Kellett a szerelme, ezért mentem érte,
Vágytam újra köldökéből inni,
S szeme sötétlő illatát hívni,
Ahogy mindíg is kérte.
Verset akartam újra írni,
Ezért mentem le érte.
Megremegett a tárnák mélye,
Hogy szólni kezdett a fölajzott húr,
Összerándult a holt nők méhe
S árnya messze lent, a falakon túl.
Széleset rikoltott, föl- s leszállt a hívó hang,
Minek nem állhat ellen,
Ki emlékezni tud még,
Kinek édes ének, ölelés s maradék jellem
Bolyong bárha bomló sejtjei mélyén.
Jött is -
Egy nő, aki fölé eget emelt lantom,
Kinek combjai mindíg felhőkig tárva,
S kiben betelhetetlen bolyonghatott
Testem tengerének apálya, dagálya.
Közeledte hírét poros Ifjú hozta,
Bokái körül szellőszárnyak terelte
Ismeretlen illatok illatoztak.
Mögötte feltűnt ő is,
Kitől eltiltottak az istenek,
Mert vágyva vágyták ők is,
Minél többet nem tudok s nem ismerek.
Jött, az éjszaka gyolcsába burkolódzva,
Erőtlen tipegve, mintha csak vonszolódna,
Fénytelen tompán, jaj, kínban dalolódva,
S szólni képtelen.
Megállt,
(ennyire közel, míg élt, se volt)
S mint ki rémülten tekint a vízbe,
Hová a hold zuhan le estelente,
Sziget lett újra: szűzi föld
A máslét homályló iszapjából,
Mit körbefoly néhány makacs emlék,
(egy arcé, mi fölé hajolt,
egy kézé, mi érte dalolt),
S nem hagyja mélyülő álmával telítődni,
Feledni évszakokat, napfényt és esőt,
S engem se, a költőt s szeretőt.
Állt mögöttem,
Éreztem hideg illatát,
(életnyi idő telt el közben!)
Nézte erőtlen magányos hátam
- kezemben lantom: házam,
Mi hazája is volt, vize, földje s tüze -
De, jaj, hiába hívtam, hiába szóltam,
Hiába villant arcába szavaim tükre:
Már nem hallott -
2.
Halott volt ő teljesen,
Nesztelen lépű zajtalan,
Hiába reméltem,
Ajka van még, hangja van,
Ha nem ő,
csak dalom kísért -
Hogy csukott szemét lássam,
Hogy elomló léte labirintusában
Még egyszer, csak egyszer
Falnak döntsem s faljam a testét,
A remeket,
(mit egykor énekem teremtett)
Ezért jártam érte végig a termeket,
Hogy lássam, ha holtan is,
Ezért mentem érte,
De nem kellhetett már néki
Sem a testem, sem a versem.
Pedig nem én, a dal fordult felé,
Versem volt az, mi arcába nézett,
Hát legyen átkozott a költészet,
Ha életet halállá igézhet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése