Boda Magdolna: (ez egy olyan kor)

ez egy olyan kor
hogy most már
lehet nemet
választani
a születés után is
és bárhol lehet
kapni
eperízű óvszert
megtervezik és
átépítik a melleket
ez egy olyan kor
amikor az evéstől
leszel
egyre éhesebb

Boda Magdolna: (érintéseink)

A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betűbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betűbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hősök is mi vagyunk
és a hősök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdő-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

Petőcz András: Az idegen arc születése

A tükörből tűnik elő. Valahonnan a tükörből.
Halántékát megtámasztja egy tenyér. Idegen.
Pont ugyanúgy, mint egykor, régen. Akkor,
még évtizedekkel ezelőtt, egy fényképen:
mikéntha idegen kéz lenne, mintha valamiféle
idegen tenyérre támasztaná a halántékát, és
úgy nézne bele a kamerába. A képkivágás
felveti ezt a lehetőséget is. Az idegenkezűség
lehetőségét. Idegen tenyéren nyugszik, mintha...
Nyugszik, mikéntha Isten tenyerén, mondhatja
bárki is, aki ránéz a képre. Mint valami idegen
tenyér támasztja meg a halántékát - a saját
tenyere. Egy tenyér, ha csattan! Olyan az egész,
mint valami régen megálmodott pillanat, úgy
tér vissza az az egykori tenyér, ott a fényképen,
ide a tükörbe, ahogy figyeli önnön magát.
Abban az arcban még annyi minden más volt!
Még lehetőség volt abban az arcban, ott,
azon a képen. Itt, a tükörben, ez egy másik arc.
Másik arc, ami már nincs is. Ami van - szóra
sem érdemes. Inkább csak fáradt ez az arc,
mint aki azt mondja magában, elfáradtam,
Uram, megérdemli a békés halált minden irnok,
aki éjszaka a papír fölé hajol. Néz a tükörbe,
és hallgat. Néz, aztán nem is néz, csak csukott
szemmel befelé figyel. Figyeli, ahogy történnek
belül, valahol mélyen, a sejtjeiben talán, legbelül
a dolgok. Valami zajlik. Lepusztul az arc, és
a pusztulásban születik egy másik. Idegen arc.
Romos. Mint aki felépített valamit, aztán hirtelen
elpusztította: az utolsó, megszentelt pillanatban.

Egyed Emese: Tudom

Tudom, hogy jössz, hozzák már híredet.
Csörgő patak ismétli neved.
Tiszta magasság zengi, hogy reméljünk.

Vagy: nevetésünk.

Vagy gyermeki szavak tisztasága,
Visszhangos szó néma várakozásra,
Halk fényű csillag, hangos, hívó zsoltár,

vagy,
leszel,
voltál.

Volnék akár lángok emésztő körében,
patakzó könnyek vad éjjeli ködében,
úgyis jössz, híredet, szent ígéretedet
hozzák már:
szüless meg nekünk.

Szüless meg szívünkben, cipruság.

Zágorec Csuka Judit: Nem kell...

Nem kell több korrekció,
nászajándék, beosztás,
eljátszható szerep,
betanult szöveg,
a kétszerkettő
kiszámított tétele;

Nem kell több kényszerképzet,
újjászületés, vérszerződés,
küldetés, a pillanat örökkévalósága,
ha nincsen szeretet.

Csáky Károly: A palóc kútyikáknál

Uram,
e víz tiszta
itt a gyökér alatt,
csak – mint Fiad mondta egykor –
hittel kell azt inni,
s gyógyul a test,
ha engedelmeskedik
parancsaidnak a lélek.

Hiába elemzi hát
sok tudálékos a forrást,
kik félnek hatalmadtól;
magukat sem ismerik,
s azt sem látják,
amit a vakok kitapintanak.

József Attila : (Csak az olvassa...)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

1937 május-június

Dsida Jenő : Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...

József Attila: Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!

1924 első fele

Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
hátamon érzem szived dobogását.

Sebestény-Jáger Orsolya: Metamorfózis

Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.

Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,

lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.

S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.

Több vagy mindennél – titkod elkísér –
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.

Szabó Lőrinc: Most csak lélekben

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,

nagyon hiányzik testi meleged,

hozzámbújásod, a tekinteted

és hangod selyme, s az állati selymek,

a bőrödéi, s mozgásod, a melled,

s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,

agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,

érzékeim már veled töltekeztek,

s ha csókoltál, ettelek-ittalak,

hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak

s huszonöt évig meg nem untalak:

most csak lélekben tudunk keveredni

s meztelenséged is csak képzeletnyi:

nem bírod inged, a halált, levetni!

Weöres Sándor: A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz...

Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szivem s homlokom
nyugodni simúl: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik!
Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szivemen?!

Végh Tamás: Az idők jelei

Télbe szorult, ázó március
mily tavaszra nyit kaput?
Kutya horpaszán befagy
a lőtt seb, nem csorog a vér
belőle, didergős a béke.

Az eget nézem: a hold
a nap fölött fehérlik, majd
eltűnik a fellegekben,
s a zuhanó kéken át tiszta
fény ömlik alá a földre.

Örülnöm kéne, hiszen élek,
„ nem gyilkolt meg ez a tél”.
Erősített az, ami nem ölt meg,
csak a lelkem csapzott, fáradt,
bár a testem kibírta még.

Lehetetlen elfelednem,
milyen keskeny is az ösvény,
mennyire szűk lett ez az út,
amely Nagypéntek  felé fut,
s Véle mi is feltámadhatunk.