le, 

és fölkel, ha a nap az ég szélére lép, 

amely beégeti hevét a vérbe, csontba, 

hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing,

bemegy az ember a sugárzó csarnokokba 

a kék lapok közé, aztán kijön megint.

Pécsi Ilona: Szerelem

Akár az alkony izzó vásznára 

szóközökkel írt levél, 

csendünk lobogó titok. 

Mint megfejtetlen rajzok a falon, 

szemeden néma kérdőjelek 

a holnapok. 

Feltöretlen ajkam mögött 

csak gyűlik a kódolt remény: 

emberarccal született 

válaszod vagyok.

Barna Júlia: szavak

sugárzó szavak 

a szépek: a gyöngy a viola a könny a rózsa 

a titokzatosak: a tükör a hajnal a fátyol 

az álom az örvény a búvópatak a távol 

a hűség a visszhang a lélek 

a szerelem a szívhang az élet 

az eltűnők: a füst a pára az érzés a gondolat 

a megfoghatatlanok: az idő a tér a végtelen a vég 

az összefoglalók: a létezés a szeretet az Isten 

a jóság a valóság és leginkább a halál 

a kimondhatatlanok: megbocsátok 

bocsáss meg! (nehéz) 

és az utolsó szavak: miért miért miért? 

romboló szavak 

az ölő nem ölelő gyűlölő 

a sebző a kárörvendő nem részvevő 

az ok nélkül vádoló a hamisan tanúskodó 

a gúnyos hazug rosszindulatú káromló 

a tiszteletlen megalázó 

emberhez nem méltó szavak 

életünket földig rombolják 

ha engedjük hogy kiszabaduljanak  

Pécsi Ilona: Bezárva

Ébredsz, 

álmod ködét tépve 

vándor lépte zeng ajtód előtt. 

Félsz, 

oly üres a ház, 

hogy rád dőljön, egy kopogás elég. 

Vársz, 

ablakaid por szőtte sötétre, 

asztalodon, 

mint múltból itt maradt kavics, 

céltalanná dermedt kenyér. 

Ébredsz, 

talán benyitna, 

ha kulcslyukadon kiszökne a fény. 

Félsz, 

kevés lesz tüzed 

gyertyát gyújtani új utazóknak. 

Vársz, 

hátha megérzi léted melegét, 

magához ölel, 

s vele újra szétáradsz a világban, 

remény.

Csorba Tibor: Hosszan hallgasd a szívverésem

Amikor hanyatt esnek a hegyek, 

a folyók is visszafelé folynak, 

mikor a hóhér gyakorol kegyet, 

s csak egy hajszálon múlik a holnap – 

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s ölelj át menyasszonyos hófehérben. 

Amikor Föld mögé bújt el a Hold 

és a megijedt Nap oly sápatag, 

mikor a Tejút kozmoszba karolt, 

s egy feketelyuk bőszen rátapadt –       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s csókolj, egyre csókolj csak merészen. 

Amikor kisiklik a gondolat,

és a szavak szanaszét hevernek, 

mikor jégtömbbé fagy a pillanat, 

s keserűbbé válnak a keservek –       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem       

       és forrald fel lángoddal a vérem. 

Amikor magába zuhan az atom,

s Démokritosz nem felezi tovább, 

mikor bomba ásít túl a falon, 

s tanítványnál a tanár ostobább,      

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem       

       én azt eléd tartom két tenyéren.

Mikor kifordul a Föld gyomra, 

s az egész bolygó vulkáni láva, 

mikor amorffá válik a forma, 

s a szent is önként lép kalodába,       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s csak pillants rám, azzal is beérem.  

Szűcs János: Te voltál /?/

Szikrázó szőke partokra, kőszirtekre 

te állítottál, 

arcoddal szemben, 

a sósan sebző szélnek szobrokat? 

Te voltál az, aki vártál 

sápadt Godot-szájakból 

megváltó, húsos szavakat? 

Mit reméltél, a lombtalan 

Tudás Fája alatt 

meddőn meditálva, 

ebben 

az édennek hazudott pokolban? 

Talán azt, 

hogy a testedbe 

rejtett 

időpokolgép: 

szilánkjaira 

szakadt szívverésed, 

majd újra 

életre veri a mélyhűtött 

szíveket? 

E nélkül is 

minden telítődött vérrel. 

Érzed? 

És aki mezítláb 

jön Jeruzsálem forró 

kövein, álmodhat még 

apostoli sarukat? 

