így ül az ágakon ez a testes vörös hajú ősz
ígér fényt csöndet és beteljesül
minden mélybarna reccsenésben
ez a kimondhatatlan mély szerelem
az éjszaka végén rejtőzik az isten
és az ágakon a levél összerezzen
itt homorú ott domború
a leheltnél is nehezebben de
megmozdul a fák haján
ez a láthatatlan szélkoszorú
ma nem gyullad ki a nap
a hold karimája ezt az élhetetlen
belső tájat vigyázza
néhány lomb összeroskad
és szád is üres marad
hiába tölt ki az imádság fájdalma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése