És egyre gyarapodó, súlyosbodó a bajom.
Mi régebben hevített, mint, még a szerelem is,
szívem elült,
Haragom, indulatom, tompává csendesült.
Mit akarsz hát még tőlem, élet?
Titkomat? Az sincs már; sem kiadott, sem féltett.
Mit akarsz? Maradék erőt gyengülő embertől?
Láthatod, egy hosszú nap után fejem is alig
emelem föl!
Hidd el végre, és makacsul ne gyötörj;
békésnek tűnik nekem már minden gödör.
Nem látod, miben életvizet meregettem,
kilyukadt a vödör!
Csak az alja tartja valamennyit, és ezt tudni
nem nagy gyönyör!
Nézd sötétülő ráncaimat, foltosodó eres kezem!
Lásd a rettenetet bennem és azt is… már-már
jóvá lettem!
Orvosok határozzák meg életem s mondják,
mit étkezzek,
rossz szívem meg, hogy már csak emlékeimben
vétkezzek.
Ha elgondolom: a természet volt templomom
s maholnap csak az ablakból nézem, mert nem járhatom…
Nem kulcsolom imára két gyengülő kezem,
s nem akarok új gondolatot sem, ha rossz irányba
vezet.
Már hiába, ha akarnék új katedrálisokat látni
s hatalmas, oltáros hegyek előtt lenyűgözve
állni!
Nézd, milyen ritka és fehér a hajam,
s mily távoli már és törékeny a hajóm.
Leeresztve rajta minden vitorla
és tíz évnél is több éve rossz a motorja.
Pedig de jó is volna…
pedig még jó volna!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése