Gősi Vali: Mindent odaadással

Mióta már, hogy 

ez a gyöngéden ölelő szempár

 – a te szemed – vigyázza 

az utcalámpák árnyékában bújó 

félszeg ölelés-emlékünk, 

amikor sejtelmes hallgatásban 

fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra. 

Ma ódákat ír körénk a csend. 

Már nem találgatom értelmét a létnek, 

mosolyom ráterül a világra. 

Felesleges minden hiú ígéret és álom, 

csak szeretni vágyom, 

átúszni ezen az eszeveszetten zubogó 

élet-sodráson, 

sebhelyekkel is a szívünkön, 

nem törődni már semmi mással, 

csak szeretni, 

szelíd akarással, 

szeretni mindent-odaadással.       

   

Kiss Ottó kamaszversei

(A kérdés)  

A kérdés nem az, 

hogy Isten létezik-e. 

A kérdés az, 

hogy mi lenne, 

ha nem volna. 

Megszületnénk, 

élnénk, meghalnánk – 

teljesen fölöslegesen.  

Könnyű belátni, 

hogy ennek aztán 

semmi célja 

és értelme 

nem volna.     

(Beszélgetünk)  

Nem szeretem, 

amikor arra kell felelni, 

amit tanultunk. 

Na jó, egy kicsit szeretem, 

mert jó érzés, hogy tudom.  

De azt meg nagyon szeretem, 

amikor csak úgy beszélgetünk, 

mint például most is, 

mindenféle cél nélkül, 

mert elmondhatom, 

amit éppen érzek vagy gondolok.  

Ez pont olyan, 

mint amikor játszós ruhában vagyok, 

mert akkor bármi megtörténhet 

– de ha ünneplőben vagyok, 

akkor biztosan nem fogunk játszani.     

(Néni)  

Most elmagyarázom nektek, 

mi az a hit.  

Régebben 

minden vasárnap reggel 

elsétált az ablakom alatt 

egy néni és egy bácsi 

a sarki templom felé. 

Kézenfogva mentek, 

és az arcukon földöntúli 

mosoly ült.  

Mostanában 

csak a nénit látom. 

Vasárnap reggelenként 

egyedül megy. 

Már nagyon öreg, 

alig tud járni, 

de az arcán 

most is ott van 

az a földöntúli mosoly.  

Na ez a hit.     

(Szeretet II.)  

Ha igaz, hogy a szeretet végtelen, 

akkor nem az végtelen, ahogy mi szeretünk, 

hisz annak van kezdete és vége. 

Isten létének viszont nincs kezdete és vége. 

A végtelen szeretet tehát csak az lehet, 

ahogy ő szeret minket.   

Gősi Vali: Földi szép

Mióta már, hogy mindenre 

rácsodálkozom, ami él! 

Nekem nyit virágot mindegyik tavasz, 

velem tisztul a szürke világ, 

ha közelít a tél, a patyolatfehér.  

Mióta már, hogy elakad 

a hangom, ha színes köveket 

terít elém a parti hullám szelíden, 

s a végeérhetetlen titkok – ős-erő, 

tudás – hordozóit megérinthetem.  

Mióta már, hogy amerre járok, 

előre köszön minden faág, 

testvérem mindahány bokor, 

mi elém hajol, és lábam alól 

fűszálak terelik félénk bogarak hadát.  

Mióta már, hogy lenyűgöz e lét, 

ringat a remegve múló, bársony idő, 

halkuló szerelem-dallal andalít: 

könnyebb legyen a búcsú, ha végül 

marasztal, visszahív, a csábító, földi szép…   

Petőcz András: Szeptember végén

                      

                      Petőfi Sándor-variáció 

Virágok mozdulása lenn a völgyben --- 

--- az ablakban: falombok szárnyalása. 

Látod a téli világot, a messzeségben --- 

--- a hegyekben hópelyhek egyhangúsága --- 

--- Szivemben még: tiszta és izzó fényesség --- 

A magasban: madár-szárny-csattogás ---  

    De látod: ezüstös csillogásod a hajamban ---  

    A hajamban: mind-sűrűbb ezüstös csillogás. 

Falombok hullása, elmúlása; virágok haldoklása. 

Bőrömmel érzem a bőröd --- tenyeremben --- lüktet a tenyered --- 

Homlokom, arcom --- még öledben őrzöd --- ujjaim még együtt: 

remegnek veled --- de holnap: --- akárha fagallyak zörrenése --- 

elapadhat bennük tested lobogása. A magasban: nagytestű madarak 

lusta lebegése --- a magasban: vércsevijjogás ---  

    Apránként árad szét az elmúlás egyhangúsága ---  

    Csendesen szétárad az egyhangú pusztulás. 

KIÁLTS FEL! --- mondom --- s csak suttogok magamban --- 

--- monoton dobogás --- dübörgő szárnycsapások --- 

Testemben őrizem minden vágyakozásod --- s testedben őrzöd testemet --- 

--- dübörgő szárnycsattogások --- monoton dobogás --- 

Kezemmel kezedet kulcsolom --- --- különös vércsevijjogás --- 

--- :ha kialszik már a fénysugár szememből: --- 

--- :ha kilépnél megtört tekintetemből: --- 

szavam vigyáz majd és kíséri léptedet: akár a lélegzeted.

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom 

és nincs mellette az enyém, 

ahogyan megszoktam a fotografiákon 

és előszobák tükörén;  

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam 

látom az idő nyomait 

s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; 

a szívem elfacsarodik.  

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve 

s te akkor az vagy, ami ma: 

sose találkozunk! Egymást észre se véve, 

nem lelünk egymásra soha!  

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már 

olyan, amilyen ma: fehér, 

lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál 

feküdni, ha leszáll az éj.  

Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – 

hogy minden idők végzetes 

egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva, 

egyetlen egyedként szeress?  

Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban 

nézek vissza és kérdezek – 

mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, 

sebet én kapok, éleset.  

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, 

csak egymás mellett, szorosan, 

mint a régi nyitott ülésen az utaspár, 

ha jéggel jött a szélroham.  

Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? 

akkor, repülve, szánon, ott, 

Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én, 

mellemre vonva homlokod.  

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, 

ha itt, vagy csillag-messze vagy, 

hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, 

hogy megtaláljalak.

Nagy István Attila: Első éjszaka

Ma éjszaka kioldom a masnit, 

és útjukra engedem az álmokat, 

követelőző mozdulataikat 

nem terelem. 

Jól tudom, fehéren őrködnek 

köröskörül a falak, 

kiszabják a csend határait, 

amíg szemhéjaid alatt összefut, 

majd súlya alatt a párnádra hull 

a bánat.

Biblia

Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! 

Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!  

Zsoltár 73,25-26

Prókai Árpád: Szívem kősziklája

Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! 

Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké! 

(Zsolt 7,25-26)     

Csodálatos szavak ezek! A hívő ember szerelmi vallomása. Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. Milyen jó, hogy hozzátette: a földön. Mert a földi élet után, akik méltókká tétettek arra, hogy a mennyei életnek élvezői lehessenek, azoknak már olyan gyönyörűségben van és lesz részük, ami ezen a földön el sem képzelhető. Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek. (1Kor 2,9)  

Ha elfogyatkozik testem és szívem. Mert bizony elfogyatkozik. Teljesen mindegy, hogy szegény vagy gazdag valaki. De a keresztyén ember hittel kapaszkodhat a zsoltáros vallomásába: Szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké! Csodálatos üzenet ez az Istent szerető és a mennybe hazavágyó embernek. 

Forrás: Napi Ige és gondolat

A nap gondolata

Uram! Sokat jelentesz nekem. 

Most hadd erősödjem meg ennek ismétlésében: szívemnek kősziklája vagy! 

Ámen

Boda Magdolna: (készülődés)

Készülök a szerelem karneváljára: 

csillogó flitterek rajtam mindenütt, 

főként lelkemen, virágsziromeső, 

meg minden, amit csak kívánsz, 

most nem csak azt kell hinnem, 

hogy jó vagyok. 

Tudom, többet akarsz. 

Maszkom eldobom, 

lehet, így arctalan maradok, 

idegen, 

mert már a maszkom is én vagyok…  

Tánclépésekkel vonulok 

a percek lampionjai 

alatt, 

talpig mosolyban, 

királynői pompában, pedig inkább 

rongyokba öltözve 

mezítláb várnálak, 

és földig hajolva, 

ahogy illik, 

kezemben aranyesőszálak 

szívemben asszonyi szép alázat 

hogy tudd én is tudjam, 

ez most végleg te vagy 

és én is végleg én vagyok.

Szabolcsi Erzsébet: Egyedül

Egyedül vagyok... 

lelkembe zárt hiányod 

társaságában...

Nagy István Attila: Tárt karú semmiségek

I.

Kiskocsmák, kávéházak bajnoka, 

poros utak, városok vándora, 

öregasszony kezére révedő, 

minden nőhöz hűséges szerető.  

Gőzölgő húslevesek aranyát 

nem mérte soha szigorú karát. 

Felvidéki borok mámorára 

nem felelt senkinek a magánya.  

Holdvilágos, pusztuló temető. 

Halottakat is szóra bűvölő 

magányos múltad újra ott kísért, 

hol a csend is hajdan a földig ért.  

Kalandokban elparázsló évek, 

vágyott s bejáratlan messziségek. 

Kutak ízei, fölszálló pára, 

könnyű gyógyszer lányok bánatára.  

Legendává szépülő tegnapok. 

A széllel tovalibbenő karok, 

puha tenyerekben sorsvonalak, 

s a vágyak fókuszában: csak szavak.   

II.  

Tudtad, hogy a hétköznapok minden 

ünneppé csiszolt pillanata, 

minden megálmodott ragyogása, 

a test, a szellem könnyűsége, 

a fellobbanó furcsa vágyak, 

a várakozó asszonyszerelem 

messze fúródó utak vánkosán, 

a csontból puhán kibukó velő 

s a többi: tárt karú semmiségek, 

álommá varázsolt valóság, 

hangulatok tompán ragyogó 

aranya, kimondatlan szándékok 

megmosolygott rettegése 

egyetlen hazugságnak apró részei?   

III.  

Ugye, tudtad, hogy az álmosan 

ringató nyírségi dűlőutak 

nem vezetnek már sehová, 

Szindbád nem találhat magának 

az elárvult hazában új hazát, 

hogy sem a bor, sem a szerelem 

mámora többé fel nem melegít, 

hogy a tervek csak tervek, 

a vágyak csupán pusztuló vágyak, 

a rettegés is csak festett vérzés, 

és a gyötrelem sem igazi áldozat, 

ha hiányzik az életedből 

a leküzdhető valóság.   

IV.  

De ha mindezt te is tudtad, 

ha váz volt a szépség meg a jóság, 

magadat mégis eltakartad, 

nótázó arcod mögé ki látott? 

Ki hallgatta benned a csöndet? 

Így könnyebb, vagy úgy volt könnyebb, 

ahogy egykor te csináltad? 

Ki segített, ki vigasztalt 

a menekülés szégyenében? 

Ha jöttek a kétségek éjszakái, 

árvaságod volt a páncél, 

az volt egyetlen menedéked, 

s hiányra épülő világod 

haláláig óvó otthonod.   

              

Bob Gass: Isten elismerését keressük, ne az emberekét!

„ Az emberektől való rettegés csapdába ejt” 

(Példabeszédek 29:25) 

     Ha az életed célja az, hogy megszerezd az emberek jóváhagyását, soha nem fogod igazán biztonságban érezni magad. Miért nem? Mert egyszer majd olyasmit teszel, amit ők helytelenítenek, és akkor mi lesz? A Biblia azt mondja: „ Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál ” (Példabeszédek 29:25). A csapda olyan, mint a börtön. Ha Istenen kívül valaki más határozza meg az értékedet, akkor az a személy, amikor csak akarja, elérheti, hogy fogolynak érezd magad. Ha egy bírálód véleményét elhiszed és magadévá teszed, akkor a saját magad által épített börtönben élsz.  

     Nézz szembe vele: mindig lesznek olyan emberek, akiket bármennyire is próbálsz lenyűgözni, soha nem lesznek meghatva. Fogadd el, hogy Isten nézőpontjából mindez nem számít! Ennek tudata segít együtt dolgozni másokkal úgy, hogy nem az ő hangulatuk és véleményük irányít.  

     Minden alkalommal, amikor Pál egy újabb városba ment, az emberek először találkoztak vele, először hallgatták őt. Voltak, akik kedvelték, voltak, akik nem. „ Mert levelei, mondják, súlyosak és kemények ugyan, de testi megjelenése erőtlen, és beszéde szánalmas.” (2Korinthus 10:10) Hogyan kezelte ezt Pál? Ezt írja: „ Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája ” (Galata 1:10). Ha biztonságban akarod érezni magad az életben, és kiteljesedni abban, amit csinálsz, el kell jutnod odáig, ahol a tükörbe nézve ki tudod mondani: „ Isten szeret és elfogad, egyedül ez számít!”

Forrás:  "A fenti elmélkedés a Keresztyén Média UCB Hungary Alapítvány napi elmélkedése (honlap: maiige.hu), melynek írója Bob Gass. Magyar nyelven negyedévre szóló kiadvány formájában megrendelhető az alapítvány honlapján, vagy a következő címen:  Mai Ige, 6201 Kiskőrös, Pf. 33."

Rajnai Zsolt Tibor

" Csak a csend kell. 

Mert minden mi több ettől, 

rosszabb."

B. Radó Lili: Vers varázsa vasárnap

Meleg kályha, régi karosszék mélye, 

vasárnap délután. Verset mondok magamban, 

szürcsölvén zengő ízét színes szavaknak 

s az édes mérget lassan szívemre szívom.     

Jaj, Kedves, újra élsz, s én megint menekülőben!     

Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman, 

azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen: 

Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed 

s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.     

Még áltatom magam kissé, hogy tán a vers volt, 

(hogy csak szó, ami zsong, s ami megint megejtett, 

hogy semmi sem volt köztünk, már arcom is felejted)     

de mosolyos nyugalmam elvitted, Kedves, újra.

Vékony Andor: Utolsó utad

Ma hazatértél 

Végtelenhez érkezett 

Ami létezett

Vékony Andor

Szavak, - csak jelek. 

Mögöttük ott vagy, s vagyok. 

Egymás lelkében. 

Társam s párom vagy nekem, 

én társad párod neked.

Vékony Andor: Nyári zápor

Dörög villámlik 

A Föld nagyot sóhajtva 

Most megkönnyebbül

Szabolcsi Erzsébet: Gyertyák

És könnyek újra. 

Mert van még miért sírni 

gyertyás éjeken.

Ady Endre: Az elsőség jósága

Ha jó vagyok, hátam mögött 

Jár valaki s azért vagyok. 

S ha rossz vagyok, 

Valaki elébem szökött.  

Csak ez az egy: a rettenet, 

Hogy elém vághat valaki, 

Hős valaki 

S megkettőzöm a léptemet.  

Élet kerülget vagy Halál? 

Mindegy, de amig én megyek 

Elől megyek 

S mindenki csak nyomomba jár.  

Ha nem igaz, hát hazudom, 

Hogy még mindig első vagyok, 

Magam vagyok 

Szabad mezőn, szűzi uton.  

S én alamizsnás nem leszek, 

Én sohse leszek második. 

Bus második, 

Mert a jóság-szándék vezet.  

S óh jaj nekem, ha elporoz 

Mellettem győztesek hada, 

Vig, gyors hada, 

Mert rut leszek, nagyon gonosz. 

 Jaj lesz, ha életben kapom 

Halálomat, a győzetést, 

Legyőzetést, 

Mert kigyullad a homlokom.  

S akkor majd látják mindenek, 

Hogy minden szép ut balga ut, 

Hiába-ut 

S megáll az isteni menet.

Szécsényi Barbara: ott lesz meleg

egyszer elvesztem magam 

eloldom fékeim 

s az erdő nyugtalan 

fáihoz futok     

megölelem a telet     

fürtjeimbe szánkázó napot 

fonok: 

simulok  

ott lesz meleg 

oldalán a fáknak  

a visszacsókolt fellegek 

megáldnak  

ott lesz meleg     

(ha fázlak)

Szécsényi Barbara: Világra jön

Míg élünk, addig kellene 

feltartóztatni a távolságot; 

a közénk furakvó időt. 

Amíg lehet, életben tartani 

a bocsánatok ki-kihagyó szívét; 

a keményre gyúrt szavak helyén 

könnyű levegőkkel 

tovalépni játszva. 

Feltartott karú béke kell 

- mielőtt a halál 

jön engesztelhetetlenül 

világra.

Szécsényi Barbara: Az ősz ölében

Elosont a nyár. Az út-széli fák 

sorfalat állnak. Csupasz ág-bogokkal 

feszülnek az égnek - sóhajt a táj - 

elmúlásunk szelei kaszálnak.  

Az erdők öles magányán csillan 

még gombányi pír, pár zöld moha; 

s az avarrá hamvadt koronák 

közt reszket a harmatok mosolya.  

Varázsos az ősz. Illatos szőnyeget 

terít a földre halk szavú esők nyomán, 

kápráztat még nyár-meleg reményeket - 

ám telet dajkál hűs ölén a holdsugár.

Kutasi László: Ketten

Álltunk némán, kéz a kézben, 

hideg estén, szürke város 

jég szívében. 

Mi, akik már nem vagyunk 

fiatalok, bohók,   

iskolában kedvesre várók.    

Mi, kiknek felnőtt már gyermeke, 

feledve elszállt időt, poros éveket, 

melynek termése arcunkon vet 

apró barázdát, 

egymásra találtunk.    

A város, mely koszos volt, és hideg 

bánatát hordozta magában,    

könnyezve fölénk hajolt. 

Magamhoz húztalak. 

Szád égőn, forrón csókolt, 

eggyé váltunk.   

Szép szemed, lángoló ajkaid 

egy pillanatra feledtettek időt, 

teret, mint ahogy 

remegésed vágyam növelte. 

Szerelmesen átfontalak, éreztelek.  

Holnap újra látlak, újraélesszük 

magunkban a vágyat, 

szerelmes csókkal, virággal, bókkal, 

újra csodálva az életet.

Kiss Dénes: Időző

Meg kell fejtenem, ki vagy,
mit akarsz velem,
mennyi benned az áhitat,
a barátság, a szerelem?
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben,
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit,
s pókháló ejti csapdába
az időtlent.

Meg kellene fejtenem e nagy
szelidgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét,
csönd-kondító pillantásodat,
s ki vagyok neked,
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben,
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem.

Boda Magdolna: Mindig elkerüljük egymást

Amikor nem vagy itt,
mélyebben létezel bennem,
mint legmélyebb
csöndben a csönd.
Én ilyenkor
csak vándorolok,
magamból is kivetve,
árván, száműzetve, -
és keresem a dalt
és a reményt,
hogy egy napon
majd találkozunk
mi ketten
a metafizikai létezés
sűrű hálóján
túl,
az itt és ott
kereszteződésében
és felismersz a
csalogány énekében.

Ady Endre: Volt egy Jézus

Szent elgondolás: volt egy Jézus, 

Ki Krisztus volt és lehetett 

És szerette az embereket.  

Ő mondta: fegyvert a fegyverrel 

Győzni s legyőzni nem szabad: 

Jézus volt, Krisztus: legigazabb.  

Az emberek úgy elrosszultak 

(Hiszen nem voltak soha jók): 

Most Krisztus-hitünket csufolók.  

Pedig ma is élhet. Föltámadt, 

Ki Krisztus és nagyon nagy úr, 

De él másképpen és igazul.  

Járj köztünk, drága Isten-Ember, 

Tavasz van, nőnek a gazok 

S kevesek az igaz igazok.  

Ugy látlak, ahogy kigondoltak: 

Egy kicsit véres a szived, 

De én-szivem egészen tied.

Markó Béla: Retinopatia diabetica

Olyan ködös az idő nálunk mostanában, 

ismételgette egyre gyakrabban apám, 

amikor kezdett megvakulni, 

kinézett az ablakon, 

és rám emelte nedves, 

katángkék szemét: 

ugye, fiam, párás most is a levegő, 

kinéztem én is, 

igen, apám, van egy kis köd megint, 

azt mondják, változik az éghajlat itt is, 

régebben egész nyáron tiszta volt az idő, 

és hol vannak 

azok a meleg, hólyagos esők, 

és utána mennyit ugráltunk mezítláb a pocsolyában, 

kibuggyant a puha sár 

a lábujjaink között, 

és sziporkáztak az esőcseppek a villanydróton, 

hát igen, egyre több a homály, 

egyre több a párás nap errefelé, 

köd van, ugye, fiam, köd van? 

kérdezte csapott vállú, 

tétován lépkedő apám kétségbeesve, 

mint akinek csak egyetlen reménye maradt még, 

hogy nem ő romlik, hanem a világ, 

tehetetlenül figyeltem, 

hogy a katáng szirmai egymásba csúsznak, 

és középről eltűnik a pupilla, 

sehol sincs már az én katángkék szemű apám, 

és mind messzebb van zománckék szemű anyám is, 

micsoda esélyt kaptam, 

micsoda testamentum ez, 

micsoda perverz gyönyörűség, 

micsoda hatalmas remény, 

hinni, hogy bennem csupa ragyogás, 

és körülöttem mind teljesebb sötét, 

abban bízni, hogy nem én, 

hanem a világ, 

és örülni ennek!

.kaktusz

Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?  

Azt, hogy lássál,  

Hogy a sötétben is lásd a fényt,  

Hogy a háborgó világ ellenére is  

béke lakjon a szívedben.  

Hogy egyedül se legyél magányos,  

Hogy tudjál örülni a vannak,  

Hogy ne hazudj magadnak hamis örömöket,  

Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,  

Hogy ne sirasd az időt,  

Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,  

Hogy a csendben,  

a benned levő csendben  

meghalljad a lelked szavát.  

Bölcsességet kívánok,  

sok-sok bölcsességet,  

Hogy felismerd,  

Hogyan helyes lépned,  

Mit érdemes meglátnod,  

Mit kell megtenned,  

Mit kell szólnod,  

Hova kell eljutnod.  

Hogy soha semmit ne kelljen 

megbánnod. 

Földeáki-Horváth Anna: Falak

Falat emelsz emberséged köré 

titkolni, mi van legbelül. 

A falak állnak és szilárdak, 

köztük ott vagy te, egyedül.

Földeáki-Horváth Anna: Koldus

Koldult szeretet

lyukas tenyérbe hullva

semmivé csorog.    

Földeáki-Horváth Anna: Hallasz?

Az, hogy nem hallod hangom, 

nem azt jelenti, 

hogy nem szólok. 

Annyit jelez csupán, 

hogy füled 

bizonyos rezgéseket 

nem érzékel. 

(hozzászokott talán az általad keltett 

túl nagy zajhoz)

Földeáki-Horváth Anna: Megnyitott ajtó

Vágyaim és érzékeim örökre lezártnak vélt ajtaján bekopogtál. 

Évek óta vártam érkezésed, most mégis megrémített jelenléted 

kézzelfoghatósága. 

Kinyissam a kaput, beengedjelek? 

Bizonytalan, érzékiségemet már félig felkeltett félelmemben annyit feleltem 

elváltoztatott hangon, hogy akiért jöttél, nincs itthon, 

de minden valószínűség szerint meg fog érkezni. 

Te hitted is meg nem is, tétováztál, s végül továbbmentél. 

Most várom, mikor kopogsz ismét, 

hogy immár saját hangomon válaszolva 

kinyissam neked az ajtót. 

Kezem már a kilincsen.

Földeáki-Horváth Anna: Az én magányos oldalam

I. 

Kevés dolog van, 

mi tökéletesebb lehet, 

mint 

a magány. 

II. 

A magány 

a legellentmondásosabb érzés: 

felemelően gyönyörű és 

letaglózóan fájó. 

III. 

A magány 

csendes 

csoda, 

mely tartalmas, 

talányos 

(néha bár halálos)

Földeáki-Horváth Anna: Súlytalan szavak

A sok komolytalanul kimondott szó, 

a sok meg-nem-cselekedett jó, 

sok cél nélkül elindított mosoly, 

sok ígéret, mi hiszed, hogy komoly - 

büszkévé tesz, önérzetet ad: 

emelt fővel ünnepled magad.

Obediah Michael Smith: Plágium

Amikor teljesen egyedül  

Érzem magam 

S ez oly szörnyű 

Az isten a sorsára hagy 

A fejemben egy verset.   

És el kell kapnom 

Azt, 

Hogy lekössem 

Vele magam 

És megnevezzem   

Mintha a sajátom lenne 

Dabi István fordítása

Nagy István Attila: Messzebb vagy

Bukdácsolok az álomban: 

fel-felriadok, 

arcod, kezed, szemed hiányára. 

Futnak velem a fürge kerekek, 

elringatnának, 

mégis bukdácsolok az álomban: 

rám emelhetnéd 

boldog tekinteted, s akkor megtelne 

fuldokló szívem a szemeddel, 

tenyeremben hintáznának 

játékos ujjaid, 

s az arcodba újra meg újra 

beleszeretnék. 

De hát nem lehet - 

messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.

B.Radó Lili: Csendes dal

Társam, aki nélkülem társtalan 

bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked  

sohsem jutott eszedbe az, hogy én  

kisérhettelek volna utadon?     

Sohsem gondoltad azt, hogy valahol  

van egy szerényke dal, amely Neked  

szeretne megcsendülni majd először?     

Nem gondoltad, hogy egy virág Neked  

bontaná ki tavasszal szirmait és van  

és él és ajkaidra vár,  

hogy azok szívják ifjú illatát?     

S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,  

mikor elfáradt, ezüstös fejed  

jól esnék valahová lehajtani?

Omar Ali: A magányos férfi

Egyedül ült, 

szomorúan, kimerülten, 

könny-foltos arccal. 

Megkérdeztem: Miért?   

Némán rám nézett, 

meg sem mozdult.   

Megkérdeztem ismét: Miért? 

Ismét némán 

a szemembe nézett, 

és nem mondott semmit.  

Majd felállt és elment, 

maga után hagyva a csendet.

Dabi István fordítása

Reményik Sándor: Pogány vers

Ó - - 

Az ember is, ha jó, 

Ha csak egy cseppet jó, 

Siet segíteni. 

Szűk mellét, keskeny homlokát, 

Ösztövér erejét, 

Üveg gyanánt 

Elpattanó vékony akaratát 

Szembefeszíteni 

A sorssal és halállal. 

Az ember is, ha jó... 

S az Isten, ó Mindenható - - 

Mindenható. 

Mennyboltmellű és naphomlokzatú, 

Hallatlan erejű, 

Örök akaratú. 

És jó. 

Jó. 

És nézi ezt. 

A kínok tengerét. 

Mindenütt, és a szomszédban is, itt.   

És nem segít. 

És nem segít. 

Holott, mint mondják, eltörülheti 

Egyetlenegy szemrebbenéssel 

A kínok tengerét. 

De nem teszi. 

Mert minden, ami itt vigasztalan:

Dicsőségére van. 

Dicsőségére van. 

Ó, furcsa igaz Isten, 

Aki kedvét 

Önnön dicsőségében így leli. 

S nekem, neked, 

Minden így vergődőnek 

Vigasz helyett 

A rőt puszta-homokból felszökő 

Zord, szikla-szürke talányt feleli, 

Melytől a vér megalvad 

S az árva szív még árvábban remeg: 

" Az én gondolataim 

Nem a tieitek."   

1933 május 3

Egerpataki Ernő: Sötét nap

Nézd, fehér a hajam és távolodó a hajóm… 

És egyre gyarapodó, súlyosbodó a bajom. 

Mi régebben hevített, mint, még a szerelem is, 

szívem elült, 

Haragom, indulatom, tompává csendesült.   

Mit akarsz hát még tőlem, élet? 

Titkomat? Az sincs már; sem kiadott, sem féltett.   

Mit akarsz? Maradék erőt gyengülő embertől? 

Láthatod, egy hosszú nap után fejem is alig 

emelem föl!   

Hidd el végre, és makacsul ne gyötörj; 

békésnek tűnik nekem már minden gödör.   

Nem látod, miben életvizet meregettem, 

kilyukadt a vödör! 

Csak az alja tartja valamennyit, és ezt tudni 

nem nagy gyönyör!   

Nézd sötétülő ráncaimat, foltosodó eres kezem! 

Lásd a rettenetet bennem és azt is… már-már 

jóvá lettem!   

Orvosok határozzák meg életem s mondják, 

mit étkezzek, 

rossz szívem meg, hogy már csak emlékeimben 

vétkezzek.   

Ha elgondolom: a természet volt templomom 

s maholnap csak az ablakból nézem, mert nem járhatom… 

Nem kulcsolom imára két gyengülő kezem, 

s nem akarok új gondolatot sem, ha rossz irányba 

vezet.   

Már hiába, ha akarnék új katedrálisokat látni 

s hatalmas, oltáros hegyek előtt lenyűgözve 

állni!   

Nézd, milyen ritka és fehér a hajam, 

s mily távoli már és törékeny a hajóm.   

Leeresztve rajta minden vitorla 

és tíz évnél is több éve rossz a motorja.   

Pedig de jó is volna… 

pedig még jó volna!   

Áprily Lajos: Csodát!

Lelkem, zuhant madár, még szállni vágyol? 

Növő nap, fény, föld, tégy csodát velem, 

természet, ments ki mélyből és homályból, 

első öröm s utolsó szerelem!   

Oláh András: megint

ma megint elloptad 

az álmomat Nausikaa 

titokban a teraszra osontam hát 

hol buja leanderekkel 

szeretkeztek a hideg kőoszlopok 

s az éjszaka csöndjével 

hűtöttem sóvár testemet 

most éreztem először 

hogy féltékeny vagyok 

hogy kezedben talán 

valaki más keze 

hogy arcodhoz más arc simul 

hogy álmodat más férfi őrzi 

s így talált rám 

- hideglelősen vacogva - 

gyulladásos vörös szemével 

a józanító reggel

Áprily Lajos: Fellegek játéka

Esendő voltam és beteg, 

és szálltak fenn a fellegek.   

Vándoroltak a kék uton, 

gondolkoztam játékukon,   

s szóltam: Ha én itt elveszek, 

felhők között felleg leszek.   

Gyöngyház- és rózsaszín hajó, 

magas szelekben suhanó.   

Megszólítasz: Ne szállj - maradj - 

súlyos voltál, most könnyü vagy...   

De én nem szállok már alább, 

csak lebegek némán tovább.   

Oszladozom, foszladozom, 

haloványabbra változom.   

Árnyékolom a kék eget 

és te csak nézel engemet,   

s én meg foglak tanítani, 

hogyan kell szertefoszlani.

Tóth Imre: Csendes, és elpusztíthatatlan

Ami titok, maradjon is az. A dolgok beérik önmagukkal, 

de az ember nem érheti be önmagával. 

Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam. 

Apám lerajzolta nekem az Univerzumot, és én nem értettem, 

miért nevez meg benne minden dolgot. „ Mert csak az lehet a 

miénk, aminek nevet adunk” – mondta.

Szent-Gály Kata: Kérdés

A lelkek megérzik, ki neked az Isten: 

Futó ismerősöd, jóbarát, vagy Minden. 

Megérzik hangodból, hogyha beszélsz róla, 

Hiszed-e, mit mondasz, vagy csak szokás volna…?

Szabó T. Anna: Az otthon

Az otthon az, ahol besüt a nap, 

szép tiszta fal és langyos bútorok, 

az ablakon túl ágak hajlanak, 

ahol a zene fényesen forog.  

Az otthon: ahol dolgozni lehet, 

ahol írás és gyermek születik, 

hol tea fő, és a kenyér meleg, 

és álmodni és ébredni segít.  

Az otthon az, hol könyv és kép ölel, 

bekuckózol és hosszan olvasol, 

ahol figyelhetsz, minden érdekel, 

hisz enélkül nem jó neked sehol.  

Az otthon: ismered zegét-zugát, 

de ha kilincsre markol a kezed, 

alvajárón lépsz új terekbe át, 

mert minden ajtód másfelé vezet.  

Az otthon az, hol nem rettegsz soha, 

ahol a tér is biztat és segít, 

ez belső békéd biztos záloga, 

itt sírhatsz is, hisz örömre derít.  

Az otthon az, hol mindig süt a hold, 

ahol párnádon csillag aluszik - 

ahol egymásba ér a lesz s a volt: 

fénybe forgat és fényleni segít.

Lackfi János: Anyajegy

Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém, 

tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek, 

ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet, 

minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat. 

Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint, 

mert kedvesek énnekem is, születésnapi 

ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is, 

jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod, 

nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő, 

tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot 

utálod legjobban, hogy melyik pillanatba 

utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik 

város szerepel a bakancslistádon, 

álmodban el is viszlek oda nem egyszer, 

nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem 

az utat, a valóságban is el fogsz jutni oda. 

Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat, 

de inkább megmaradok a magaménál, 

VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet 

én láttamoztam, minden igazolatlan órádat 

én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok 

veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, 

ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz, 

én nem mozdulok mellőled, veled vagyok 

a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján, 

míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait. 

Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz, 

az adóhatóság előszobájába is elkísérlek, 

a tartozások örvénye nem borítja el fejedet, 

ha üvöltve követelik rajtad az örökséget, 

ott leszek veled, és moly nem rágta, 

rozsda nem marta örökséget tartogatok 

neked az élők országában. 

A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún 

lerágom a körmömet érted, ha megcsalt 

a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén, 

a művi vetélés után nem hagylak egyedül, 

sem a válóper közben a bíróságon. 

Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak, 

beceneveden szólítalak, mint a barátaid, 

anyának, apának, mint a gyerekeid, 

gyermekemnek, mint a szüleid. 

Megváltalak, óvadékot teszek le érted 

a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki 

és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked, 

minden reggel új hajnal íratlan papírlapját, 

minden január elsején vadonatúj évet 

adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé, 

ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed, 

kezedbe adom szeretetem tükrét, 

az az egyetlen valós valóság, 

hisz örökké tart.

Szabó T. Anna: Tengerészdal

Akkor volt a legjobb, mikor a legrosszabb: 

amikor nem látszott sehol se part, 

amikor nem voltál senki de senki, 

mikor az a senki mindent akart. 

Sós a verejték, sós volt a tajték, 

sós volt a vér a szád peremén, 

körben az ének: a szél s a szirének, 

amikor csak én volt, nem te meg én. 

Kellett a mély ellenében a ballaszt, 

súly volt a szívben, nem szerelem, 

szakadt vitorla vítt a viharral, 

vitt nagy üres kék tengereken. 

2. 

Akkor a legrosszabb, amikor a legjobb, 

amikor az ember a révbe beér, 

amikor az ember leveti a horgonyt, 

akkor szűkül be végleg a tér. 

Védett öbölben sehol egy hullám, 

locsog csutka, halfej, kólásdoboz, 

ki kéne pakolni végre, amid van, 

amit az a híres hajód hozott. 

Nincs odalent már semmi de semmi, 

a beígért áru nincsen sehol, 

nincs tűzijáték, szál gyufa sincsen, 

csak egy teli láda van: a puskapor.