Felölthet magára 

durva posztóról vedlett, 

kígyóbőr tapintású 

igaz álruhát? 

A Getsemáne-kert örök ősz. 

Felrobbant rózsák helyén,

piros tócsában kereszt áll. 

Csókkal megpecsételt 

a szeretettel álcázott 

árulás. 

Te voltál /?/  

Németh Erzsébet: Estig

Estig bármely 

csillagrendszerből 

megjövök hozzád 

ha szél szárnyán 

felhők vitorláján 

de ott vagyok 

hol susog 

ajkadon a nádas 

hol tomboló kétségben 

gyűszűnyi fény ragyog… 

Ott vagyok!  

Németh Erzsébet: Eliziádok

Küszöb mit nem léphet át 

idő és sors sem – 

ott a kegyelem tanyáz              

* 

Boldog ki megérkezik 

ahová indult 

és soha nem tévedt el               

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád, 

Te, Szólíthatatlan, 

így-úgy mégis beszélek én, 

ily s oly fabrikált nevekben 

vélem elérni Orcád 

ám dicséretedre szánt perceimben 

rest vagyok én az áhítatra 

mert szólásra kimért 

és szűkre szabott az én időm 

nem maradt erőm nekem 

a Te magasztalásodra 

mert csak kérni-kérni-kérni 

sürget a kifogyhatatlan sóvárgás 

hogy segítsd, oltalmazd 

tartsd meg és emeld ki 

fájdalmaikból a fájókat 

a megszomorítottak fejére 

hozz vigasztalást 

és tápláld kicsit a szűkölködőket 

mert annyi a baj és annyi a bajba jutott 

hogy megszámolni se volna mód 

ki mindenekért vagyok színed elé járuló 

hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig 

a megkínzottak, elveszettek 

árvák és elfeledettek seregletét 

hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés 

a magam keserve pedig 

amúgy is ráadás volna minderre csak 

ha lenne perc ezért 

akkor se nyílna föl már a szám 

s ha van, a Te könyörületed 

a sokasággal talán 

engem is magával sodor 

így kérlek ódon fohászkodással 

ne hagyd el a Terád szorulókat 

ne veszejtsd el az elveszendőt 

és hallgass meg engem őhelyettük

Marno János: Négysoros

Elszéled a pusztában a széllel 

a széna és a szalma, meg a por. 

Édesanyám, légy közel az éjjel, 

ha meg találok halni, légy itt valahol.

Lőrincz Teréz: Quo vadis

Fájtak lelkén a csontok, rozsdás rácsok 

az öröklét veszendő ablakán. 

A Rómába vezető úton már visszaütöttek 

a lépcsők, hidak és minden kő. 

Makacs lépteivel, szemközt a várossal, 

mégis megérkezett. 

Majd megvirradt a hajnali szél és egészen 

a megvakult Fórum bezárkózott csöndjéig 

egy csatatér volt minden nappala! 

A keresztet is ácsolták már 

és megkeseredve öregsége rongyaiban 

végül úgy hitte, elhagyta a várost. 

Ám a tompa lépcsők, néma hidak 

és az idegen kövek között az úton, 

ami egykor Rómába vitte: 

egyszerre szembejött Valaki. 

Siv Widerberger: Jó, ha nővére van az embernek

Hurrá, van nővérem, 

aki mindent tud. 

Hurrá, van nővérem, 

aki mindent jobban tud.  

Hurrá, van nővérem, 

aki mindig nagyobb.  

Hurrá, van nővérem, 

aki mindenben az első.  

Hurrá, hurrá, hurrá, 

mert a nővéremnek, 

aki három évvel idősebb, 

egy éven át mindent megtettem, amit akart, 

különben 

egészen biztosan 

beárult volna a mamának, 

hogy az utcán egy néni után

azt kiabáltam, VÉN BOSZORKÁN.

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Barátság

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

elém jött,

átkarolta a vállam,

és a titkairól sugdosott.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

sarkon fordult és ment.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

mutatott valamit, amit nemrég kapott,

és három percig játszhattam vele.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

felhívott valakit

telefonon,

és kérdezte, náluk lehet-e egész nap.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena

csokoládét adott

és narancslevet.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena.„

Hát nem tudod, hogy már Ingriddel vagyok?

Hogy köztünk vége mindennek,

mindennek, érted?

Észre se vetted, te hülye?” 

Több hónapba telt,

hogy Lenát ne szeressem

és ne gyűlöljem többé.

Tótfalusi István fordítása

Lőrincz Teréz: Végtelen mese

A kettős könyvelésben vénsége küszöbére érve 

először talált komoly többletet a bevétel oldalán! 

Valami szórakozott tétovaság ült a szívére 

aznap este, és futólag számba vette mitévő 

legyen már a napokban: itt az idő végre 

rendszerezni vagyonát. 

                                             Ó, jut majd bőséggel, 

hogy csinosítsa házát, jut ajándékra, és utólszor 

a tengerhez is elutazhat belélegezni sós illatát, 

annyi szikkasztó év után korhódott testét 

hűs párájában ápolni napestig, hogy majd hazatérve 

teli pince, padlás, kamra várja borral, mézzel és 

pompás dióval! 

                                            Így méregette a közelgő időt, 

mielőtt álma hálójában végleg elernyedett a 

teste, testének összes tagjai. Azt sem hallotta már, ahogy 

eszméletének összeomlott partjai közt elhal tulajdon 

végső sikolya: 

                                           Még ma éjjel elkérik lelkedet! 

Dudics Emese: Nekrológ

A napokban vettem észre, 

hogy már nem emlékszem rád. 

Ültem a buszon. Eszembe jutottál, 

és vártam, hogy utolérjen 

az ismerős sajgás. 

Az arcodat még csak-csak felidézem. 

Halvány a mosolyod, 

távoli, mint amilyen mindig is voltál. 

De ha azt a fanyar ízt keresem, ami a sajátom lett, 

vagy azt, hogy még mindig csak rész vagyok-e nélküled, 

vagy azt, hogy összerezzenek-e még, 

ha meghallom a neved, 

már nem talállak magamban. 

Újfajta szabadság ez, még tanulnom kell. 

Többé nem tegezlek majd a verseimben, 

te helyett ő leszel bennük, ha egyáltalán. 

Tíz év munkája ez.

Mezey Katalin: Öregasszony mondja

De sokat kellett magyaráz, 

hogy végül mégse értsenek meg. 

De sokat is kellett tanulnom, 

hogy végül mégse értsek semmit. 

De sokat kellett szépnek lennem, 

hogy a csúfságom kiderüljön, 

de sokat kellett jónak lennem, 

hogy a jóságom letagadják. 

De sok igazat kellett szólnom, 

hogy mocskoljanak hazugnak. 

De sokat is kellett szeretnem, 

hogy rám ordítsák: – Takarodjál! 

De sokat kellett sírnom ahhoz, 

hogy a könnyeim kinevessék, 

De sokat kellett gondoskodnom, 

szeretteim mégis elvesztek. 

De sokat kellett iparkodnom, 

amíg haszontalanná lettem. 

De sokat is kellett törődnöm, 

hogy ne törődjék velem senki, 

de sokat kellett adnom ahhoz, 

hogy ne akarjak kapni semmit. 

Varga Kriszta: Férfi

Lakik bennem egy férfi. Hórihorgas, bátor, istenkereső. 

Ő távozik belőlem külön útjaira s visszatér, ha itt az idő. 

Ő hozza-viszi a híreket köztem s Isten közt, ő jár utána hasadt, pirkadó 

egek alatt, ködös hajnali járdákon kakasrikoltásban, kutyaugatásban. Ő 

jár utána villamoszörgésben, templomkongatásban. Szivárványok alatt 

tűnik fel, kabátja széle lobog, ha megjön, leül az asztalhoz. Rám néz, nem 

beszél, mindent tudok.

Szabóné Kurucz Tímea: Jézust szeretnénk látni!

„ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: „Uram, Jézust szeretnénk látni.” 

(János 12,20-21)  

Láttad-e már úgy igazán ezt a világot? Figyelted-e, ahogyan az éjszaka sötétjébe lassan belekúszik a hajnali napsugár? Kutattad-e már a szemeddel a fűben lapuló ibolya szálakat? Elmerültél-e már egy másik ember tekintetében, arcának vonalaiban? Volt-e már olyan pillanatod, amikor nem csak úgy néztél, hanem igazán láttál is? Amikor meglátjuk a körülöttünk lévő világban az Isten csodálatos munkáját, gondviselését, alkotásának gyönyörűségét, és érezzük, szinte a lelkünket táplálja mindezzel.  Milyen jó lenne, ha nem csupán az alkotásban, hanem az Alkotóban is tudnánk gyönyörködni. Ha a szívünk nem csupán arra vágyna, hogy egy szép napfelketét, természeti jelenséget, vagy színeket, formákat lásson, hanem látni szeretnénk azt, akinek mindezt köszönhetjük, a Szentháromság Istent.  Ezek a görögök, akik Jézushoz érkeznek, egy egyszerű kérést fogalmaznak meg: Jézust szeretnénk látni. Azt, aki megszaporította a kenyeret, aki feltámasztotta Lázárt, aki meggyógyította a vakot, és aki neked, és nekem is új életet adhat. Egyszerű, de mégis hatalmas kérés ez. Látni az Urat, a Megváltót, azt, akit mi már nem láthatunk színről színre. Vajon mi szeretnénk-e találkozni vele? Vágyunk-e arra, hogy lássuk az Urat? Mert bár fizikailag nem mehetünk elé, lélekben, imádságban, dicséretben és magasztalásban mégis, minden nap közösségünk lehet vele.  Lássuk meg az Urat minden új reggelben, minden falat kenyérben, minden örömben és minden próbatételben. Lássuk Őt, mint Atyát, Fiút és Szentlelket, aki megteremtette, megőrzi, és gondját viseli ennek a világnak, és benne nekem, neked is. 

 Forrás: Napi Ige és Gondolat

Tornai József: Csak 84 vagyok

         Benyhe János halálára 

Rohant, rohant a semmiig, 

a térbe szórta sejtjeit. 

Hogy bírod ezt az iramot? 

Miért? Csak 84 vagyok. 

Megirigyeltem volna, ha 

rögtön, mint villám-törte fa, 

nem zuhan el a betonon: 

vér, vér az orron, ajkakon. 

Vártam, hogy megfogja kezem, 

de már jég volt az arc, a szem. 

Halott volt, őrület, halott! 

A hiány, űr, gúnyos, konok 

csönd. Jaj, elsírhatatlan, 

hogy semmi lett, hiába fogtam.

*

Hát, igen...

Monspart Sarolta

...Ó, Mindenható, jó Isten, segíts tudnom,  

hogy az az értékem, aki vagyok, és nem az, amim van!"

Imreh András: A 21-es buszon

Fogalmam sincs, hogy rúghatott be így.   

Időnként fölegyenesedik, törzsből tántorog,   

de mikor a feje koppan az ablakon,  

visszagörnyed a vak homályba.   

Barátja mellette ül, mosolyog,  

egy másik világban. Oldalra nem néz.  

A fejét enyhén feltartja, mintha szélbe,  

és ahogy kaptat a busz, föl, a hegyre,  

aprókat bólogat: az utat szolmizálja.  

A nagykanyarban egyetlen nagyot  

ólint: kijött az eredmény.   

Meglepő fürgén száll le, kezében  

a fehér bot finom sáskacsáp.  

Lent nyújtja a kezét,  

mint jégtánckűr végén a férfi.  

És partnere, mintha tripla  

leszúrt rittberger után, 

ki tudja, hogy, de tényleg érkezik a magasból.   

Egy helyben tántorog a talpán.   

Nagy üggyel-bajjal egymásba karolnak –  

indulás.  

Vak vezet világtalant. 

Boleyn Anna: Ringass el...

Ringass el, ó Halál! 

A meggyötört kebel 

ártatlan, fáradt lelkemet 

csöndben bocsássa el.   

  Szólalj meg, gyászharang,   

  heroldom légy, te hang,   

  halálom kongva mondd!     

  Már vár a sír:   

  sebemre nincsen ír.   

Bajom ki sírja el? 

Ügyem reménytelen: 

a fájdalomtól nincs erőm, 

hogy nyujtsam életem.   

  Szólalj meg, gyászharang,   

      heroldom légy, te hang,   

      halálom kongva mondd!   

      Már vár a sír:   

      sebemre nincsen ír.   

Börtön mélyén, magam, 

bevárom végzetem. 

Ó, átkozott a sors, hogy ily 

gyötrelmet szánt nekem!   

  Szólalj meg, gyászharang,   

    heroldom légy, te hang,   

  halálom kongva mondd!   

  Már vár a sír:   

  sebemre nincsen ír.   

Ég áldjon, múlt gyönyör! 

Jövel, friss fájdalom!  

Érzem, hogy a csapásokat 

tovább nem állhatom.   

  Némulj el, gyászharang,   

  végbúcsúm volt e hang,   

  majd elborít a hant,   

  s bezár a sír:    

  sebemre nincsen ír.    

Mészöly Dezső fordítása

Csáky Anna: Krisztus-fa

Kietlen táj, fortyogó sivatag, 

homokot vihogva felkapó szél… 

Öreg, magányos fa fenn a dombon, 

ágai – csökött, ficamos tagok – 

a tinta-kék egekbe merednek, 

keresztet formázott velük a Sors, 

és a törzsbe Krisztust megfeszítve. 

Az Idő kezdetén valahonnan 

egy lét-teli csöpp mag idepottyant 

e kőmarkú pokol bugyraiba, 

s egy felsőbb akarat kényszerére 

e mostoha talajban megfogant. 

Gyökerei drót-keménnyé nőttek, 

s mohó kínnal szívják ki a nedvet 

a sovány talaj aszott réseiből. 

Felette sugarak, nap-ragyogás 

áramlik szét a gyér ágközökön, 

koronát képezve a fej körül, 

mely a hegekkel, csökökkel durva, 

fekete kéregbe belevésve, 

szelíden kissé oldalra hajlik. 

Ó, micsoda kín, iszonyat, szépség, 

üdvözült árvaság e kereszt ívű, 

holt tájtól ölelt, szél-harapta fa! 

Sok-sok hosszú éve perzseli nap, 

lelkét ekével szántja fájdalom, 

bordáiba vágtak, s megrabolták 

rémektől sikoltó, tolvaj szelek. 

De benne Isten szent csöndje fészkel, 

halk fohász zeng, száll az ágak között, 

csillagok hullnak rá le a mennyből, 

s angyali szárnyakról szirompelyhek, 

kigyúlnak felette égi tájak, 

s puha köpennyel öleli az éj, 

csonka hold ezüstjét beleszőve. 

Minden gyötrelme, magánya örök 

mementóként kiált a világba.  

Wass Albert: Itt leszek közel, valahol...

Ha eljön majd a nap, 

Amikor meghalok, 

Ti ne gyászoljatok. 

Én itt leszek, közel. 

Itt találtok napnyugtakor, 

ha kirepül a vízimadár este, 

kecskefejő tyurrogásában, 

egy messzi bagolyhuhogásban. 

Én itt leszek, közel, 

vigyázok az erdő csendjére 

és álmotokra.  

Ha érezni akartok engem, 

csak hajtsatok be az erdőbe 

és álljatok meg az út mentén. 

Figyeljetek: a halk lombsusogásban 

hallhattok engem, 

amint kutyáimmal 

elmúlt esztendők boldog 

vadászhelyeit járom. 

Mosolyogjatok egy virágra, 

egy pillangóra, 

egy kis madárra, 

egy pislogó csillagra 

a messzi szemhatáron, 

mikor az est árnyékai 

körülfognak szelíden...  

Csak mosolyogjatok, 

és én az öröklétből 

visszamosolygok rátok.

Dénes Katalin: Alkonyat

maradj velünk, Uram, 

mert esteledik és 

lemenőben már a Nap, 

vörös köntösében 

tücsökzenét hallgatni 

mellénk ült az alkony, 

átölel most téged s engem, 

hegedűszóra 

szelídül rőt arca, 

a láthatárra rajzol 

bronz-, ezüst- és aranyszárnyat, 

alvó tenger éjkék színű mélyét, 

festőecset ez, 

kérges kezünkön, 

kérges szívünkön 

az élő Isten esti mesterműve, 

holnapot ígérő 

festett némajáték, 

hallgasd hát a hegedűszót, 

őrizd retinádon 

a színek tombolását, 

kéretlen ajándék, 

mert az Úr velünk marad 

mindennap, a világ végezetéig

Németh Erzsébet: Eliziádok

Uram ha nem a léted 

akkor hiányod 

               az mi bennünket éget               

Hűs alkonyat lejtőjén 

harangszó gurul: 

              eltévedt szívdobbanás              

Mert alázat ellen nincs 

semmilyen fegyver – 

            az maga a győzelem!              

Ki tudja megmondani 

melyik vagyok én: 

             a könny vagy aki sírja?              

Ki álmodott meg engem 

hogy átléphessek 

         e lángoló küszöbön?         

             

Csendes tóba dobott kő 

visszhangja neved 

               magányomban elenyész               

Küszöb mit nem léphet át 

idő és sors sem – 

           ott a kegyelem tanyáz              

              

Boldog ki megérkezik 

ahová indult 

             és soha nem tévedt el               

François Villon: Kérdések kérdése

Tudom, mitől döglik a légy.  

Tudom, ki hord rongyot, ki selymet.  

Tudom, mi csúnya és mi szép.  

Tudom, melyik fa mit teremhet;  

Tudom, melyik mily nedvet enged.  

Tudom, minden mögött van ok.  

Tudom, ki dolgozik, ki tesped.  

Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Tudom, ki ölt csipkés zekét.  

Tudom, barátok mit viselnek.  

Tudom, hogy úr, kit strázsa véd.  

Tudom, mi illik szent szüzeknek.  

Tudom, a tolvajbanda-nyelvet.  

Tudom, sok tökfej jóllakott.  

Tudom, tüzes bort hogy vizeznek.  

Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Tudom, ki tart öszvért, gebét;  

Tudom, hogyan bírják a terhet.  

Tudom, ki dáma, ki cseléd.  

Tudom, hogy jó pénzt merre vernek.  

Tudom, mik a cseh tévtanok,  

Tudom, hogy Róma sosem enged 

Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Ajánlás  

Tudom, amit kell tudni, Herceg!  

Tudom, mi rozsdás, mi ragyog.  

Tudom, hogy egyszer eltemetnek.  

Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Mészöly Dezső  fordítása

Gyökössy Endre

           

    " De tudok egy titkot. Azt, hogy a legfélelmetesebb élmények akkor veszítik el félelmetes voltukat, ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket!

    Nem éltünk-e át, hogy amikor a belső remegés félelemmé, a félelem szinte kibírhatatlan feszültséggé vagy pánikérzéssé lett - akkor hirtelen és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül csönd, békesség, és végtelen nyugalom váltja fel az előbbi érzéseket.

    Aki átélte ezt, az az emberi lélek egyik legmélyebb élményét élte át. Ez az a pillanat, amikor a kifelé menekülni nem tudó ember félelmében befelé menekül s lelkének egy sohasem ismert, rejtett zugára lel, amely már az örökkévalósággal határos, az Időtlennel, a Békével, a Csönddel - Istennel!

Akiben nincsen félelem, halál, sőt idő sincs."

Szabó Lőrinc: Tavasz

„ Mi az?” – kérdezte Vén Rigó. 

„ Tavasz!” – felelt a Nap.

„ Megjött?” – kérdezte Vén Rigó. 

„ Meg ám!” – felelt a Nap. 

„ Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó. 

„ Szeretlek!” – szólt a Nap.

„ Akkor hát szép lesz a világ?” 

„ Még szebb és boldogabb!”

Kabós Éva: Miért nem állítottál meg?

Uram, én nem tudom, hogy hol tért el  

az út, mely Hozzád vezetett  

és magadhoz-vissza-híva 

miért nem nyújtottad kezedet?     

Miért nem szólítottad a fénnyel és  

harangzúgással nevemet, —  

vagy oh, miért voltam én minden  

harangszóra süket?     

Egy imával, vagy kézfogással  

miért, nem állítottál meg engemet?  

… Én nem tudom, hogy hol tért el  

az út, mely Hozzád vezetett …     

Szekeres Mária: Otthonaim

Ott van otthonom, hol tekinteted az út. 

ott van otthonom, hol szíved dobog. 

itt van otthonom, e számkivetés 

bölcs otthonosságában. 

tekinteted pihen rajtam 

e zarándokút alatt, 

mert szívemben van már otthonom: 

szemem szemedbe fúrom. 

az ösvény oly köves... 

otthontalan otthonosságom: hangod hallom: kövess!  

Forrás: www.poet.hu

Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Lajtos Nóra: Három versmécses

1 

Halottjaink vannak. Szívünkbe égett csillagok. 

Fájó, ám mégis jó emlékezni rájuk, hogy egykor 

a mieink voltak ők, s most talán már testük 

elenyészett a természet ringó kebelén, 

de a lélek nem hal meg: Isten hordozza tenyerén.    

2 

Halottjaink vannak. Jászolmeleg csöndbélésben 

gondolunk mindig, s nem csak ma, rájuk, 

mert senki nem veheti el tőlünk az együtt töltött 

perceinket: az örömöt s a bánatot, s azt a bátorító hitet, 

hogy együtt éljük meg a túlvilági holnapot.   

3 

Halottjaink vannak. Koszorúba font angyalok. 

Emlékleveleket sodor felénk a novemberi szél, 

egy-kettő, mint áldó imádság, talán a fejünkre hull. 

Hiányukat betölteni nincs semmi, ami földi, egyet tudunk csak: 

emlékszárnyainkat az égre rájuk teríteni.