De az életem egyre gyúrták
örömeim és keresztem
S egyszer csak: bennem lakott az Úr.
Azt se mondtam: jó volna hinni
Vagy: hogy ő az a nagy zsibbasztó,
Vagy – nem akarok már vívni
Sosem hívtam s ő rámtalált.
Mint a nap jött és fölkelt bennem,
Nem rekedtem meg hajnalomban,
S nem álltam meg reggelemben.
Egyre föllebb hágott az Úr.
A piros mező rég kisárgult
S mint a sütkérező gyíkocskák
Én sem tudtam, hogy mi rámhullt,
Nap volt s hogy általa vagyok.
Készen állott az Úr világa
Türelem és a felelősség,
Mely a szív Isten-kocsánya
S még nem mondtam ki a nevét.
És ma is csak a költő tudja,
Költőfelem, ki szókra váltott,
Hogy hitem lassan épült útja
Isteni Via Appia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése