Csorba Tibor: Hosszan hallgasd a szívverésem

Amikor hanyatt esnek a hegyek, 

a folyók is visszafelé folynak, 

mikor a hóhér gyakorol kegyet, 

s csak egy hajszálon múlik a holnap – 

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s ölelj át menyasszonyos hófehérben. 

Amikor Föld mögé bújt el a Hold 

és a megijedt Nap oly sápatag, 

mikor a Tejút kozmoszba karolt, 

s egy feketelyuk bőszen rátapadt –       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s csókolj, egyre csókolj csak merészen. 

Amikor kisiklik a gondolat,

és a szavak szanaszét hevernek, 

mikor jégtömbbé fagy a pillanat, 

s keserűbbé válnak a keservek –       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem       

       és forrald fel lángoddal a vérem. 

Amikor magába zuhan az atom,

s Démokritosz nem felezi tovább, 

mikor bomba ásít túl a falon, 

s tanítványnál a tanár ostobább,      

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem       

       én azt eléd tartom két tenyéren.

Mikor kifordul a Föld gyomra, 

s az egész bolygó vulkáni láva, 

mikor amorffá válik a forma, 

s a szent is önként lép kalodába,       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s csak pillants rám, azzal is beérem.