álmod ködét tépve
vándor lépte zeng ajtód előtt.
Félsz,
oly üres a ház,
hogy rád dőljön, egy kopogás elég.
Vársz,
ablakaid por szőtte sötétre,
asztalodon,
mint múltból itt maradt kavics,
céltalanná dermedt kenyér.
Ébredsz,
talán benyitna,
ha kulcslyukadon kiszökne a fény.
Félsz,
kevés lesz tüzed
gyertyát gyújtani új utazóknak.
Vársz,
hátha megérzi léted melegét,
magához ölel,
s vele újra szétáradsz a világban,
remény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése