rácsodálkozom, ami él!
Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,
velem tisztul a szürke világ,
ha közelít a tél, a patyolatfehér.
Mióta már, hogy elakad
a hangom, ha színes köveket
terít elém a parti hullám szelíden,
s a végeérhetetlen titkok – ős-erő,
tudás – hordozóit megérinthetem.
Mióta már, hogy amerre járok,
előre köszön minden faág,
testvérem mindahány bokor,
mi elém hajol, és lábam alól
fűszálak terelik félénk bogarak hadát.
Mióta már, hogy lenyűgöz e lét,
ringat a remegve múló, bársony idő,
halkuló szerelem-dallal andalít:
könnyebb legyen a búcsú, ha végül
marasztal, visszahív, a csábító, földi szép…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése