Áprily Lajos: Almahéj

Az almahéjat tedd a kályhalapra, 

s ha perzselődik, szívd be illatát: 

képet idéz, a gyermekkort mutatja, 

amelyből visszanéz anyád s apád.   

Juhász Ferenc: Ibolyaszemű

Ibolyaszemű kishúgommal 

megüzentem, hogy hazamegyek, 

rendbehozom a kerítést is, 

bekötözöm a rózsafákat. 

Mondják, anyám kalácsot sütött, 

összeszitált egy kicsike lisztet, 

zsák aljából, fiók fenekéből, 

lisztes kötényét leporolta. 

Az asztalra mosott terítőt tett, 

bögrébe meleg kecsketejet, 

fehér ingem fényesre vasaltan, 

kiterítve várt az ágyon. 

Apám leveles dohányt vágott, 

eregessek bodros füstöt, 

kórót, faháncsot kosárba szedett, 

befűtött, hogy ne dideregjek: 

hidegtől nem véd fehér papiros. 

Már kora reggel a kapuba álltak, 

toporogtak és köhögettek, 

az eget nézték, az utca végét, 

a csordás gyerekre ránevettek, 

csokorba szedtek dermedt őszirózsát. 

S hogy nem jöttem, dérütötten álltak, 

sóhajuk hullott csak zizegve, 

fejükre sűrű zuzmót hintett 

a bokrosodó őszi szél.

Szentmihályi Szabó Péter: Mérték

Ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 

csak több ember van, többet lehet ölni, 

csak nagyobb a gazdagság és az éhség, 

és a próféták nyelvét jobban kitépték, 

nem is kitépték. Elárasztották hamis tanokkal 

a világot a gépek, apró sátánokkal: 

külön-külön egyik sem veszélyes, felismerhető, 

de együtt már óceán, mindenható erő.  

Nagy a kísértés, hogy abbahagyd a munkát, 

úgy tűnhetik, épp a Munka únt rád, 

s ha nincsen Szem, mely fentről figyeljen, 

néha úgy érezheted: felesleges a jellem, 

s az ész helyett jobb vezér az ösztön, 

kívánságait megváltod aranyon-ezüstön, 

s ha a tudatlanság megbízható érdem, 

elég, ha annyit tudsz, mi vehető pénzen.  

Én mégis azt mondom, vesd meg lábadat, 

testvérem, mert sokat veszít, ki elmarad 

a külső sötétben, amely körülötted van, 

és amely ellen meghaltak oly sokan. 

Meghaltak oly sokan, ártatlan, bűntelen, 

kisebb-nagyon máglyákon és kereszteken, 

tépették húsukat, éltek tovább vakon, 

messzebb láttak mindig a börtönudvaron.  

Az ő művüket folytasd és fejezd be, 

kik elszánták az Embert szeretetre, 

ki felajánlották a mindent látó Szemnek, 

akik voltak a hétköznapi szentek, 

akik meghaltak a szent keresztért, 

akik kiáltották: vive la liberté, 

akik kimondták: no pasaran, 

akik tudták: nem vált meg korbács, se arany.  

Vesd meg lábadat, mondd: másképp nem tehetek! 

Példáddal növelj fel új embereket, 

nem a hatalom emel fel: az Ügy felemel, 

légy csak kicsi szolgája, s vezére leszel, 

ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 

csak több ember van, többet lehet ölni. 

De te vigyázz, meg ne feledkezz róla: 

minden óra a huszonnegyedik óra!  

Mert van örök ember és van örök érték, 

ne hagy becsapni magad: nem veszett a mérték, 

őrzik a holtak, az élők, a hangok, a könyvek, 

és mérték nélkül élni sem, meghalni sem könnyebb.

Őri István: Tépett sorok

Uram, már csak Te maradtál...  

Ugye így akartad? 

Hát persze! 

Hiszen mindig mondtad: 

Embert ne keress! 

s én hülye! - mégis kerestem 

én hülye! - én ember... 

szüntelen embereket kerestem, 

s némelyikben Téged láttalak - 

és Benned őt, 

aki több volt, mint Te 

s hittem: 

ő teremtette a világot 

ő teremtett Téged 

ő teremtett mindent - 

nekem - 

igen 

a világ csak ő volt 

és - emlékszel, Uram, 

hogy szerettelek! 

akkor 

Feléd nyújtottam a szívem, 

mert Te - ő voltál 

akkor 

őt Nálad is jobban szerettem 

minden perc mosoly volt, 

mert ha nem is állt előttem, 

akkor is láttam, 

mert ő volt mindenben 

az ő mosolya volt a napfény, 

a holdsugár, 

a levelek tánca - 

és Te is ő voltál szerettelek, 

mert szerettem őt! - 

és szeretem ma is 

nem lehet nem szeretni! 

mint ahogy Téged sem 

soha 

állandóan kell!!! 

őrült kényszer 

miért? 

miért őt? 

miért Téged? 

mert VAN! 

mert VAGY! 

" Békességet hagyok rátok..."  

rám is?  

keresem a békédet, Uram...  

megmondtad: Ne embereket... - 

a béke Te vagy?  

okosnak hittem magam 

s Téged bölcsnek, 

hogy megengeded 

néha 

embernek is lenni - 

nehéz a teher 

nehéz a szolgálat 

s tudom: 

mégsem veszed le a vállamról 

Te tudod, miért? 

Te mindent tudsz 

én csak egyet: 

fáradt vagyok, pihenni vágyom 

távol az emberektől 

távol tőle 

csak Veled, 

mert Te nem bántasz, 

csupán 

elveszel mellőlem mindenkit, 

ahogy elvetted őt is, 

hogy a végén csak Veled legyek - 

ezt akarom - 

megkaptam - 

mégsem tetszik, 

mert a test magába zár 

követel 

emlékezik

fáj... 

és felelnem kell 

a más testek által feltett kérdésekre, 

játszanom kell! 

embert kell játszanom! 

- nem akarom!!! - 

néha majd bele szakadok, 

mégsem fogadnak el 

nem vagyok jó színész, 

bárhogy erőltetem, 

hamisan cseng a hang, 

darabos a mozdulat, 

szokatlan a szó 

emberarcom távoli - 

félnek tőlem 

s én is félek, 

mert idegen a testek világa - 

nehezen tájékozódom 

hibázok 

sokszor 

sokat - 

egész életemben, 

mintha egy nagy tévedés lenne a létem - 

a Te tévedésed, Uram? 

a teremtés megcsúfolása? - 

kapálózás, 

erőszak, 

mocsár, amely magába szív 

s hiába van még kint a kezem, 

senki nem látja 

senki nem akarja látni!...  

Embert ne keress!  

nem keresek  

csak Őt   

Fodor Ákos: Háború

Isten sírni tanul.

Áprily Lajos: Téli út

Erdőszél. Porhó indult virradóra. 

Zizegve száll, mint a futóhomok. 

Friss fátylakat borít a régi hóra. 

Erre valaki járt már. Friss nyomok.       

Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel - 

vagy egymással? Sok a tiprás jele. 

Itt a halál vitt valakit az éjjel. 

Nem akart menni, birkózott vele. 

Őri István: Párbeszéd a réten

- Hol vagy, Uram? 

- Itt vagyok. 

- Nem látlak, Uram! 

- Nyisd ki a szemed! 

- Nyitva van. 

- Akkor nézz körül! 

- Azt teszem, Uram. 

- És mit látsz? 

- Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, 

   a távolban kéklő hegyeket. 

- És mit hallasz? 

- A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet. 

- És mit érzel? 

- Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet. 

- Látod, ez mind Én Vagyok!

Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd

- Tudsz játszani? 

- Tudok. 

- És szeretsz is? 

- És szeretlek is!

Juhász Gyula: Magamhoz

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák 

Előled elveszik a kék eget 

S üres, kopott szobák nagy mélabúját, 

Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.   

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak 

Szívedből mindent, ami fény, derű, 

Ha verkli szól, borús napján a gondnak           

S lelkedben eltört minden hegedű.   

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja 

Legyen veled! Emléke annyi napnak, 

Mikor belőled csók és vers fakadtak.   

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra 

Fölírva minden, mi szép idelenn 

És benned, mint rab él a Végtelen!

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek, 

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. 

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, 

Hogy milyen jó hangodat hallani. 

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, 

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. 

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, 

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. 

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk, 

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. 

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,     

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.     

Őri István: Az erő

A minap imádkoztál hozzám, ember 

panaszkodtál, nehéznek érezted 

a földi keresztet erőt kértél, útmutatást 

bűneid bocsánatát 

egyszóval 

elmesélted lelked minden bánatát - 

úgy érezted, nagyon egyedül vagy 

az élet 

arcodon keserű ránc-nyomot hagy 

sötét árkokat láttál a szemed alatt, 

amikor reggel a tükör előtt álltál, 

s útközben bágyadtan nézted 

a szürke falat, 

mely mellett utad minden nap elvezet. 

Úgy érezted, egyedül vagy, 

pedig kavargott körülötted a tömeg 

kiabáltak, lökdösődtek 

mindegyik tört vélt célja felé, 

mint ahogyan te is 

és közben nagyon egyedül érezted magad, 

a célt pedig értelmetlennek - 

azt a célt, 

amely tegnap még életed része volt. 

Imádból úgy tűnt, 

nem bízol igazán bennem, 

nem bízol igazán abban, 

hogy ez az iszonyú, 

fojtogató 

állapot 

megszűnik egyszer.  

Ennek ellenére megértelek 

s tudom, mit érzel, 

hiszen én is voltam magányos. 

Amikor 

tanítottam az embereket 

és nem értettek, 

amikor 

tanítványokat választottam 

és csalatkoztam bennük, 

amikor 

királyt akartak belőlem csinálni 

és hamis szóval dicsőítettek, 

amikor elárultak, 

megtagadtak, 

s amikor úgy éreztem, 

hogy még az én Atyám is elhagyott. 

Mint most te. 

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál, 

közömbös arcok, 

üres szemek néztek rád 

s te is automatikusan felvetted 

a közömbösség álarcát, 

hogy elvegyülj a tömegben 

és ne lássák a többiek, 

hogy mennyire egyedül érzed magad. 

Nagyon vigyáztál, 

hogy ne csillogjon a panel-szomszédod 

szemében elégedett-fásult 

ál-örömsugár:

" Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult, 

az is, ott, hasonló cipőben jár!"  

Néztél a semmibe, mert azt hitted, 

így kirekesztheted, 

tudatalattidba gyömöszölheted, 

hogy társtalan bolyongsz. 

Út közben 

kétszer oldalba löktek 

letaposták a jobb lábad kisujját 

és majdnem elsodorták a táskádat, 

mire ahhoz a megállóhoz értél, 

ahol minden nap le szoktál szállni.  

Munkahelyed egy mellékutcában van. 

Oda befordulva ritkult a tömeg 

már nem kiabáltak 

nem lökdösődtek 

céljukat elérték 

a névtelen, 

semmibe néző arcok. 

Nyugodtan haladhattál 

végig az utcán 

és rádöbbentél, 

hogy ennél az ürességnél 

még az arctalan tömeg is jobb! 

Kútban érezted magad, 

a házak rád akartak omlani, 

a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak - 

éles szúrást éreztél a szívedben, 

de csak mentél tovább, 

kötelesség-reflex mozgatta 

lábaid vittek előre. 

Amikor már úgy érezted, 

hogy lépni sem tudsz, 

hogy ott esel össze, 

nagyot dobott a szíved 

adrenalin száguldott szerte testedben 

valaki megfogta a kezed, 

erő áramlott fáradt agyadba, 

hogy már gondolkodni is tudtál. 

Ez az erő eddig ismeretlen 

biokémiai kapcsolatokat 

teremtett az idegsejtjeidben, 

ettől megnyílt a szemed befelé, 

megnyílt a füled olyan hangokra, 

amelyeket csak azok hallanak, 

akiket ez az erő megérint. 

Először nem tudtad, 

mi van veled 

megálltál a járda közepén, 

mert a soha nem tapasztalt, 

elemi erővel feltörő 

boldogság

megdermesztette lépteidet. 

Megálltál és hallgattad 

az egyre tisztábban kivehető hangot, 

melyet nem te mondtál magadnak 

s nem is a melletted néha-néha 

elsiető, megkésett arcok. 

A hang máshonnan jött, 

másvalaki szólt 

egy benned lakozó, 

eddig szunnyadó 

gyönyörű világról.  

Én szóltam hozzád, a teremtőd, 

mert láttam, hogy lelked tiszta, 

de valódi célok híján 

kétkedő és tétova. 

Tapasztald meg, ember, 

hogy nem vagy egyedül! 

Csak fordulj felém, 

nyisd ki lelked kapuját, 

bocsáss be házadba, 

és meglátod, egész más lesz 

benned és körülötted a világ! 

Kapudon régóta kopogtatok,

de úgy látszik, 

valahol út közben elenyészett 

a hangja 

vagy olyan nagy volt 

a magány dübörgése, 

hogy kezem szeretet-koppanásai 

nem jutottak el a füledig. 

De most, hogy küszöbödet átléptem, 

ugye már nem is vagy olyan 

magányos? 

ugye oszladozik a homály? 

az emberek maszkja arcokká változik

ugye látod, hogy ők is 

segítségre szorulnak, 

szeretetre vágynak, 

miközben a semmibenéző szemeik 

határozott irányt véve 

téged keresnek? 

Látom, lelked megtelik 

kegyelmem táplálékával 

s ettől 

percről percre más leszel, 

szinte fizikailag átalakulsz. 

Boldog vagyok, 

hogy boldognak látlak, 

ember-gyermekem! 

Te már ráléptél 

Jákob létrájának legelső fokára - 

igaz, hosszú még az út, 

de ne tétovázz! 

mostmár tudod: 

én veled vagyok,

vezetlek 

s ha kérsz, még több erőt is adok, 

hogy a létra fokait legyőzve 

eljuss egyre feljebb.  

Most pedig megyek 

várnak rám sokan, 

kik szintén úgy érzik, 

nem tudnak élni támasz nélkül, 

magányosan.      

Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható. 

Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 

tenyéröblében tartja ezt a másik, 

megtévesztésig hasonló napot, 

akár egy homokóra felső 

üvegcsészéjét, melyből már kipergett 

a voltaképpeni.  

És lent a lámpák csattogásai 

a drótkötélen imbolyogva, 

a huzalok e természeti hangja, 

mit nem vezérel más, csupán a szél.  

Ezek már más beszédek, 

ezek az önmaguk mögé 

lecsúszó helyettesitések, 

a vissza-vissza integettetések, 

ezekkel már sietni kell.

Karaffa Gyula: Olyanok...

járnak mostanság az eszembe hogy az ember 

csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszerre csak kimond valami igazságot 

vagy csak úgy valamit ami eddig nem volt 

vagy volt de nem neki és nem így 

nem így de eztán már igen 

és hogy honnan kitől miért 

mert olyan zavaros ha az ember 

csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszercsak kimond valami igazságot  

de ugyanígy van ez például a találmányokkal is 

az ember csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszerre csak kimond valamit 

akár ahogy azt az Isten is tette elsőre 

aztán megcsinálja elkészíti összerakja 

és büszkén néz rá ha működik 

ha nem akkor is mert a saját gyermeke 

de ez is olyan zavaros ha az ember 

csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszercsak kitalál valamit       

olyanok járnak mostanság az eszembe 

hogy mindig csak az igazat kéne 

már ha szólunk egyáltalán ebbe a szótlan világba 

mikor csak üldögélünk a tévé előtt 

csak a valódit kéne de mi lenne velünk 

csak a képmutatás vezet a látszat 

tán ez a látszat a valóság maga 

ahogy álmodjuk az érzéseket az ízeket az illatokat 

ha belém szúrnának egy pengét 

tán a vérem sem folyna el

Gál Sándor: a holnap törmeléke

őrzöm a vályogfalak árnyait 

a visszafordult időben 

s ha elgondolom 

mennyi omladék 

vár még rám 

s mennyi 

holnapi munka 

hogy megtisztuljon 

a belső tér — — 

mert minden ami 

ma még 

falként áll előttem 

törmelékké omolhat 

bármelyik hajnalon

Irma Klainguti: Rövid találkozás

az égbolt mély kékjében 

véletlenül 

találkozik 

két felhő. 

Meglegyintik egymást, 

mint szárnyával két fecske 

amik együtt élvezik 

egy pillanatra a röptüket 

az átlátszó légen át 

és elválnak.   

A találkozásuk 

az első másodperctől 

búcsúra van ítélve.   

Dabi István fordítása

Henri Viscanti: A meghallgatott imádság

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, nem kapni, megszerezni kell. 

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, csak áldását adhatja – a boldogság rajtam múlik. 

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá. 

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak. 

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy, ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom már kezded érteni. 

Kértem erőt… És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. 

Kértem bölcsességet… És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat. 

Kértem bátorságot, És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat. 

Kértem adjon szeretetet… És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk. 

Kértem kegyelmet… És Isten adott lehetőségeket. 

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent, amire szükségem volt.

Guillaume Apollinaire: Jel

Érzem mindig jelét az ősz akaratának 

Hát a gyümölcs való nekem nem a virág 

Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak 

Hallani a levert diófa bánatát   

Állok tűnt szeretők szép kezek avarában 

Ó örök őszidő lelkemnek évszaka 

Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam 

Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka   

Vas István fordítása

Márai Sándor: Hervadó világ

Ajánlás 

 Megköszönöm magamban e napot 

azzal, hogy élek. És újra csend lett. 

Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, 

emlékeinket lassan összehajtom, 

mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, 

a létet, téged, s hogy vagyok. 

 A hervadó világ 

I. 

Az éj megóvott benned minden csendet, 

két jó szemedből ömlik jó derű, 

veled vagyok és minden egyszerű, 

két kezed közt a világ csoda csönd lett, 

szájamhoz emeled s iszom a csöndet, 

hűs, jó tüzet két kis melled felönti, 

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán, 

idők, világok, hitek múltán 

jó hozzád hazajönni. 

 A titkomat nem kérdezed, 

magyarázat a két kezed, 

ki léteddel a létet magyarázod, 

egyszerre hallgatsz és felelsz: 

szeretem benned a világot! 

 A hervadást én benned ölelem 

hervadó nő, egy világ hervad benned, 

a te utad a mi utunk, 

te már megálltál, mi futunk, 

mosolyogsz napos, halott szemmel, 

így nevet az ősz, vak leányok 

kacéran, furcsán, súlyosan, 

a karod terhesen jár, mit a tenger, 

ha felhúzza a hold, a telt erő 

a nappal titkait benned cseréli, 

az éj föltükröz benned feketén, 

te hulló csillag vagy és múló ember, 

isten elsóhajtott lehelete, 

hullok veled én 

jón, sűrűn, mélyen, lefele. 

 II. 

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal. 

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves, 

én sose tudom, e szerelmi kardal 

nem tréning-e, egy eljövendő vershez? 

sose tudom, lüktet-e benne élet, 

hit és erő, benne ver-e vérem? 

vagy hiú, kapkodó kísérlet 

emberen, világon, téren? 

 A hívők boldogak, övék a jó rész, 

a hallgató növények boldogak, 

a kutyák üde csaholása boldog - 

a könnyfecsegők, hülyék, boldogak, 

akiknek titkos százarcuk a dolgok 

egy maszkja alatt mutatják meg priméren 

céltalan királyvíz a gondokat 

emberen, világon, téren. 

 III. 

Sétánk zenitje ez a domb. 

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb 

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp 

legördült kövér arcán a földnek. 

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő, 

a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák: 

mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát 

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő. 

 Feléd nyújtom a szomjamat 

te fonnyadt, itatlak belőle, 

szüretek tikkadt sűrű csöndje 

e perc, érett és hallgatag, 

lenn kérdez a világ s felel, 

sirat, fütyörész, nevet, jajgat: 

némán súgja egy végső értelem 

mély válaszát szótlanul: az ajkad. 

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz. 

A perc (s) az idő elpereg, 

időtlen egy, mi volt s mi lesz még, 

vagyunk: a föld, a víz, emberek, 

vagyunk: ez a zenit s betelt 

öncélját zengi rét s az erdő, 

az alkonyat kristálya csengő 

zenét vert és a föld felett: 

vagyunk: élve és halva, egyre 

a víz, a fenyők, te meg én, 

így szabta meg az isten kedve 

s járunk egy ritmus ütemén - 

nyújtózik egymáshoz karunk, 

ez a zenit. A kéj. Telj el vele, 

ősz összesodrott két falevele 

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk. 

 IV. 

Meg van még minden egyben: te meg én. 

Mi átfutottunk sok-sok emberen 

míg egyen lettünk: te meg én, 

mondd mi ez a titkos megoldás, 

egyedül vagyunk, sose volt más 

ember a földkerekén. 

 A tagjaid mint kis csodák, 

tájak vannak benned és naplementék, 

százarcú változás és emlék 

a tested, egy szavad, egy szalagod. 

Tompán nézzük az idegent, 

ki padunk mellett megy, az ostobát: 

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

Charles Bukowski: A varázslat meghatározása

A jó vers olyan, mint a hideg sör 

mikor megszomjazol 

A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics 

mikor megéhezel 

A jó vers fegyver 

amikor bekerít a tömeg 

A jó vers valami amivel 

keresztülsétálhatsz a halál utcáin 

A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj 

A jó vers bekeretezi a kínt 

és felakasztja a falra 

A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát 

Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat 

Egy jó vers megsegít, hogy Mozarttal kezet rázhass 

Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz 

és nyerj 

Egy jó vers mindenre képes 

és ami a legfontosabb 

Egy jó vers tudja mikor kell 

abbahagyni 

Gyukics Gábor fordítása

Faludy György: Monológ életre-halálra

Úgy, mint az őrült szerető szeret 

vizes fejjel, beomló ég alatt 

taposni őszi fasor avarán: 

e földön úgy szerettem járni én. 

Vagy mint utas idegen városokban, 

ki első este sétaútra megy, 

ide-oda fut, néz, nem tud betelni, 

megizzad s boldog révületben érzi, 

hogy álmainak városába ért, 

hol minden új: a kirakatok fénye, 

a kávéházi italok színe, 

a sok sétáló – mintha ünnep volna – 

s a szabadság vad kakukkfű-szaga 

s vágyik maradni már itt mindörökre – 

mint ő, úgy voltam e világgal én. 

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, 

páratlan, ritka s múló fenomén. 

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed, 

először és utólszor látod ezt.” 

Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel 

és szóval láttam, mintha reggelig 

meg kéne halnom – és mindezt azért, 

mert folyton féltem a hajnaltól, melyen 

nem lesz barát, se bor, se ébredés. 

Érez így más is, de agyába gyűri. 

Ám én a homlokomban hordtam ezt. 

Súgólyukából tudatom csak egyre 

fenyegetődzött: „ Minden elmúlik.” 

S e szikra itt a nemlét vasfogói 

között, a lét csodája, hogy vagyok, 

a pusztulás fogatlan állat-ínyén 

még felvillanó szentjánosbogár, 

az ellentétek izzó sistergése

s az elmúlás örökös, csontig vájó 

tudata: ezek adtak életemnek 

ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, 

ezek tettek bolonddá, mámorossá 

s ezek bűvöltek kacsalábon forgó 

kastélyt a puszta létből énelém. 

Ittasan a föld egyszeri borától, 

reáfonódva, úgy öleltem át 

minden fogalmat, tárgyat és személyt, 

mint részegek a lámpaoszlopot. 

Így lett világom szép. A csillagég 

gobelinekkel tapétás múzeum, 

a tér három dimenziója körben 

élménybálákkal telt raktár, ahol 

órám számlapja tizenkét személyes 

terített asztal, s másodperceim 

nehéz mézcseppek csöppenései. 

Így lettem én a föld szerelmese, 

a nagy rajongó, felhők Rómeója, 

holt városok alatt a trubadúr, 

gót csipkedíszek faragója rímben, 

s éjféli fürdés pogány ünnepének 

mezítlen papja, míg időm lejárt 

s eltűntem én, a múló fenomén 

a fenomének örök tengerén. 

Recsk, 1952

Mihail Jurjevics Lermontov: Monológ

Légy boldog, ha semmi se vagy a földön! 

Mit ér tudás, mit a becsvágy tüze 

S a tehetség s a szabadság s a szív, 

Hogyha egyik se hasznosítható? 

Észak fiai, olyanok vagyunk, mint 

Észak virága: nyarunk túlrövid 

S elhervadunk, gyorsan, könyörtelen. 

Akár a szürke nap a téli égen, 

Oly szegény, oly ködös az életünk, 

S nemsokára lejár s megáll az óra. 

Mifelénk csak szorongva ver a szív, 

Búsul, nehéz, s a kebel csak feszűl. 

Nincs szerelem és nincs édes barátság, 

Zord kételyektől mérgezve üres 

Viharban vész el az ifjú erő, 

Keserű az élet és salakos, 

S a fáradt szív nem ismer örömöt. 

(1829) 

Szabó Lőrinc fordítása

Áprily Lajos: Csendes pillanat

Ülök a nyírfalombok hűvösében, 

völgyünk is nyári csendbe szenderül. 

Bárányfelhőcske int felém az égen, 

s a béke lelke pillangóz körül. 

1966. július 15.

Dr. Kállai Imre: A szenvedés

   

  " Az úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét, gyűlöli az ő lelke."   

 Zsoltárok 11, 5 

           Egy rövid, megkapó bölcsességet tár elénk a zsoltáros, amely egy kicsi gondolkodás után már nem is olyan egyszerű, sőt felettébb érthetetlen. Az igevers második mondatrészével nem olyan nehéz egyet érteni, hisz a bűnös embert, az olyat, aki csak az álnokságon töri a fejét, nemcsak Isten, hanem sokszor az ember is nehezen visel el. Mindennapjainkban találkozunk olyan személyekkel, akik gonosznak mondhatóak és ezért könnyebb ezt megérteni és elfogadni. Viszont az igazak megpróbálásával, próbáival már nem minden esetben vagyunk kibékülve.  

A próba hallatán a keresztyén ember első gondolata a szenvedés. Bármennyire is szeretnénk a szenvedést kiszorítani az életünkből, nem mindig sikerül. Mondhatjuk azt is, hogy életünk velejárója. A szenvedés lehet Isten büntetése, amikor látható okkal történik valami kellemetlen az ember életében. Ha valaki tönkreteszi a szervezetét különböző élvezeti cikkek túlzott, határtalan használatával, akkor ne csodálkozzon, ha szenvednie kell később miatta. Ha bibliai példát akarunk keresni, akkor nem kell nagyon sokáig tennünk. Gondolhatunk első fokon Káinra, aki szenvedését Istentől büntetésként kapja, persze méltatlankodik is miatta. Ott van Ádám és Éva is, akiknek azért kellett elhagyniuk az Édenkertet, mert vétkeztek, engedetlenek voltak az Úrral szemben. Újszövetségi példaként megemlíthetjük Anániás és Szafira esetét, akik szörnyethalnak, mert Isten Lelkét akarták megcsalni. Isten olykor a bűn büntetését azonnal alkalmazza, hogy elrettentse az övéit a vétkezéstől.  

Továbbá a szenvedés lehet Isten nevelő eszköze, amikor az Úr nevel, mint Atya a gyermekét. Az igazi szülő nemcsak simogatni, kényeztetni tud, hanem él olykor a fenyítés eszközével is. Milyen fiú az, akit sohasem fenyít az apa? A mennyei Atya fenyítése is éppúgy szeretetének a jele, mint amikor áldásaiban részesít. Isten nevel, formál bennünket, néha talán fájdalmas, de minden értünk történik: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.”(Zsid. 12, 11)  

Látva azt, hogy a szenvedés lehet büntetés, lehet nevelő eszköz, elmondhatjuk, hogy lehet próba is, amelynek nem látjuk sem az okát, sem a nevelő célját, egyszerűen megpróbál az Isten. A zsoltáros itt a megpróbálás alatt, újfordítás szerint megvizsgálás alatt, egyfajta minősítési próbát ért. Az eredeti héber szó a nemesfém megpróbálását, eredetiségének igazolását érti. Ez a megpróbálás sokszor fájdalmat okoz. Mint az orvos is, aki a beteg érdekében vizsgál. Egy betegség igazolásához vagy esetleg kizárásához olykor fájdalmas vizsgálatra van szükség, de ez mind a betegért történik. Ez a zsoltár is a szenvedő, a megpróbált Dávid szájából hangzik el, aki minden külső nehézség ellenére bízik a mindenható Isten igazságszolgáltatásában és hittel viseli Urától jövő megpróbáltatásait.  

Gondoljunk Ábrahámra. Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel az egyetlen fiát, aki az Úr ígéretének beteljesedése. Olyan helyzetbe kerül Ábrahám, amelyben kitűnik az, hogy hite, Isten iránti szeretete mindenben megmarad-e? Azt olvassuk az 1 Mózes 22, 5-ben: „És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” Visszatérünk… Ábrahám vajon csak szándékát próbálta leplezni szolgái előtt, vagy valóban hitt abban, hogy akármit is tesz az Úr kérésére fiával, mégis vissza fognak térni együtt, életben. Ez az igazi megpróbált hit, amely hithőssé tette Ábrahámot. Nem tudta hogyan fog megmenekülni a fia, el sem tudta képzelni, hogy a bárány már el van készítve, de hitt Isten gondviselésében.  

Valamiről feltétlenül kell szólnunk a próbával kapcsolatosan. A Biblia a próbát kísértésnek is nevezi, hisz a Károli fordítás nem próbaként határozza meg Ábrahám helyzetét, hanem kísértésnek mondja: „az Isten megkísérté Ábrahámot” (1 Mózes 22, 1). Az Újszövetségben Jakab levele (1, 13) mintha ellentmondana ennek, hiszen ott ezt olvassuk: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.” Melyik hát a helyes, és miért kérjük a mi Urunktól tanult imádságban mindenkor: „Ne vigy minket a kísértésbe”?  

Kísértés és próba között különbség van, noha úgy éljük meg, mint ugyanazt a jelenséget. A gondot valójában az teszi, hogy honnan jön a próba vagy kísértés? Ha Istentől jön a szenvedés, akkor ez azt jelenti, hogy Ő megpróbál bennünket, s mi hit által győzedelmesen kerülünk ki a próbából. Ha a kísértés a Sátán oldaláról támad, bizonyosan azt célozza, hogy elbukjunk. Jób történetéből világos, hogy a Sátán Jób elbukását akarja, Isten pedig azt, hogy kitartson a próbák között.  

Futhat az ember Istenhez a próba idején, elmondhatja minden indulatát, kérdését. Mégis mielőtt okolnánk az Urat, hallgassunk Pál Apostolra: „Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt?” (1 Korinthus 2, 16a) Jób számára is Isten arról beszél, hogy az egész világot megalkotta, fenntartja és kicsoda Jób, hogy felelősségre vonhatná Őt? Kicsoda az ember, hogy Isten dolgait megkérdőjelezhetné?  

A büntetésen, a nevelésen és a próbán túl a szenvedésnek lehet még egy célja az ember életében. A laodíceai gyülekezethez írott levélben így szól az Úr az öntelt, langyos gyülekezethez: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos és térj meg.” (Jelenések 3, 19) Van, hogy Isten a feddést, a szenvedést azért adja egy ember életébe, hogy megtérjen. Ismerek egy keresztyén házaspárt, akik azelőtt erősen ateisták voltak. Olyan eset történt velük, hogy a nagyobbik lányuk, aki gyönyörű szőke leány volt, 18 évesen motorbalesetet szenvedett. Nagyon sok komplikáció lépett fel, mindent megtettek, hogy megmentsék őt, a házuk is ráment a kórházi kezelésre, végül a lányuk meghalt. Az édesanya elmondta, hogy azon a napon, amikor elveszítették őt, bármennyire nehezére esett, de térdre esve imádkozott: Isten, ha létezel, akkor segíts kibírni ezt a szörnyűséget, mert én magam nem vagyok rá képes! Így tértek meg. Térdre esett a kemény szívű ember a szenvedésben, mert vannak olyan szörnyű dolgok, amelyek életet adnak, örök életet.  

Minden szenvedő, gyötrődő ember nyugalmat találhat a golgotai kereszt alatt. Szenvedésben fel kell tekintenünk Jézus Krisztusra, aki Istenként szenvedett az emberiségért, aki szenvedéseiben nem nyitotta fel a száját. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Jézus van a középen Isten és ember között, menny és föld között. A bűnnel fertőzött ember az egyik véglet, az abszolút szent Isten a másik, és középen az isten-ember, Jézus Krisztus! Az embertől átveszi önmagára a bűnt, Istentől pedig átveszi önmagára az ítéletet, és így a két végletet kibékíti, összehozza egymással. Mintha egyik kezével az Atyába kapaszkodna, másikkal a bűnös embert ölelné át, és így vonná a kettőt újra áldott, szent közösségbe egymással! Keresztfán szétfeszített karjával éri át, és szünteti meg a távolságot Isten és ember között.  

Végső következtetésként elmondhatjuk, hogy az Úr beépítette a szenvedést, a próbákat üdvözítő tervébe. Nincsen emberi élet szenvedés nélkül, de nincsen emberi élet a kegyelem lehetősége nélkül sem. Lehet, hogy nem fogunk ezzel egyet érteni, de a tapasztalat erről beszél: soha nincs az ember olyan közel Istenhez, mint mikor szenved. Beethoven mondta, hogy Krisztus keresztje az életünkben olyan, mint a kottában a kereszt: felemel. Ismét Pál apostol szavaira hivatkozva, minden próbában legyen elég válasz ez az ige: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el.” (2 Korinthus 12, 9a)  Ámen.   

Forrás: Debrecen, Homokkerti Református Gyülekezet

Áprily Lajos: Ázott galyon síró madárka szól...

Ázott galyon síró madárka szól, 

egy kurta nyártól újra búcsuzol, 

tünődő lelked holtaknál időz, 

s fejed felett a szélben zúg az ősz. 

1966. október 10.

Áprily Lajos: Magamnak

Nyolcvan felé... Dédapaság a rangod. 

Talán apád életkoráig érsz? 

Ha majd utolsót kondít szívharangod, 

már csak ködös emlékezetben élsz.

Áprily Lajos: Ne zúgolódj

Láttál-e vándort téli utakon 

küszködni hófuvással, félvakon? 

Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet. 

Örülj: fedél van vén fejed felett.

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

Diktálhat Isten bármit is? 

Diktálhat Isten verset? 

Mondhatja ember, ő csak leírta, 

amit Isten szerzett?  

Kell-e bármit is sugallni annak, 

aki az út, igazság, élet? 

Szólhat-e dal annak szájából, 

aki végtelen ének és ítélet?  

Miért íratna Isten verset? 

Ő maga a legfelsőbb poézis, 

teremtménye az egész világ, 

parányi porszem vagyok én is.  

Istennek hangja van, hatalmas, 

villámló, mennydörgő, világrengető, 

akkor is szól, ha éppen hallgat, 

miért diktálna verset éppen Ő?  

Csak én hiszem, hogy Ő szól általam, 

aki akarja, nekem higgye el, 

hogy az én szegény, árva versemben 

a Mindenség Ura magyarul énekel.  

Áprily Lajos: Mulandóság

Az örök szél hajad 

fehér porral befújja. 

Lelkedben mi marad? 

Vénséged mélabúja.

Bertók László Mintha kővé változtál volna

Beképzelt lettél és nehézkes, mintha kővé 

változtál volna, s már csak a nap, 

a szelek, az eső meg a hőmérsékleti 

változások érdekelnének, 

ők is csak azért, mert rád se hederítenek, 

s így megvan a kellő okod, hogy 

többszörösen szenvedj, hogy kiszolgáltatott 

légy, szétfeszítsen a nagy meleg, 

összeroppantson a hideg, álljon az eső

izületeidben, s örökké 

frontátvonulás kínozzon, hiszen ellened 

esküdött a mindenség, amit 

magaddal egynek hittél, és hinnél még ma is, 

innen alig van visszafelé 

út, meg kell várnod, amíg 

teljesen vagy majdnem teljesen betemet a szél, és 

újra megérted, amit a füvek meg a fák 

mondanak, és amit a talpad alatti 

homok bizsereg füledbe, 

innen csak alázattal, araszolva, s csak úgy 

menekülhetsz, ha kiszakítod 

magad a szorításból, melybe a szárnyaló 

hiúság és a versengés sodort. 

Trausch Liza: Dávid gyilkossága

" Azonban a kőfalról lövöldöztek a nyilasok a te szolgáidra... 

és a te szolgád, Hitteus Uriás is meghalt." 

1Sámuel 11,24  

 

Rettenetes végiggondolni, mi lett a zsoltárok írójából, Isten szerelmeséből, aki ilyeneket ír: " Szeretlek, Uram, én erősségem!" (Zsolt 18,2). A bűn csapdájából egyetlen kiút volna: " aki... megvallja és elhagyja (bűneit), irgalmasságot nyer" (Péld 28,13). Dávid egyebet sem csinált, mint elfedezte bűneit. Értelmét arra használta, hogy ravasz tervet eszelt ki. Üzent Joábnak: " Küldd haza hozzám a Hitteus Uriást." Mivé lett Dávid egyenes, tiszta szíve? Színjáték az, amit Uriással csinál. Túlprodukálja magát. Uriás azonban nem ment haza otthonába, feleségéhez, hanem lefeküdt a királyi palota előtt. Uriás még élt, de Dávid már gyilkossá vált. Uriás maga vitte saját kivégzési parancsát. Milyen tiszta, becsületes ez az ember Dávid mellett! Annyira megbízható, hogy Dávid kezébe merte adni saját halálos ítéletét. Nem félt attól, hogy útközben felnyitja a levelet. A Biblia nem csak azt nevezi gyilkosnak, amikor valakibe beledöfik a kést. Lehet, neked is volt már ember az utadban. Talán csak gondoltad, hogy de jó volna, ha az illető nem volna. Ki az, akiről úgy érzed, hogy nincs már rá szükség a családban? Aztán mész majd a szeretteid sírjához, és viszed a virágot. Vigyázz! A nyelveddel is tudsz úgy szólni, ahogy érdekeid kívánják. Hányszor rontottad valakinek a tisztességét, hírnevét? A pletyka lélekgyilkosság. Egy ember becsületének a meggyilkolása. Isten Igéje ma ítél. Ki ne bújj az ítélet alól! Hiába mondjuk a szánkkal, hogy " Szeretlek, Uram!" - ha közben fájdalmat okozunk indulatainkkal szeretteinknek.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Wass Albert

„ Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (. . . ) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”  

Kiss Benedek: Hogyan szeress?

Szeretned engem nem akkor kell,
mikor én is hitben csodállak –
akkor kell a szereteted,
mikor a kíntól meg se látlak.

Amikor ki sem látszom a szennyből,
akkor simítsd meg arcomat.
Csak akkor maradhat tenyereden
szerelmes pecsét-lenyomat.

Mikor rajongok, észre se vedd,
de tudj róla, ha bunkóz a bánat.
Akkor kell a szereteted,
ha megadnám magam már a világnak.

Amikor törpék barackja a fejemen,
amikor rohannék béna lábbal,
amikor alázottan, verten
egyezkednék már a halállal.

Akkor szeress tavaszba újra,
akkor legyél óvón mellettem,
különben riba vagy, ki imádtatja
magát, s úgy nem lehetsz
a szerelmem.

Kamarás Klára: Őszi levél...

Ez már a másik ősz... a fáradt. 

Szél kerget tört virágot, ágat. 

Hová lett az arany lomb, 

lángoló, szép levelek 

tarka varázsa? Elmúltak... mint az idő, 

lásd, együtt süllyedtek a sárba. 

Dér fedi már a mezőt, 

mint szívem a bánat... 

Fázós köd fekszik a tájon... 

Vágyom utánad...   

Orbán Balázs: A csend harcosa

Engem csöndre nevelt az élet,  

Én mindig csendes voltam  

És ha mással harcolnom kellett.  

Önmagammal harcoltam.     

Én nem néztem a jót, a rosszat -  

Sokszor elbántak velem.  

S tudtam, hogy ocsmány a bűn, de  

Ocsmányabb az, aki bűntelen.     

Én kárhozott vagyok, ki bűnét  

Szenvedi és ismeri,  

Súlyos vétkekkel terhes, hogy majd  

Megbocsássanak neki.     

Én nem hiszek a tisztaságban,  

Mert nincsen tiszta ember,  

De tisztelem azt, kit az élet  

Felitat küzdelemmel.     

Szeretem, ki megtörtségétől  

Rogyva fekszik és hallgat  

S az utolsó szó jogán magához  

Ragadja majd a hatalmat.     

Mert szemében örök szikra ég,  

Szeme tükrözi az eget,  

Benne szikrázik a messzeség,  

Mely kibontja a fényeket.     

Mert kit csöndre nevelt az élet,  

Annak hosszú s könnyes az út.  

S ha minden csatát el is veszít,  

Ő nyeri meg a háborút!

Nagy István Attila: Haldokló idő

Nem csak egyetlen napon, 

veled virrasztok minden pillanatban, 

nem csak egyetlen napon - 

látlak minden elzuhant éjszakán, 

nem csak egyetlen napon 

találok rád papír szívvel - 

fájdalmas és boldog üvöltésem 

szerteszórja az unott konvenciókat, 

mert régóta ízlelgetem a lábad nyomát, 

iszom tenyeredből 

véget nem érő vallomásaidat, 

ölelésed hurkában 

megsemmisülni vágyom minden nap 

ebben a szűkre szabott, 

haldokló időben.

Nagy István Attila: Vallatóra fogom

Vallatóra fogom a villámfényes tájat, 

arcod hűvösét, jó illatú hajad, 

rejtőzködő örömöd, kezed mozdulását, 

gondolataid finom gázlóit. 

Alkudozom a settenkedő elmúlással. 

Elhaladsz előttem: vallatom a tájat, 

remegő falevelek mesélnek rólad, 

zivatarok eső susogása árulkodik, 

s te állsz az ablak előtt védtelenül, 

érzed, hogy nem engedelmeskedik a szíved, 

botlik ebben a hiábavaló időben. 

Elhagysz, de megaláz a hiány, 

térdedhez, látod, nem menekülhetek.